– Olivier lovag! Hallgasson meg, kérem.
Inkább a hangjáról, mint az arcáról, melyet elrejtett a sötétség, a templomos Agnèsra ismert, és bezárult:
– Mit keres itt ilyenkor, nemes hölgy? Nem a férje mellett lenne a helye? – szólalt meg metszőn.
– Tudom, de beszélnem kell magával, akár csak egy percet is. Gondolja meg, hogy nem hittem, hogy valaha is viszontlátom!
– Viszont kellett látnunk egymást?
– Magának talán nem, de én hónapok, évek óta reménykedem, hogy megtörténik az elképzelhetetlen.
– És megtörtént, hisz itt vagyunk, egymással szemben, tanúk nélkül!
– Mi mondandónk lehet egymás számára, ami anélkül, hogy sértené az illemet, ennyire magányt igényelne? A magam részéről úgy gondolom, jobb, ha nem hallgatom meg… Jó éjszakát!
– Ne! Várjon! Csak egy kérdést szeretnék feltenni, egyetlenegyet…
Olivier szeme áthatolt a sötétségen, és most már kivehette az asszony arcát, s különösen a szemét, mely könnyektől csillogott.
– Mi az?
Hallotta, hogy Agnès mély lélegzetet vesz, azután elszánja magát:
– Azért állt templomosnak, mert férjhez mentem? Tehát erről volt szó! A nők határozottan különös teremtmények voltak a mániájukkal, hogy mindent magukra vonatkoztatnak.
– Honnan veszi? Azért esküdtem fel, mert régóta erre vágytam!
– Ugyan, Olivier…
– Olivier testvér, ha kérhetem.
– Nem! Lehet, hogy maga elfelejtette, de én nem! Ott volt a castellane-i torna, ahol a tekintete egészen másról beszélt. Azt olvashattam ki belőle, hogy szépnek talál és kíván. És én is kívántam magát! Ó, mindennél jobban vágytam rá, hogy a felesége legyek! De az apám anélkül, hogy szólt volna róla, már el-jegyzett Jean d'Esparron-nak… sosem tudtam meg, miért. Nem elsőszülött, nem szép és nem is olyan gazdag, mint mutatja…
– Asszonyom, kérem. Ez engem nem érdekel.
– Most már talán nem, de azt merné állítani, maga, akinek nincs joga hazudni, hogy nem szeretett? Senki számára nem volt kétséges attól a pillanattól kezdve, hogy az eljegyzésem hírére a kolostort választotta!
– Nem a kolostort! Hanem az Istenért folytatott harcot a Szentföldön! Az nem ugyanaz! És magának semmi szerepe sem volt az akkor meghozott döntésemben.
Bocsássa meg, ha az őszinteségem kissé durvának tűnik!
Az asszony keserűen, kellemetlenül felnevetett.
– Őszinteség? Nem hiszek magának. Szeretett, ahogy én szerettem!
– Nagyon sajnálom, de nem szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy maga gondolja!
Maga nagyon szép volt… és még mindig az – helyesbített Olivier sietve, felmérve, mennyire sértő lehet a kijelentése Agnès hiúságára nézve. – Nem tagadom, hogy felkavarta a testem. De a szívem nem!
– Megesküdne rá?
– Egy templomos soha nem esküszik… és soha nem hazudik, ahogy ön is mondta az imént. Bocsásson meg!
Csend telepedett közéjük, és Olivier-nek az az érzése támadt, mintha Agnès magába zárkózna, hogy összeszedje az erejét, mielőtt lecsapna.
– Soha, érti?! – csattant fel hirtelen az asszony. – Soha nem bocsátok meg! Legyen átkozott!
