Azután átnyújtotta Hervének, aki döbbenten olvasta: „A végcél a szüleid kastélya. Az apád tud róla. Vegyétek le a zubbonyotokat, és öltsétek fel helyette, amit javasoltam, hogy vigyetek magatokkal. Isten óvjon!”
– Valcroze! – suttogta Olivier. – Valcroze-ba megyünk. No de miért? Borzalmas felelősség ez az enyéimnek.
– Emlékezz vissza, mit mondott Clément testvér, amikor ránk bízta a küldetést: a Templom komoly veszélyben van, és biztos helyre kell menekítenie a legféltettebb kincseit. Biztosan úgy gondolta, hogy egy világi kastélyban jobb helyen lesznek, mint a Templomnál. Ugyanakkor, bár nem ismerem az otthonod, nem biztos, hogy „igaza van: hol őrizhetnék jobban a ládát, mint a Keleti erdő tavainak védelmében, a kriptában?
Olivier ritka, széles mosolyával fordult felé, melyben arca visszanyerte gyermekiségét, s szép, elgondolkozó vonásai rendkívüli bájt nyertek.
– Látszik, hogy nem ismered Valcroze-t. Azon túl, hogy az otthonunk, és mivel nem tartozik a Templomhoz, nem lehet kutatás helyszíne, hatalmas föld alatti járathálózattal rendelkezik, melynek egy részét a víz vájta, egy részét az ókoriak. Van, amelyik a két szomszédos kápolnával köti össze a kastélyt: Saint-Trophime-mal és Saint-Thyrse-szel. Mások a hegy mélyébe nyúlnak, olyan messzire, hogy biztonsági okokból sosem derítették fel őket. Az egyikről azonban tudjuk, hogy egy föld alatti tóhoz vezet, melyet csak egyszer láttam, de Clément testvér jól ismeri. Amikor egyszerű trigance-i parancsnok volt, az apámmal gyakran lementek oda. Egyszer az anyám nagyon meg is ijedt, mert ötven órára eltűntek…
Szavai nyomán Hervé felderült, és oldódni látszott az őrmester feszült arca is.
– És messze vagyunk? – kérdezte az előbbi.
– Körülbelül öt napra, mert az utak nehezen járhatóvá válnak, és minden eddiginél jobban kímélni kell a lovakat… De szép az idő – tette hozzá Olivier az égre pillantva, mely átható kék köpenyként borult a tájra –, és ha Isten segít, gond nélkül odaérünk.
– Menjünk! Ne vesztegessünk több időt, induljunk… de először cseréljünk zubbonyt.
Ahogyan azt Olivier jósolta, akit szemmel láthatólag boldoggá tett a visszatérés a szülőföldjére, a csodálatos, de nehéz tájon át vezető úton sivatagos mészfennsíkok és fenyőkkel sűrűn benőtt szakaszok, emelkedők és lejtők váltották egymást, és gyakran le kellett szállniuk a nyeregből, hogy óvatosabban vezethessék a lovakat. A pillantásuk azonban fenséges, legendás szépségű tájak felé szállhatott.
Az ötödik nap vége felé ráfordultak a kis útra, mely a smaragdszín zuhatagok partján a kastélyhoz vezetett. Hervé elismerőn füttyentett, ahogy megpillantotta, Olivier azonban felnyögött: a nagy tornyon fekete zászló lengett.
– Istenem! – suttogta, és sietve keresztet vetett. – Baj történt! Az apám…
Természetes volt, hogy rá gondol, hisz ő volt az idősebb. Ahogy azonban meglátta, hogy fájdalom meggörnyesztette háttal, botra támaszkodva, feketében siet elébük, Olivier megértette, hogy a fájdalom ugyanolyan éles lesz, ha nem élesebb. Elengedte a lova kantárát, odafutott az apjához, és a karjaiba zárta.
– Igen… – suttogta a báró. – Elhagyott minket! Drága édesanyád tegnap meghalt…
és jobban szerettem, mint valaha…
Zokogás fojtotta belé a szót. Olivier könnyben úszó szemmel érezte, hogy az öregember belé csimpaszkodik, s ebből felmérhette bánata súlyát. Egymásba kapaszkodva mentek fel a lakóépülethez.
II. fejezet
A fájdalom
A nagy díszteremben pihent egy zöld selyemmel, kedvenc színével borított pompás ágyon, mely felett a baldachinon Valcroze címere fonódott egybe Signes-ével és a fattyúságot jelző bal kanyaros Courtenay-vel. Körülötte Adhémar báró, az első férje ízlése és vagyona jelképeként hatalmas, vadászjeleneteket ábrázoló nápolyi selyemszőnyegekkel borította a falakat. A kialudt, hatalmas kandallóban és a ravatal lábánál a környékbeli asszonyok nagy, napsárga rekettye-, kék izsóp- és zöld borókacsokrai díszlettek. Nagy, fehér viaszgyertyák aranyfényében pihent, melyek bronztartókban álltak az ágy lábánál. Fehér volt az egyszerű, szinte apácai ruha is, melyen ott feküdt vaskos vörös hajfonata, melybe alig vegyültek ezüstszálak, s aranyszalagokat fontak bele. Az arcát keretező csipkekendő és az abból kiinduló fátyol felett igazgyöngy és smaragd berakásos aranykarika ült, melyet a férje hozott Konstantinápolyból, s mely magához vonzotta s ezernyi csillogással szórta szét a fényt.
Két csillogó fémű lándzsával felfegyverkezett őr vigyázta a bejáratot, udvariasan mederbe terelve a tiszteletadásra érkezők hosszú sorát. A ravatal körül a kastély asszonyai, feketébe öltözött cselédek és szolgálók formáltak térden állva félkört, s könnyáztatta hangjuk felelt a Miasszonyunk-litániákra, melyeket az ágy lábánál álló káplán mondott el. Mellette az összeomlott Honorine szinte eszméletlennek látszott.
Halvány örömmel átitatott suttogással húzódtak félre az uruk előtt: fiára támaszkodva tért vissza, akinek neve az ajkakra tolult, de nem vonultak el, hisz osztoztak a bánatban. Közös bánatuk volt, még inkább, mintha egy vérből származtak volna, hisz a családi kötelékek nem járnak mindig őszinte szeretettel.
Apjától elválva Olivier az ágyhoz lépett, és egy pillanatra a látását elhomályosító könnyeken át, melyeket kézfejével szétmorzsolt, elnézte az édesanyját, és arra gondolt, túl szép ahhoz, hogy igazán halott legyen. Az örök álom visszaadta fiatalságát, hála arca tökéletes csontozatának, melyen kisimult a bőr, és bár a hosszú orr, mely élete keserűsége volt, minden eddiginél látványosabbnak tűnt, büszkeséget és csodálatos méltóságot kölcsönzött neki. Zárt ajkai mosolyra húzódtak, mintha a hosszú szempillás szemhéj alatt a zuhatagok smaragdzöld színét tükröző szempár szépséges képet nézne.
Sancie fia térdre rogyott, és arcát a zöld selyemhez szorítva szabad utat engedett fájdalmának: szégyen és visszafogottság nélkül hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.
Az anyja volt, akit imádott és akit boldogtalanná tett azzal, hogy templomosnak állt, ahelyett, hogy megnősül, mellette marad és megajándékozza az unokákkal, akikre annyira vágyott…
Renaud állva maradt. Megérintette fia átható fájdalma, akinek távolságtartó tartózkodását gyakran közönynek vélte, ám most megértette, hogy felül kell emelkednie saját szenvedésén, hogy támasza lehessen a harmincöt éves férfinak, aki mindig, mindennek ellenére gyermek marad számára.
Olivier könnyek közt megkérdezte:
– Hogy történt? Betegség?
Renaud megérintette a fia vállát:
– Nem – szólalt meg gyengéden. – Édesanyádnak tudomására jutott, hogy Simeoné, a cadiére-i öregasszony, akit boszorkánynak tartanak, haldoklik, olyan visszataszító kórban, hogy senki nem hajlandó a közelébe menni. Egy táskányi orvossággal és egy üveg szenteltvízzel felszerelkezve kihasználta, hogy Rougonba mentem, odavitte Anselme atyát, abban a reményben, mint mondta, „hogy ha a testét nem is, de talán a lelkét megmentheti némi enyhülést nyújtva a bajában”.
– Ez igazán illik hozzá! – suttogta Olivier.
– Igen. Barbette, aki nem engedte el egyedül, vele tartott, de úgy tűnik, Siméone-nak ahhoz még elég ereje volt, hogy ellökje, ütlegekkel és sértésekkel fogadja. A hölgyek futva menekültek. Édesanyád megcsúszott, és legurult a meredek lejtőn a patakig, ahol egy kő összetörte a veséjét. Haldokolva hozták haza…