Átmeneti szélcsend következett. Az összes csónakot partra vonták és kirámolták. A Cape Dorset-kultúra képviselői a cölöpfal körül tömörültek, hogy bejáratot keressenek. Néhányan megpróbálkoztak a fal megmászásával. A villogó viking fejszék villámgyorsan lefejezték vagy megcsonkították a támadókat, s ezzel elejét vették az efféle rohamnak. A támadók a fegyvereiket lengették, és magas hangon visítoztak. A zaj fölött egyfolytában a zúgattyúk zümmögő füttye hullámzott. Dallas a támadók háta mögött összegyűlt kisebb csoportra mutatott.
— Úgy látszik, azok a főnökök. Másként öltöznek, valami szőrmeszerelésük van, rókafarokkal.
— Inkább vajákosok — vélte Barney. — Vajon mit terveznek? — Célirányos sürgés-forgás indult meg a Cape Dorset emberei között. A szőrmeszegélyes főnökök szervezték. Irányításuk alatt néhány támadó harcos az erdőbe futott, és rőzsével megrakodva tért visz-sza.
— Talán be akarják törni a falat? — találgatott Barney.
— Rosszabbtól tartok — felelte Dallas. — A Cape Dorset-i indiánok ismerik a tüzet?
— Biztos. Jens azt mondja, hogy a házaik romjai között tüzrakó gödröket és hamut talált.
— Ettől tartottam — mondta Dallas komoran, s a fal tövében egyre magasabbra növekvő rőzsekupacra mutatott.
A vikingek dárdadöfölése, kard- és szekercerázása haszontalannak bizonyult: a máglya egyre följebb magasodott. A következő pillanatban hátulról, a vezetők csoportjából előretört egy férfi, és lángoló fáklyával a kezében átszaladt a kiabáló tömeg sorain. Záporoztak körülötte a viking dárdák, ő azonban, mihelyt elég közel ért a farakáshoz, megcsóválta a fáklyát, széles ívben belehajította. A láng felfénylett, belekapott a száraz fába, és vastag füstoszlopot küldött az égnek.
— Akár most rögtön megállítom ezt az egész balhét — ajánlotta Dallas, s lehajolt, hogy kinyissa az acéldobozokat a lába előtt.
— Nem! — Ottar tiltón nyújtotta ki a kezét. — Harcolni akarnak, harcolunk. Elbánunk azzal a tűzzel.
— Meglehet, de közben lemészárolnak titeket.
— Mi is lemészárolunk néhányat — Ottar gonoszul vigyorogva bámult le a falról. — És Barney jó képeket akar harcoló indiánokról.
Barney habozott. Dallas merev, kifejezéstelen pillantásának a jelentését nem hagyhatta figyelmen kívül.
— Persze hogy kell az a film! — tört ki végül. — De nem emberi életek árán! Hadd intézze el őket Dallas!
— Nem — döntött Ottar. — Megkapod a jó kis harcot a filmedhez. — Dübörgőén felnevetett. — Ne nézz olyan szomorúan, gamli vinr [22], saját magunkért is harcolunk. Ti hamar elmentek. Mi egyedül maradunk. Azt akarjuk, hogy a skraelling emlékezzék rá, hogyan csatáznak az északiak — mondta, és már ott se volt.
— Igaza van — mondta Dallas. — Mégis jó lesz, ha felkészülünk rá, hogy segítsünk, ha bajba kerül.
— Kinyitotta a legnagyobb dobozt. Viharálló hangszórót és egy tekercs szigetelt huzalt vett elő. — Olyan messzire akarom ezt tenni, amennyire csak a huzal engedi.
— Mi ez?
— Ennek a vérfagyasztó egységnek a hangszórója. Majd meglátjuk, milyen képet vágnak a bennszülöttek, mikor ezt telibe kapják.
Ottar összevonta a harcosait a kapu belső oldalán. A falak őrzését a nőkre és a nagyobb gyerekekre bízta. Két asszony készenlétben állt, hogy kinyissák a kapukat. Barney döbbenten észlelte, hogy egyikük Slithey. Miért nincs odaát a táborban, biztonságban? Kiabálni kezdett neki, ám ugyanebben a pillanatban Ottar felemelte a karját, és Barney szavai elvesztek a viking csataordításban. A kapu kitárult, az északiak kiözön-löttek.
