– Hamar letett róla, bár néha még bejön olvasgatni a könyveket, melyek iránt bennem nincs érdeklődés.
– Bocsásson meg, Renaud nagyúr – szólt közbe Hervé belelapozva a kötetekbe –, de nagyon értékes műveket látok itt…
– Lehetséges. A helyiség igazi érdekességét azonban nem a könyvek és nem is a tudományos eszközök jelentik. Először is el kell mondanom, hogy ebbe a toronyba csak az emeletről vezet út. A földszinten van a gyümölcsraktár és az éléskamra. Nincs kapcsolat a két szint között. Itt azonban…
Az egyik falmélyedésből elővett egy seprűt, belépett a kandallóba, és egy széles sávban elsöpörte a hamut/majd felemelte a karját, megmozdított Valamit, amit nem láthattak, mert eltakarta a köpenye, és a kőfal hátul borzalmas nyikorgással szétnyílt, fekete üreget fedve fel.
– Gyújtsák meg a fáklyákat! – adta ki az utasítást, melynek csendben és gyorsan eleget tettek, sokat elárulva türelmetlen izgalmukról. Kivéve Maximint, aki valószínűleg ismerte a járást. Olivier-ben enyhe neheztelés ébredt:
– Miért nem mutatta meg sosem ezt a rejtekhelyet, apám?
– Túl fiatal voltál. Aztán templomos lettél, és anyáddal nem kívántuk kiszolgáltatni a Templomnak a kastély igazi titkát: Adhémar báró titka volt.
– Úgy tűnik, Maximin viszont ismeri.
– Nem szabad neheztelned ezért. Már előttünk ismerte. Fiatal korában az öreg Valcroze báró megajándékozta teljes és fenntartás nélküli bizalmával. Ugye nincs kifogásod ellene?
– Éppen ellenkezőleg, és bocsánatát kérem, ha sértette a kérdésem.
Az intéző mosolya jelezte, hogy nem haragszik. Most már lobogtak a fáklyák.
Renaud felvett egyet, és belépett a járatba, egy folyosóra, melyet emberkéz vájt a sziklába, és néhány lépés után természetes galériaféleségben szélesedett ki, mely valószínűleg a víz több évszázados munkájának köszönhette létét. Ahelyett, hogy lefelé futott volna, enyhén emelkedett, de nem sokáig. Bő két méter után egy barlangba vezetett ki, melynek látványa meglepett kiáltást szakított fel a templomosokbóclass="underline" igazi kincset rejtett. Meglehetősen furcsa összetételű kincset: különböző korok tárgyai és pénzei tárultak eléjük, római, szaracén és középkori tárgyak, ékszerek és foglalat nélküli drágakövek.
– Ez aztán hihetetlen! – suttogta Hervé d'Aulnay. – Honnan származnak?
– A kastély fölé magasodó csúcs közelében vagyunk – magyarázta Renaud báró. –
Az ókori rómaiak egykor templomot emeltek itt Jupiternek, a vihar, a villámlás és az égzengés istenének, amiből igencsak sok van errefelé. A templomot működtető papok találtak rá erre a barlangra, és itt rejtették el kincseiket. Ott falba vájt lépcsőket látnak, melyek sehová sem visznek. Ennyi maradt abból a lépcsőből, mely egykor a templomba vezetett. Adhémar báró falazta be, ahogyan eltüntette azt is, ami a romokból maradt: földet hordatott rá, és tüskés bokrokat ültetett. Kamaszkorában egy szerencsés véletlennek köszönhetően fedezte fel a rejtekhelyet és a galériát, mely a hegyoldalban egy kis résbe futott ki. Ő építtette a tornyot, úgy, hogy eltakarja vele a járat bejáratát, melyet maga vésett ki. Nagy tudású, kíváncsi és átlagon felüli erejű férfi volt. Ez a helyiség lett azután a kincstára, melyet kiegészített néhány tárggyal, melyet a fosztogató szaracénok hagytak hátra… és melyekről nem tudnám megmondani, hogyan jutott hozzájuk. Hallgatással és visszafogottsággal tartozom az emlékének… még ha az édesanyád, fiam, be is avatott néhány részletbe…
Köhögni kezdett, mintha a torkára ment volna a por, s ezzel elejét vette a kérdéseknek. Amikor meg nyugodott, a társai megértették, hogy jobb, ha témát váltanak, és Olivier megkérdezte:
– Clément testvér ismeri a történetet?
