Az ismeretlen testvérek hangjához csatlakozva sikerült is, hisz átélte a leírhatatlan érzést, hogy beleolvad a szinte testetlen kórusba, mely mint az angyalok kara, a világ legtisztább módján hirdeti Isten dicsőségét: énekelve, a zene szépségével fokozva a szavak tüzét. Oldottan és megnyugodva hagyta el a kápolnát, hogy csatlakozzon a társaihoz a szénán, melyet maguknak kértek, és minden nehézség nélkül megkaptak.
Útközben azonban egy őrmester lépett oda hozzá, és nagyon udvariasan megkérte, hogy kövesse a parancsnokhoz. A derűs kegyelmi állapot azonnal szertefoszlott.
Határozottan nem tetszett neki Antonin testvér, de az ima hatása alatt máris szemrehányással illette magát. Végül is nem a parancsnok hibája, hogy a fizikai megjelenése bizalmatlanságot kelt Beletörődő léptekkel követte az őrmestert.
A férfi az egyik torony emeletére kísérte, egy terembe, ahol polcokon pergamentekercsek és könyvek sorakoztak többé-kevésbé rendbe szedve egy szintén könyvekkel megrakott asztal és két olvasóállvány körül. A parancsnok az egyik állványnál állt, melyen egy gondosan megvilágított antifonárium feküdt nyitva: a fekete és piros hangjegyek táncoltak a fekete és arany kottavonalakon. Annyira mélyen gondolataiba merült, hogy bő egy perc eltelt, mire Olivier felé fordult, akkor is csak azért, mert a férfi köhintett, hogy jelezze jelenlétét. A parancsnok összerezzent:
– Bocsásson meg, Olivier testvér! Súlyos döntést kell meghoznom, és azon tűnődöm, az önök érkezése nem az ég válasza-e tépelődésemre. Ugye azt mondta, hogy Gréoux-ba mennek, hogy egy elhunyt testvér holttestét visszavigyék a szülőföldjére?
– Valóban.
Antonin d'Arros ismét csendbe burkolózott. Fel-alá kezdett járkálni, kezét ruhaujjába rejtette, s visszamerült gondolataiba, melyek még mélyebbre vájták homloka ráncait. Ez alkalommal azonban a látogatója kivárta, míg magától folytatja mondanivalóját. A férfi végre elszánta magát, és megállt előtte:
– Gondolom, észrevette a bűnbánót, akit az imént etettem, és tudja, mit jelent ez?
– Hogy hibát követett el, és megfizet érte.
– Igen, de az elmúlt órákban úgy éreztem, hogy ez a hiba – melyet nem fedek fel ön előtt – szigorúbb büntetést érdemel, és a vacsora előtt sietve összehívott káptalan úgy döntött, kizárja Huon de Manát: el kell hagynia a házat. Mint ön is tudja, arról szó sem lehet, hogy visszatérjen a világi életbe. Tulajdonképpen ezt szeretné… de lehetetlen. Át kell adnunk egy a miénknél szigorúbb szabályzatú kolostornak, hogy ott vezekeljen a csendben, az elmélkedésben és a nehéz munkákban, hogy tudatára ébredjen bűnének, és őszintén megbánja. Tud követni?
Olivier bólintott. Antonin testvér folytatta:
– Gréoux-tól nem messze van a hegyekben egy szigorú perjelség, Saint Julién, melyet a bencések irányítanak. Arra gondoltam, hogy mivel önt a küldetése ebbe az irányba vezeti, megtehetné nekem azt a szolgálatot, hogy magával viszi Huon de Manát Gréoux-ig, egy általam írott levéllel Bertrand de Malaucéne testvérnek, az ottani rendfőnöknek. Ő majd elrendezi az utazás végét. Megteszi?
Olivier nem felelt azonnal. Nem volt kedvére a gondolat, hogy egy utast vegyen a nyakukba, különösen nem egy fegyelmezetlen és talán rossz szándékú utast, aki ráadásul esetleg túlságosan kíváncsi is lehet. Tudva, hogy a koporsóban egy emberi testnél sokkalta értékesebb kincs rejtőzik, és a legapróbb indiszkréció is drámai következményekkel járhat, nagy volt a kísértés, hogy visszautasítsa. Más részről azonban milyen érvet hozhatna fel anélkül, hogy megsértené a férfit, aki ugyan nem tetszik neki, de mégiscsak a rend tisztségviselője?
Habozását megérezve Antonin hangnemet váltott, és még el is mosolyodott, ahogy megszólalt:
– Attól tartok, kissé megsértettem. Amikor megkérdeztem, melyik Courtenay ághoz tartozik, higgye el, nem közönséges kíváncsiságnak engedelmeskedtem. A helyzet az, hogy hosszú évekig éltem Akrában a néhai Lajos király keresztes hadjárata idején, és többször is találkoztam az egyik fegyvernökével. Renaud de Courtenay volt a neve, Antiochiában született, és azt hiszem, már nem sok ilyen Courtenay lehet.
Renaud lovag esetleg a rokona?
Olivier nem minden meglepetés nélkül tapasztalta, hogy a parancsnokból bizonyos vonzerő is áradhat, melyet az első pillantásra elképzelhetetlennek tartott volna.
Melegre váltott a hangja is, és a fiatal lovag megenyhült:
– Az apám. Ezek szerint ismeri?
– Túlzás ezt állítani! Sosem voltunk barátok. Nem voltam abban a rangban. De nagyra becsültem bátorságát és egyenes jellemét. Még az élők sorában van?
– Istennek hála igen!
– Örülök. Magamból kiindulva idős lehet már.
– Valóban az, de az évek nyomtalanul múlnak felette, ahogyan az édesanyám felett is. Az ereje talán hanyatlott kissé, de ma is gond nélkül kidönthet egy fát. Bár megőszült a haja, karcsú és egyenes tartású maradt…
Az apja iránti szeretet szinte bőbeszédűvé tette Olivier-t, és szép, szigorú arcára gyengédség ült ki.
Antonin testvér az antifonáriumot óvatosan lapozgatva tovább kérdezett:
– Vannak testvérei?
– Egyetlen gyerek vagyok… szüleim sajnálatára!
– És a Templomot választotta, ahelyett, hogy családot alapított volna, hogy továbbvigye a nevet? Nem fájdalmas ez számukra?
– Úgy gondolom, szeretnek annyira, hogy a boldogságomat akarják. Én pedig gyermekkorom óta Istenre áhítozom és arra, hogy a nevében harcoljak – vetett keresztet tiszteletteljesen a lovag.
– Akkor jól van így, hisz ennél nemesebb utat nem is választhatott volna! Ha véletlenül viszontlátja az apját, kérem, idézzen emlékezetébe. Courtenay-ban él?
– Nem. Van egy birtoka a környéken, melyet egy intéző irányít, de ő Provence-ban él, ahonnan az anyám származik.
– Igazán? Messze innen?
A szinte nemtörődöm módon elhangzott kérdés már túl sok volt. Olivier bezárult:
– Eléggé, igen… Visszatérve a bűnöshöz, tiszteletreméltó testvér – tette hozzá az udvariassággal ellensúlyozva hirtelen témaváltását –, kérem vegye számításba, hogy mi lassú haladásra kényszerülünk, és egy fogoly – hisz így kell neveznünk, nem igaz? –
komoly gondot okozna, hisz folyamatosan felügyelni kell; Két lovagja…
– Pontosan az a baj, hogy e pillanatban senkit sem tudok nélkülözni. Én magam Avignonba indulok, így a kastélynak nélkülöznie kell védői egy részét. Gyakran vagyunk kitéve fosztogató banditák támadásainak, akik a közeli hegyekben tanyáznak.
Nem kell félniük ettől a szerencsétlentől. Nem erénye a bátorság, és nyugton fog maradni.
Olivier megértette, hogy a visszautasítás útja bezárult előtte. Meghajolt tehát, elköszönt és ment, hogy beavassa a társait abba, amit kénytelen volt elfogadni. Ahogy sejtette, Hervé tiltakozott:
– Fosztogatók? Egy ilyen erős vár ellen? Te ezt elhiszed?
– Sajnos muszáj. Mint egyszerű lovagok, engedelmességgel tartozunk a feletteseinknek, kivéve, ha a küldetésünkkel ellentétes parancsot adnak.
– Igen, tudom! Más szóval még köszönettel is tartozunk, amiért kikérték a beleegyezésünket? Jobban tettük volna, ha a csillagos ég alatt alszunk!
