Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Olivier hátra sem fordulva keményen megkérdezte:
– És az öregasszony? Még mindig él?
– A falubeliek éjjel felmentek hozzá, megölték és felégették a kunyhóját…
Olivier bólintott és felegyenesedett, szemét továbbra is édesanyjára szegezve, de már nem könnyezett. Azon a napon, amikor a Templom kötelékébe lépett, meg kellett esküdnie, hogy soha többé nem csókol meg „nőt, leányt, anyát vagy húgot”, de egész lénye fellázadt a gondolatra, hogy úgy váljon el tőle, hogy nem öleli meg búcsúzóul.
Isten, aki megengedte, hogy még egyszer láthassa, biztosan nem tagadja meg tőle a bocsánatát. Előrehajolt, ajkával gyengéden megérintette a homlokát, az arcát, mely oly hideg volt, és szépséges kezét, mely a mellkasára fektetett kereszt köré fonódott.
Azután hirtelen megfordult és a kápolnába menekült, ahol keresztbe font karral elnyúlt a kövezeten. Csak az ima segíthetett, hogy erőt vegyen a benne tomboló viharon…
Hosszú percekkel később Hervé ugyanebben a pózban találta. Sosem képzelte volna, hogy egy napon Courtenay szánakozást ébreszthet benne: nem illett hozzá ez az érzelem, és kikezdhetetlen büszkesége nem is fogadta volna el. Nagyon erős kellett legyen a csapás, hogy így Isten oltára elé vetette magát. Hervé mégis irigyelte a bánatát, hisz az ő édesanyja a születésekor meghalt. A fájdalom a boldog gyermekkor, a számtalan boldog óra fokmérője volt. Azt azonban meg kellett akadályozni, hogy Olivier túlzottan belemerüljön.
Hervé elmondott egy gyors imát, majd a barátja fölé hajolt, és vasmarokkal megragadta a vállát, hogy talpra kényszerítse:
– Eleget sírtál! – jelentette ki keményen. – Össze kell szedned magad: dolgunk van!
Olivier alig hallotta.
– Az anyám volt, Aulnay! Annyira szerettem!
– Miért múlt időben? Már nem szereted?
– Dehogynem. Jobban, mint valaha…
– És ez a szeretet sosem hagy el téged! Szerencsés vagy!
– Talán, mert megvédett a nőktől, és továbbra is meg fog védeni. Ő marad az egyetlen, akit valaha is szerettem.
– Elfelejted Szűz Máriát, a Templom királynőjét, akinek az életedet szenteled. Ő
enyhítheti a fájdalmad. Az apádra is gondolnod kellene!
– Igazad van! Egyedül marad… a teherrel, melyet mi hoztunk neki… Isten bocsásson meg nekem! Elfelejtettem, miért jöttünk ide! Hol van a szekér?
– Egy csűrféleségben, ahol a báránygyapjút tároljátok. Háromnegyed részben üres, és jól zárja egy kulcs, melyet Renaud báró ideadott. Természetesen a temetés előtt nem nyúlunk hozzá. Túl sok ember van itt…
Leszállt az éjszaka, szép tavaszi éjszaka, mely Provence-ban már a nyár előjele. A nappali látogatók hazatértek. A kastély bezárkózott. Olivier, aki egész éjjel virrasztani készült édesanyja mellett, rá akarta venni az apját, hogy egyen és pihenjen egy keveset.
– Biztos vagyok benne, hogy a baleset óta nem aludt – jelentette ki. – Elfáradt, és nem szabad legyengülnie. Holnap kemény nap vár ránk!
Renaud elfogadta a vacsorát, melyet a tágas konyhában fogyasztottak el, mint mikor vadászatokról tértek vissza, a hatalmas tűzhely előtt, melyben egy bárány sült, mellette pedig üstben finom fűszerillatot árasztó fokhagymás ragu készült. Barbette, Maximin felesége birodalma volt ez. Ő uralkodott az edények, csuprok, pástétomok, kampóval rúdra akasztott sonkák, fokhagymafüzérek, fűszerek sokasága felett…
Félelmetes volt az uralma a kis konyhalányok és kukták felett, ám soha egyetlen szerencsétlen sem fordulhatott meg nála úgy, hogy ne csillapította volna több napra is éhségét. Amikor pedig „Sancie úrnő”, akit imádott, jótékonysági körútra indult, melyből az utolsó az életébe került, Barbette mindig tudta, mit vigyen magával, osztozva úrnőjével a nagylelkűségben és együttérzésben. A halála felkavarta, de bár már nem volt fiatal maga sem, lerázta magáról a fájdalmat a vendégek kedvéért, akiknek gyomra és ereje tőle függött, s egy ekkora kastélyban igen sokan voltak ilyenek! A konyha ugyanúgy működött, mint máskor. Sőt, még inkább, hisz el kellett készíteni a hagyományos ételt, mellyel azokat kínálják, akik a temetésre érkeznek majd.