– Természetesen. Amikor az édesanyád elhagyta Valcroze-t, és Damiettába indult Marguerite királyné után, felfedte neki a ház titkait, mielőtt megbízta volna a javai kezelésével. Ezért döntött úgy, hogy itt rejtsük el, amit hoztatok…
– Apám, nem értem! Olyan tárgyak közé kell helyeznünk a frigyládát, melyek eredete ha nem is gyanús, legalábbis…
Hiába kereste a megfelelő szót, Hervé azonban mosolyogva a segítségére sietett:
– Miért ne maradhatnánk a gyanúsnál, hisz a szüleid csak örökösei ennek az Adhémarnak, aki úgy tűnik, a maga idejében nagyon leleményes ember volt? Bevallom, én is… kissé tiszteletlennek érzem a helyet!
– Ezért nem is itt fog pihenni a láda. Abban az esetben, ha átkutatják a kastélyt, és az óvintézkedések ellenére felfedik a kandalló és a galéria titkát, ez a látszólag sehová sem nyíló terem elég lesz a mohóság kielégítésére. Senki sem keresne tovább…
– Mert van tovább?
– Van, és Clément testvér ezt is tudja. Jöjjenek! Maximinnel a nyomában megindult a terem túlsó, legsötétebb vége felé, félretolva néhány ládát és három viaszpecsétes cserépedényt, melyek nem is igazán illettek ide. Renaud báró felvette az egyiket, és elmosolyodott.
– Itt őrzök néhány értékes bort és likőrt, melyeket nem szívesen hagynék a borospincében, ahol bárki irigységét felszíthatják. Hármat megittunk belőlük a lovaggá ütésed örömére, Olivier. A többit az esküvődre és a keresztelőkre tartogattuk, de most…
– Sosem lehet tudni! – szólalt meg az intéző, s hangjában ott csengett gazdája iránti gyengéd szeretete. – Ráadásul az összetört cserepek jó szolgálatot tesznek.
Valóban, a nagy okker kerámiaedények mögött szeméthalom terült el a sziklás falig, mely ezen a helyen kis beugrót képzett. Maximin előrehajolt, és körülbelül egylábnyira félresöpörte a törmeléket, megmutatva a szűk vaskarikákat, melyeken a szikladarab nyugodott. Azután a báróval elmozdították a falrészt, hatalmas erőfeszítés árán, mely azonban megérte a fáradságot: egy tágas bejárat nyílt meg előttük, melyen Renaud kissé kifulladva, fáklyáját magasba emelve megindult. A nyomában haladók tiszteletteljes csodálattal fedezték fel a barlangot, mely akkora volt, akár egy katedrális, s melyre a végén egy kis tó zöld szeme nyílt, melyet a láthatatlan magasságból alácsordogáló víz táplált. Cseppkövek alkottak mindenfelé szépséges formákat. A tó mellett, ahová természet vájta lépcsőfokokon jutottak le, a szikla széles platóvá laposodott.
– Ez az – mutatott rá Renaud –, ezt a helyet választotta Clément testvér! Adhémar báró fedezte fel egykor, de az idők kezdetén menedékül… és talán szentélyül szolgált.
A sziklába faragott különös alakokra mutatott, melyek hosszú szarvú kecskéket és néhány emberalakot ábrázoltak.
– Ez gyönyörű! – sóhajtotta Olivier, miközben Hervé az első káprázat csillapulásával a zárószerkezet iránt kezdett érdeklődni. Belülről a sziklán egy erős, durván kovácsolt vasfogantyú látszott, melyet szilárdan rögzítettek, és amikor az „ajtó” nyitva volt, ez tartotta meg a fal mellett. Ez a szerkezet biztosította a becsukást is.
– Hihetetlen! – nyögte végül. – Ki készítette?
– Természetesen Adhémar báró! Mint mondtam, sokoldalú ember volt, akinek intelligenciája képes volt megérteni olyan homályos dolgokat is, melyek hozzáférhetetlenek a többé-kevésbé okkult tudományokban járatlan, egyszerű
emberek számára.
– Nincs másik kijárat? – kérdezte Hervé.
– Tudtommal nincs, kivéve a víztúlfolyót – magyarázta Renaud a falon nyíló lyukra mutatva, melyen át a felesleges víz távozott. – Nem állítható, de ez táplálja a kastély kútját.