– Osztom a véleményed, de ha már kitöltötték a bort, meg kell innunk. Maga mit gondol, őrmester?
Anicet, aki soha nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, végül mégis nyilatkozott:
– Hova fogjuk tenni?
– Igaz is – helyeselt Hervé. – Ez gond: nem ültethetjük a ládák közé. Mivel nem tudjuk, hogy milyen hibáért büntetik, meglehet, hogy tolvaj, és esetleg még meg akarná nézni, mi van bennük.
– Gondolom, adnak vele lovat. Ha megfosztották volna a lovagi címétől, börtönben lenne, és nem étkezhetne a többiekkel…
Másnap reggel azonban, amikor Antonin testvér odakísérte hozzájuk Huon de Manát, a fiatalember két kezét rövid lánccal vaskarikák fogták össze. Lábai szabadon maradtak, és egyetlen ló sem látszott a közelben. Ezt látva Anicet intett, hogy ültessék mellé a bakra, ahol elég hely volt kettőjüknek.
– Magukra bízom ezt az embert, hogy elvigyék oda, ahová mennie kell. Bánjanak vele úgy, ahogy jónak látják – jelentette ki megvetően Antonin testvér. – Hitvány alak, aki nem méltó a szent házhoz, ahol elrejti majd becstelenséget. Ha lázadni próbálna, habozás nélkül öljék meg!
– Miért lázadna… ha hitvány alak? – jegyezte meg Olivier, aki most, hogy jobban láthatta a kitaszítottat, akaratlanul is megsajnálta, hisz leginkább űzött vadra emlékeztetett. Alacsony volt és törékeny alkatú, nehéz volt elképzelni a súlyos harci páncélzatban. Válla meggörnyedt a fekete zubbonyban viseltes, fekete nadrágja felett.
Makacsul lesütötte a szemét, így nem láthatták sem színét, sem kifejezését, de Courtenay a háta feszüléséből úgy látta, hogy összeszorítja a fogait, hogy elfojtsa remegését. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett. Arcát horzsolások borították, és kopaszra nyírt fején nem látszott, milyen színű lenne a haja. Az őrmester megfogta a karját, hogy felsegítse maga mellé, miközben a parancsnok csontos ujját rászegezve dörögni kezdett:
– Menj, és ne vétkezz többé, hogy elnyerd bűneid bocsánatát! Gondolj a következményeikre, és tarts bűnbánatot, hogy Isten megkönyörüljön rajtad!
Ékesszóló volt a mozdulat és a hang.
– Kire akar hatni? – suttogta Hervé, amikor a két barát nyeregbe szállt. – Ha ránk, akkor nem nézett meg eléggé. Ha erre a szerencsétlenre, neki más vágya sincs, mint a lehető leghamarabb eltűnni innen. Meg tudom érteni!
– Gondolod, hogy boldogabb lesz ott, ahova megy?
– Valami azt súgja, hogy rosszabb nem lehet. Láttál már olyan parancsnokságot, ahol nem követik az udvariassági szabályokat, ahol a fegyelem annyira laza, hogy úgy tűnik, mindenki azt csinál, amit akar? Ahol a parancsnok aranyfegyvereket visel?
Kíváncsi vagyok, mit követhetett el ez a szegény kölyök. Nem tűnik bűnözőnek!
– Nem kell annak tűnni ahhoz, hogy valaki rosszat tegyen. Egyetlen patkány is pestisjárványt indíthat el.
– Meglepne, ha ő képes lenne rá. Inkább betegnek… vagy kiéhezettnek látszik. Ha csak annyit kapott, amennyit Antonin testvér dobott neki a teli tányérjából, nem csoda, hogy csont és bőr.
Olivier magában elismerte, hogy a barátjának igaza van. Ugyanakkor megmaradt benne a mise érzelmi hatása. A szinte gonosztevő külsejű templomosok úgy énekeltek, akár az angyalok. Valójában nem igazán tudta, mit mondhatna, és hálás volt Hervének, amiért az témát váltott:
– Ma este hol állunk meg?
