18. FEJEZET
— Barney, erre a naplementére vártunk! — állapította meg Charley Chang. — Nézd azokat a színeket!
— Akkor fogjunk hozzá! — Barney végighordozta pillantását a gyülekező filmeseken. — Készen állsz, Gino?
— Még két perc — az operatőr a kamera keresőjébe hunyorított. — Hadd húzódjék az a felhősáv a nap elé, hogy direktben fényképezhessem.
— Akkor várunk. — Barney Oltárhoz és Slitheyhez fordult, akik a legjobb viking öltözékükben ácsorogtak.
Ottar arcán műgumi karcolás, halántékán alig látható szürke hajfesték díszelgett. — Ez az utolsó jelenet. A legutolsó. Egészen mostanáig vártunk, hogy a megfelelő színeket kaphassuk el. Minden más a dobozban van. A vetítéskor természetesen egymást követi majd a jelenet három fésze, de a forgatáskor a sorrend megváltozik, utoljára a sziluetteket vesszük fel a naplemente hátterével. Az egyes számú részletben felmentek a dombra. Világos? Megálltok a tetején, a földbe karcolt vonalnál. Semmit se tesztek, ott álldogáltok, míg azt nem kiáltom: Most. Akkor te, Slithey, kinyújtod a kezedet, és karon fogod Ottart. Ez az első jelenet vége. Azután te, Ottar, Slithey derekára fűzöd a karodat. Azt akarom, hogy így maradjatok, amíg mi visszagurulunk a kamerával, hogy felvegyük a záróképet: a kettőtök apró alakját a naplementével. Világos? Mindketten bólintottak.
— Kész! — kiáltott Gino.
— Még egy pillanat. Ha szólok, hogy ennyi, ti helyben maradtok, hogy beguríthassuk a kamerát, és felvehessük a kettes részletet, a párbeszédet. Érthető?
Minden remekül ment. Ottar már csaknem hivatásos színészként ténykedett. Legalábbis vita nélkül követte az utasításokat. Kettesben felmásztak a dombra, és belebámultak a naplementébe. Barney harsány instrukciói alapján a díszletezők lassan, lágyan mozgatták a kamera kocsiját a fűre telepített deszkákon. A szerelmesek alakja lassan a távolba veszett.
— Ennyi! — kiáltotta Barney. A kocsi a deszkasor végére ért. — Főszereplők! Maradjatok odafönn! Mozgás azzal a kamerával, míg el nem megy a fény.
Jól szervezett, összehangolt kapkodás indult. Míg a kamera a domb teteje felé gördült, a hangtechnikusok felállították a mikrofonjaikat és magnetofonjaikat. Slithey szemöldökét ráncolva meredt a saját szövegére, míg a súgó Oltárnak olvasta az övét. Vörösen lángolt az ég, a nap a tenger felé siklott.
— Kész — szólt Gino.
— Egyetlen hangot se! — figyelmeztetett Barney. — Kamera indul.
— Ott kinn — mutatta Ottar —, valahol odakinn, a tengeren túl van az otthonunk. Még mindig visszavágysz, Gudrid?
— Sokáig visszavágytam, de nincs többé honvágyam. Harccal és vérrel fizettünk ezért a földért. Most már a miénk. Vinland… Ez az új világ, ez már a hazánk.
— Ennyi. Megtartjuk. Be is fejeztük, azt hiszem. Mindenki éljenzett. Slithey megcsókolta Barneyt.
Ottar alaposan megnyomorgatta a kezét. Roppant izgalmas pillanat volt, hiszen a film szinte minden részletében elkészült már, s mihelyt a végső jeleneteket is megzenésítik, megvágják és beillesztik, befejezték a munkát. Az aznap esti bankett ugyancsak jelentős eseménynek ígérkezett.
Az is volt. Még az időjárás is kedvezett. A hősugárzóknak köszönhetően az ebédlősátor oldalponyváit is felhajthatták. Pulyka volt, és pezsgő, négyféle desszert és korlátlan mennyiségű ital. Ott volt minden filmes, a legtöbb viking és az északiak néhány asszonya. Isteni buli volt.
— Nem akarok elmenni! — jajveszékelt Slithey. Hatalmas könnycseppeket hullajtott a pezsgőjébe. Barney a szabad kezét veregette, Ottar pedig együttérzően masszírozta a combját.
— Nem is mégy el igazán. És a bébidet se hagyod el — magyarázta Barney immár huszadszor. Tiszteletteljesen csodálta saját türelmét. Hiába, rendkívüli este volt. — Tudod, hogy Kirsten kitűnő dajka lesz, ha elmaradnál egy ideig, de erre se lesz szükség. Különben is, be kell látnod, nehezen magyarázhatnánk meg, hogyan lett hirtelen gyereked, hiszen a múlt héten még csak terhes se voltál. A film reklámkampánya idején végképp nehéz lenne efféle magyarázattal előállni. Nem kell hát mást tenned, mint várnod, amíg a filmet bemutatják. Addigra el is döntheted, hogy mit akarsz a gyerekkel kezdeni. Ne feledd, Kaliforniában hajadon vagy, s arrafelé van egy szó az ilyesmire. Azután, ha úgy döntesz, visszatérhetsz ide. A prof megígérte, hogy távozásod után egy perccel itt lehetsz. Mi lehetne egyszerűbb?
— Hónapokig is eltarthat — sírta Slithey. Barney épp hozzálátott, hogy huszonegyedszer is elmagyarázza, amikor Charley Chang karon veregette, és friss italt nyomott a kezébe.
— Az idő természetéről csevegtem a proffal — említette Charley.
— Nem akarok hallani az idő természetéről — zárkózott el Barney. — Az elmúlt két hét után legszívesebben elfeledkeznék az egészről.
Az a két hét sokukat igénybe vette. Kaliforniában négy nap telt el, a vremeatron visszaérkezési időt jelző óráján csütörtök délután volt, s ez a négy nap fölöttébb zsúfolt volt.
Gyakran ingáztak a helyszínen és a stúdió között, hogy a bonyolultabb vágási és utószinkronmunkákat az ottani laborokban végezhessék. Pókláb Spinneke és rezesbandája az egyik műteremben készítették a hangfelvételeket. A létesítmények napi huszonnégy órás kihasználása érdekében bőségesen éltek az időátfedések lehetőségével, s számos esetben egy-egy személy önmagával találkozott. Barney szívesen elfelejtette volna annak a látványnak az emlékét, melyet az egymással lelkesen tárgyaló három Hewett professzor nyújtott. Most mindenesetre ivott a poharából.
— De mégis — makacskodott Charley. — Tudom, hogy mindannyian begolyóztunk attól, hogy csaknem kezet rázhattunk önmagunkkal, de nem erre gondoltam. Az jár a fejemben, miért éppen ezen a helyen forgatunk, itt Labradorban?
— Mert a prof ide hozott bennünket.
— Úgy van. És miért pont ide hozott minket a prof?
— Mert ez egyike volt azoknak a vidékeknek, melyeket Jensszel végigjártak, hogy telepeseket keressenek — felelte Barney vontatottan. Ma az égvilágon mindenki számára volt türelme.
— Helyes. Vajon elgondolkodtál-e azon, hogy miért éppen itt akart Jens telepeseket keresni? Professzor, mondja el neki, legyen szíves.
Hewett letette a poharát, s ajkához érintette a szalvétát.
— A Helge Ingstad által, a hatvanas évek elején, itt folytatott ásatások eredményei alapján választottuk ezt a helyszínt. Kilenc épület maradványait tárták fel. A helyszínen talált növényi szénmaradványok C14-izotópos kormeghatározása alapján a település kb. i. sz. 1000-ben létesült.
— Kapiskálod, mit jelent ez? — kérdezte Charley.
— Ne kímélj! — Barney alig figyelt. Együtt zümmögte a zenekarral a „Gyerünk, vikingezünk” lüktető dallamát. A film slágerét Pókláb csapata játszotta halkan a háttérben.
— Az 1006. évet írjuk most — magyarázta Charley. — Odalenn a táborban kilenc épület áll. Közülük kettő eleve csak utánzat volt, szénné égettük őket a film kedvéért. Tehát azért van itt északi település, az Epaves-öbölben a tizenegyedik században, mert megtalálták a nyomait a huszadikban. Azt mondhatjuk, hogy zárt kör alakult ki az időben, nincs se eleje, se vége. Azért jöttünk ide, hogy nyomokat hagyjunk, melyeket később megtalálunk, s mert megtaláltuk, idejöttünk, és nyomokat hagytunk…
— Elég — emelte fel Barney a kezét. — Ezzel az időhurokdologgal már találkoztam. Legközelebb azt akarjátok majd elhitetni veleni, hogy az összes régi saga szó szerint igaz, és mi vagyunk érte a felelősek, vagy Ottar valójában az a Thorin Karlsefni, aki az első telepet létesítette Vinlandon…