Barbette örült, sőt megkönnyebbült, hogy Renaud-t is az étkezők között látja, még ha nem is az ellenállhatatlan főzte, hanem fia társasága vonzotta oda. Az ég igazi áldása, hogy Olivier éppen most tért haza, hogy támaszt nyújtson édesapjának!
Barbette-ben felébredt a remény, amikor azt látta, hogy a fiú a családi címeres zubbonyt viseli, nem pedig a Templom piros keresztjét, melyet tiszta szívéből gyűlölt azóta, hogy a „kicsi” úgy döntött, magára ölti. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen nemes család egyetlen gyermeke az elszakadást választja, s szülei legnagyobb bánatára örökre eltávolodik tőlük, megfosztva őket az örömtől, hogy karjukba zárhassák unokáikat, s ráadásul a teljes vagyon egy olyan rend kincstárát gyarapítja majd, melynek az ő
logikája szerint nem volt többé létjogosultsága, hisz mindannyian hazatértek, miután elveszett az, amiért megalapították őket: hogy védelmezzék és segítsék a szentföldi zarándokokat, és megvédjék Krisztus sírját. Ezek a gondolatok emésztették Barbette-et, és egy pillanatra azt hitte, hogy a jóságos Szűzanya és a szentek, akikre a problémát bízta, meghallgatták kérését. Sajnos nem tartott sokáig! Amikor Olivier odament hozzá, hogy köszöntse, a nyakába akart ugrani, hogy megölelje, ahogyan szokta, míg a fiú el nem ment, de Olivier gyengéden eltolta magátóclass="underline"
– Tudod, Barbette, hogy egy templomosnak nincs joga nőt megölelni!
– Egy templomosnak, tudom… de maga már nem az, hisz nem a nagy piros keresztes fehér köpenyt viseli.
– De igen, még mindig az vagyok! De komoly okból, melyet nincs jogom felfedni előtted, le kellett vetnem, hogy a lehető legdiszkrétebben jöjjek ide…
– Ó!
A csalódás Barbette reményeihez mért volt, és az asszony képtelen volt visszafojtani keserűségét:
– Mijük van, ami nekünk nincs, azoknak a büszke fehér köpenyes uraknak, hogy elhagyta a kedvükért a szüleit, az otthonát, a földjét, és mindent, amit Isten jóságából kapott?
– Semmijük, és Istenért hagytalak el titeket. Hogy a csaták napsütésében szolgáljam!
– No de nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld! így a pénzforgatáson kívül mire szolgálnak majd?
– Sok mindenre. Mondjak egy példát? A szépséges templomok, a gyönyörű
katedrálisok, melyeket mindenfelé építenek. A Templom pénze fizeti a munkálatokat, a mestereket és a fiatalokat, akik megtanulják tőlük művészetüket.
– Maga kőműves lesz… vagy ács? – csattant fel rosszkedvűen az asszony.
– Tudod, hogy egyik sem… De ismerem néhányukat, és csodálom a művészetüket.
– Ismer? Honnan?
– Amikor d'Artois nagyúr fegyvernöke volt, az apám is barátságot kötött Pierre de Montreuil-jel, amikor az a Szent Kápolnát építette Lajos királynak a palotában.
Mostanra már nem él, de találkoztam a fiaival és az unokáival.
Barbette nem akarta megadni magát: – Jól van! De miért van Párizsban? Mintha nem lenne elég templomos parancsnokság errefelé! Akkor legalább néha láthatnánk!
– Légy nyugodt, visszajövök! Clément testvérrel, amikor ő hazajön… ha elfogad maga mellé. Nem érzem túl jól magam Párizsban. Mintha az ottani napsütés… nem ugyanez lenne.
Renaud a vacsorát megosztotta Olivier-vel és Hervével, de azt határozottan visszautasította, hogy visszavonuljon a szobájába és pihenjen egy keveset, míg a fia és a társa a holttest mellett virrasztanak.