Ez az a fajta harc. volt, amelyet a vikingek a legjobban értettek és élveztek. Üvöltő, zárt csapatuk előretört, és a Cape Dorset-kultúra harcosaira rontott. A támadók létszámfölénye mit sem ért. Semmit vagy csaknem semmit sem tudtak tenni a skandináv mészárosok ellen, akik érinthetetlenek voltak acélpajzsaik és — sisakjaik védelmében. Mészárosmunka következett. Rövid kardjuk, szekercéjük a dorsetiek húsát és fegyverét egyaránt felaprította.
Az indiánok sorai megtörtek, menekülésre kényszerültek. Iszkoltak a véráztatta gyilkosok megállíthatatlan előretörése elől. Mihelyt azonban szétvált a két csapat, térköz támadt köztük, és megváltozott a csata jellege. Fürge dárdák hatoltak a vikingek sorai közé, nyílvesszők pattogtak a pajzsokon. Előbb egy, aztán még egy viking elesett, dárdától átszúrt lábbal. A Cape Dorset-i főnökök lassan felismerték a megváltozott helyzetet. Elszakadtak a vikingektől. Így azok nem kelhettek birokra az ellenséggel, márpedig csak a kézitusa kedvezett nekik. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan körülveszik és egyenként lemészárolják őket.
— Ha bármit is tehetsz, Dallas, most kell tenned — mondta Barney.
— Rendben. Az egyetlen pár füldugó az enyém. Ha neked volnék, a fülembe dugnám az ujjamat.
Barney válaszolni készült, Dallas azonban felcsapta a kapcsolót. Barney hangja, az összes többi hanggal együtt, megsemmisült. Ahogy a vijjogó, érzékromboló, vérfagyasztó üvöltés belerobbant a világba, ő sem tehetett mást, mint hogy ujjait a fülébe dugja, és két kézzel kapaszkodik a fejébe. Dallas elégedetten bólintott. Kinyitotta a másik dobozt, könnygáz- és füstgránátokat vett elő. Szakszerűen, nyújtott karral dobálta át egyik gránátot a másik után a palánkon.
Anélkül, hogy a fejét elengedte volna, Barney elgyötörtén megfordult és lenézett. E pár másodperc alatt teljesen megváltozott a csata képe. A sziréna és a bombák a vikingek és támadóik számára egyaránt ismeretlenek voltak. Az előbbiek azonban természetes védekező reakciójuknak megfelelően még szorosabb csomóba tömörültek. Nem így a Cape Dorset-iek. Elsöpörte őket a pánik. Fülüket tépte a félelmetes zaj. Fojtó füstoszlopok nőttek körülöttük a földből. Nem láttak, nem kaptak levegőt. Tudatos gondolkodás és döntés nélkül sarkon fordultak és a csónakokhoz rohantak. A támadó hadsereg helyén csupán fejvesztetten menekülő, küszködve rohanó csöcselék maradt, mely mozdulatlan, sötét holttesteket hátrahagyva menekült. A csata befejeződött. A parti csürhe a csónakokért verekedett. A könnygáz felhőin keresztül az utolsó támadók is lebotladoztak a partra.
Ottar emberei együtt maradtak. Egymásnak vetették a hátukat, készen álltak rá, hogy felvegyék a harcot emberi vagy természetfeletti ellenségeikkel. A könnygáztól megvakítottak éppúgy harcra készen álltak, mint a többiek. Bátorságuk fenséges volt.
Amikor Dallas lekapcsolta a rémisztőgépet, a csönd mintha hullámokban támadott volna. Barney fülei süketek voltak, még mindig betöltötte őket az a hihetetlen, érzékbénító zaj. Lassan leengedte a karját, és felállt. A Cape Dorset-ieket legyőzték, elkergették, ehhez nem fért kétség. Ezt a viking harcosok is felismerték, pajzsaikat leengedték, diadalmasan rázták fegyvereiket. Dallas hangja óriási távolságból, soksok réteg vattatömésen át érkezett.
— Fütyültek a teherkocsira és a táborra, Gino nyilván mindvégig kurblizott — intett a dombtetőn várakozó teherkocsi felé. Lenézett a kacagó vikingekre, akik az égő máglyát kapkodták szét a falnál. — Az indián csatát is megkaptad, kész a filmed.
Barney elfordult a holtaktól és a sebesültektől. Reszkető térddel lefelé indult.