– Nos – állapította meg Olivier –, azt hiszem, jobb helyet álmodni sem lehetne, és különben is, az, hogy Clément testvér ezt választotta, önmagában is elég.
Engedelmével, apám, ma éjjel visszajövünk és elhelyezzük a frigyládát.
Nem volt könnyű feladat, annak ellenére, hogy négy erős férfi fogott hozzá, valamint a báró, aki irányított és világított. A legnehezebb az volt, hogy felvigyék a hatalmas koporsót az alkimistalaboratóriumig a szép kő csigalépcsőn, melyen gyakran kénytelenek voltak függőleges helyzetbe emelni. Renaud báró összevont szemöldökkel felügyelte az eljárást, és maga is besegített. Végre letették a súlyos terhet a kandalló elé, ahol egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és letöröljék arcukról az izzadságot.
– Az udvarban és a lépcső alján nem lehetett – próbálkozott Maximin –, de most már nem lenne könnyebb kinyitni a fadobozt, és csak a tartalmát levinni a föld alatti terembe? A fa is nagyon nehéz.
– Igazad van – helyeselt Renaud, gondosan bezárva a szoba ajtaját.
Néhány pillanattal később a védelmező vászoncsomagolástól megszabadulva a frigyláda ősi aranya beragyogta a poros helyiséget. Láttára a báró nem is titkolhatta felindulását, nemcsak afelett, amit tartalmazott, hanem annak emlékére, aki elment, hogy megkeresse a jeruzsálemi Salamon-templom gyomrában, és elhozta Champagne földjére: Adam Pellicorne, a joignyi parancsnok, aki gondjaiba vette őt a nagy veszélyben, és Párizsba vitte, ahol megkezdődött igazi élete… Letérdelt a láda elé egy szenvedélyes imára, hisz mostantól az ő otthona lesz az őrhely, majd megcsókolta, és maga csúsztatta az ereklye oldalán erre a célra kialakított gyűrűkbe a hosszú, arany oroszlánfejben végződő cédrusrudakat, melyeknek köszönhetően két ember is felemelhette a ládát, vagy éppen négy, ha a kerubokat is feltették.
Olivier és Hervé vették erős vállukra, amint áthaladtak vele a kandalló alacsony bejáratán. Azután már nem okozott nehézséget az út, hisz mindent tárva-nyitva hagytak, és néhány perccel később a fantasztikus kincs az értékes szőnyegen nyugodott, mellyel Renaud borította be az egykori pogány szentélyt.
Még valamivel később a csomagolásukból kibontott kerubok is elfoglalták helyüket a fémtartókban, és Renaud egy bronztálban meggyújtotta a tömjént, melyet a templomosok hoztak magukkal, miközben mindannyian a pillanat emelkedettségét átérezve, halkan imádkoztak, hogy Isten örökre őrizze meg írását az emberek mohóságától…
Hogy az árnyak ne nyeljék el túlságosan hamar a csodát, két nagy fehér viaszgyertyát gyújtottak, majd az öt férfi csendben, szinte lábujjhegyen visszavonult. A szikladarab elfoglalta eredeti helyét, visszakerültek az üvegek és a cserépdarabok is, és a férfiak kissé szédelegve, kifulladva álltak a kandalló előtt, ahol újra eloszlatták a hamut, eltüntetve útjuk minden nyomát.
Már csak az álkoporsó és a ládák maradtak. Néhány baltacsapás darabokra aprította őket, melyeket ott helyben elégettek, míg csak hamuvá nem porladtak.
Gondosan összekeverték a régi és az új hamut, és amikor Renaud becsukta az ajtót, semmi sem maradt a furcsa, messziről hozott ládából, mely amennyire szent, annyira veszélyes volt. Semmi, csak a feladatot elvégzők számára örökre kitörölhetetlen emlék.
Keményen dolgoztak, hogy eljussanak idáig, és előrehaladt már az éjszaka, mire lementek a konyhába, ahol Barbette, aki bár maga sem tudta, miért, de imádkozva virrasztott, fűszeres forralt borral várta őket, hogy erőre kapjanak.
Csendben, a tűzhely előtt állva ittak, mindenki gondolataiba merült. Olivier szólalt meg elsőként:
– Engedelmével, apám, holnap elutazunk, hogy megtegyük a beszámolónkat.
– Most is a szekérrel? – nyögte Anicet, akinek szemmel láthatólag nem volt ínyére a perspektíva.