– Sehol. Gréoux előtt már nincs parancsnokság, sem csűr vagy tanya. Ezért kértem némi élelmet az útra. Vízben nem lesz hiány, és enyhe az idő. Carpentras-ban már a pápai államok területén leszünk, és gond nélkül találunk ennivalót: sok a zarándok, aki Szent Anna, Szűz Mária édesanyja sírjához igyekszik. Ugyanez igaz Apt-ra, ahol az érsekség segítségünkre lesz. Manosque után átkelünk a Durance-on, és már majdnem el is érjük a célunkat… a hivatalosat. Vagyis Gréoux erődjét, melyet belépés nélkül meg kell kerülnünk, hisz csak megérkezéskor szabad kinyitnom Clément testvér lepecsételt levelét.
– Mégis muszáj lesz odamennünk most, hogy oda kell vigyük a ránk erőltetett úti társat?
– Épp ez aggaszt! Reménykedjünk – sóhajtotta Olivier fásultan –, hogy nem lesznek olyan kíváncsiak, mint Richerenques-ben… Ez sem volt normális!
Folytatódott tehát az út Provence színes tájain át, melyet Olivier boldogan látott viszont, s örömét tetézte, hogy megmutathatja választott testvérének is, aki úgy tűnt, nagyon is kedvére valónak találja. Az esti pihenőnél az Aygues partján, egy fűzfák és égerfák szegélyezte tisztáson, mely felfrissülést nyújtott a mészfennsík szárazsága után, Anicet, akiről társai most megtudhatták, milyen remek horgász, néhány lapos kövön megsütött pisztránggal egészítette ki a sonkát, sajtot és kenyeret, melyet Antonin testvér nagylelkűségének köszönhettek. Ahogyan azt Aulnay sejtette, Huon de Mana kiéhezett volt, és sápadt arcát kissé kipirosító lendülettel falt. Bár hálásnak mutatkozott a bánásmódért, melyre bizonyára nem számított, képtelenség volt a köszönetnyilvánításon túl mást is kihúzni belőle. Olivier mellett aludt, aki egy kötéllel az övéhez kötötte. Megosztotta vele az alvásidejét – de nem a virrasztást, hisz úgy aludt, mint akit fejbe vertek –, de tíz szónál többet nem szólt, leszámítva a minden templomos számára kötelező ima szavait.
Hat napon át utaztak így a növényzet borította dombokon át, melyeken néha tágas tisztásokon tűnt elő a puszta föld, melynek meleg színárnyalatai az okkertől a vörösig terjedtek. Kiszáradt mészplatókat is láttak, melyeket a ritka patakok mentén meredek falak határoltak. Vonzó és kemény, szinte vad volt a táj, melyben helyenként egy falu házai vagy egy perjelség szerény harangtornya bukkantak elő. Végül, miután egy régi római hídon átkeltek a Durance örvénylő vize felett, megálltak a túlsó parton, egy kis hely előtt, melyet „templomos Kraknak” neveztek, s melynek pompás falai kirajzolódtak az égen. Senki nem lepődött meg, Courtenay már korábban jelezte, hogy mielőtt belépnének a várba, még megállnak, hogy megszabaduljanak az elmúlt hosszú napok porától és piszkától, hogy méltóbban kísérhessék a gondjaikra bízott elhunytat.
A megszokott óvintézkedések mellett Hervé kezdte meg a virrasztást.
Napkeltekor vették észre a fogoly eltűnését. A kötelet, mely az őrzőjéhez rögzítette, elvágták, és sikerült – Isten tudja, hogyan! – úgy elmenekülnie, hogy a legapróbb zajt sem csapta, meg sem csörrentek a láncok a kezén. Hervé d'Aulnay, aki az égő tűz mellett őrködött, semmit sem hallott, semmit sem látott, hisz a szökevény a sötétség felé indult, azon az oldalon, ahol Olivier és az őrmester aludt, s olyan könnyedén osont, hogy meg sem reccsent lába alatt a föld.
– A kis kígyó! – háborgott Hervé. – Miért tette ezt velünk? Nem bántunk jól vele?
– Úgy tűnik, még jobban félt a kolostortól, mint gondoltuk – jegyezte meg Anicet.
– Már nem vagyunk messze…
Olivier mindössze lehajtotta a fejét. Gondolkozott. Az első meglepetés elmúltával, mely Aulnay keserű sértettségét kísérte, az egyetlen ésszerű megoldásnak az látszott, ha nem követik Huon de Manát, holott a szabályzat azt írja elő szökevények esetében.