Ezzel sarkon fordult és elfutott a lakóépület felé. A feltámadó viharos szél baljóslatú vitorlaként fújta fel fekete köpenyét. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég, és ragyogó villám cikázott át rajta. Szinte azonnal felszakadt a felhő a kastély felett, és valóságos özönvíz zúdult alá. Olivier a kápolnában keresett menedéket, hisz oda indult, mielőtt találkozott volna Agnèsszal, és lelkébe béke költözött, amint letérdelt a virágokkal borított kőlap mellé, ahol édesanyja nyugodott. A csokrok közé fúrta az arcát, ahogy egykor Sancie szoknyája redői közé, és hallgatta, ahogy lassan elcsitul a szívverése… Amikor elállt az eső, visszament aludni…
Másnap kiürült a kastély, és Olivier nem látta viszont Jean d'Esparron hitvesét. Az édesapjára hagyta a búcsúzkodás társasági kötelezettségét, és a kápolnában Hervé társaságában teljesítette a templomosok szertartásos vallási feladatait. Kilépve megkönnyebbülten látta, hogy a napsütésben Valcroze visszatért derűs mindennapi életéhez. Eljött az idő, hogy – legalábbis feltételezhetően – végleges rejtekhelyet adjanak annak, ami talán az emberiség legnagyobb kincse: a törvénytábláknak, melyekre Isten ujja égette rá a szöveget.
Mindannyian tudatában voltak az események jelentőségének, és az étkezés teljes csendben zajlott. Miután elmondták az áldást, Renaud báró és Maximin olajlámpásokkal szerelkeztek fel, Hervének és Olivier-nek pedig fáklyákat adtak.
Olivier nem először indult a kastély gyomrába, Hervé azonban reszketett a türelmetlenségtől a felfedezésre váró ismeretlen előtt: talán még a barátjánál is jobban szerette a rejtélyeket, a dolgok titkos értelmét. Élénk szelleme és széles körű
műveltsége révén hozzáférhetett a Templom némely titkához, például az egyedi kriptográfiához és a furcsa jelrendszerhez, melyet a rend bölcsei dolgoztak ki, hogy az elkövetkező korok is egy szempillantás alatt olvashassák az irataikat: milyenek például ennek vagy annak a parancsnokságnak a rejtekhelyei, hogyan lehet eljutni hozzájuk, és mit rejthetnek magukban. Ezeket az ismereteket természetesen nem kapta meg mindenki. Különösen nem azok, akiknek szellemi képességei elégtelenek voltak.
– Olivier testvér elárulta nekem, báró úr – lelkesedett –, hogy számos tágas föld alatti járat húzódik a lábunk alatt.
– Így van, de nem az a legérdekesebb, ami a lábunk alatt van.
– A kápolnában talán? A szentélyek gyakran rejtenek kriptát…
– Valóban van ott egy járat, mely ahhoz csatlakozik, amelyik a konyha alatt fut ki.
Sok falubeli is ismeri. Mindazok, akik az apáiktól szereztek tudomást a létezéséről, az apáiktól, akik ide menekültek, amikor a vészharang szaracénok közeledtét jelezte.
Ezeknek a járatoknak az az előnyük, hogy a sziklahasadékokon át biztosított a szellőzésük, és két környező kápolnához is elvezetnek. Amit most mutatok, az a kastély igazi titka. Még te sem ismered, fiam. Jöjjenek utánam!
A három férfival a nyomában elhagyta a dísztermet, és megindult a kő csigalépcső
felé, de ahelyett, hogy mindenki várakozására, lefelé tartott volna a pincékhez, felfelé vette az irányt. Az emeletre érve ráfordult a keskeny, sötét folyosóra, melyről a lakószobák nyíltak, és egészen a végéig ment: egy alacsony ajtó mögött kerek, meglehetősen rendetlen helyiség nyílt, mely egyszerre emlékeztetett egy kolostor könyvtárára és egy alkimista barlangjára, hisz a falra erősített polcokon többé-kevésbé elrendezett, poros könyvek sokasága között, középen egy kőasztal állt, tele retortákkal, flakonokkal, edényekkel, a használaton kívüli kandalló előtt pedig kis melegítőszerkezet rozsdásodott diszkréten.
– Ez a helyiség – magyarázta Renaud – Adhémar de Valcroze báró, édesanyád első, nagyon figyelemre méltó férjének alkimista laboratóriuma volt. Ezt egyébként te is tudod, hisz jártál már itt.
– Azt is tudom, hogy érdekelték az okkult tudományok, értett a növényekhez, és gyógyított néhány betegséget. Igen nagy híre volt – tette hozzá Olivier félmosollyal. –
Azt beszélték, hogy azért olyan gazdag, mert arannyá tudja változtatni a közönséges fémeket. Gyerekkoromban elszórakoztatott és elvarázsolt a történet, mert nem volt szabad belépnem ide, ahol Anselme atya, a káplánunk, megpróbálta megtalálni Adhémar báró titkát.