– Csak a trigance-i parancsnokságig, ahol otthagyjuk a lovakkal együtt, ahogy azt Clément testvér előírta. Helyette kapsz egy hátast… igazi lovasnak valót. És visszatérünk Párizsba.
– Ugyanazon az úton? – mordult fel Hervé. – Nem vonz a gondolat, hogy viszontlássam Richerenques-et és a parancsnokát.
– Mindketten Isten bocsánatát kell kérjük ezért a rossz érzelemért, de… engem sem. Légy nyugodt! Carpentras-tól másfelé megyünk: Montélimar felé Vaison-on és Valréason át…
Mielőtt pihenni tért volna a gyapjúcsűrbe, Olivier elkísérte az édesapját a hálószobába, mely azelőtt a házaspáré volt. Az egykori Courtenay lovag hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és máskor oly egyenes háta meggörnyedt a súly alatt, melyet a fia könnyen kitalálhatott. Korábban sosem tapasztalt erőtlenséggel rogyott a magas támlás, ébenfa karszékbe, ahol Sancie szívesen üldögélt, hímezve vagy fonva a hölgyéi körében.
– Tényleg muszáj visszamenned? – kérdezte Renaud. – Olyan messze van Párizs, és félek, hogy soha többé nem látlak viszont!
– Ott szolgálok. Vissza kell térnem… bár fáj a szívem, hogy itt kell hagynom…
édesanyám nélkül!
– Clément testvér miért nem jön haza erre a vidékre, és miért nem jössz vele? Már nem Provence preceptora?
– Látogató is, és az a cím sok utazással jár. Ne veszítse el a reményt, édesapám!
Lehet, hogy hamarosan visszajövök! És magára még hosszú évek várnak.
– Szeretett édesanyád nélkül kétlem. O volt az erőm, és életem öröme. Nem is tudod, mennyire szerettem! Azt hiszem, attól a naptól kezdve, hogy megismertem…
bár hosszú éveket elvesztegettem, mire felismertem.
– Boldogok voltak együtt. Ennek az emléke segíti majd élni… és talán a feladat is, melyet magára vállalt. Mostantól maga a Templom legnagyobb kincsének őrzője.
Magának hála bármi történjen is, a frigyláda megmenekül.
– Mitől? Tudod egyáltalán? Tudod, miért reszkettünk – az édesanyád még nálam is jobban! –, mióta kijelentetted, hogy templomos akarsz lenni?
– Szívesebben vették volna, ha megnősülök és továbbviszem a családot. Ez természetes!
– Nem. Ez önzés lett volna, és derűs szívvel elfogadtuk volna a döntésed, ha nem tudtuk volna biztosan, hogy a Templom kötelékébe lépve a vesztedbe indulsz.
Ahogyan maga a Templom is a vesztébe fut!
Olivier összeráncolta a szemöldökét, és orra mellett mély ránc barázdálta az arcát:
– A Templomot lerombolnák? Ugyan, az lehetetlen! Az egész nyugati világra kiterjed, több lovagja van, mint magának a királynak, több a kincse is, és számtalan erőddel rendelkezik!
– Talán éppen ez okozza a vesztét. Most hallgasd meg, amit anyád és én sosem meséltünk el neked…
Renaud felvázolta fia előtt a drámai epizódot, melyet Sancie és ő a Hattin-szarvnál éltek át: elmondta, hogyan kényszerítette Roncelin de Fos, hogy kiszolgáltassa neki az Igazi Keresztet, hogy mit tett vele, majd a remete átkát, és ami azután következett, elhallgatva azonban azt, amit a fiatal Valcroze asszony az aleppói maliknál szenvedett el.
– Eljött az idő – zárta le. – A Templomnak, mivel már nincs a Szentföldön, nincs többé oka a létezésre, és a Franciaországon uralkodó király mozdulatlan tekintete előtt sosem pislog a szemhéja, sőt, azt beszélik, soha nem is csukódik le.
– Miért nem mondták el soha ezt a borzalmas történetet?
– Változtatott volna valamit a döntéseden?
– Nem. Nem bánok semmit, és kész vagyok a végsőkig harcolni a köpenyért, melyet viselek, mert szeretem a Templomot, és bizonyos módon tisztelem…
Elgondolkodó hangsúlya hirtelen élénkebbre váltott, ahogy megkérdezte: