– Nem magyaráz meg semmit, és maga hazudik, mint a vízfolyás! Különben is kicsoda maga, hogy keresztezni merészeli a Templom egyik felső vezetőjének utasítását?
– Ne játsszák az ostobát! Pontosan tudják, ki vagyok, Antonin d'Arros testvér, Richerenques parancsnoka…
– Nem igaz! – dörögte a báró még mindig erőteljes hangja. – Ez az ember a Templom legádázabb ellensége, mert – tudják meg mindannyian! – elégette az Igazi Keresztet, és ezért a bűnéért elátkozta a kereszt őrzője. Nem Antonin d'Arros a neve, hanem Roncelin de Fos!
Kettős kiáltás fogadta a bejelentést, melyet az érintett fel sem vett. Az öregséggel megfakult arcát kettészelő vad mosoly inkább arra engedett következtetni, hogy élvezi a helyzetet. A vádlója felé fordította a lovát, és lassan megindult felé:
– A korodhoz képest jó a szemed, Renaud de Courtenay!
– Te öregebb vagy nálam!
– Az meglehet, de nem érzem! Igen, Roncelin de Fos vagyok… Roncelin mester a rend nagy része számára, és nagyobb a hatalmam, mint gondolnád. Akik velem vannak, tudják ezt, és ragaszkodnak hozzám. Tehát akár akarod, akár nem, lefogjuk a fiadat és a társát…
A leereszkedő kapurács hosszas nyikorgása belefojtotta a szót. Visszafordult, és vállát megvonva felnevetett:
– Nem lesz nehéz kinyitni! Erős és jól felfegyverzett csapat vagyunk, míg ti hányan vagytok? Maroknyian egy szenilis vénember irányítása alatt…
– Nézz körül jobban! – mordult fel Renaud körbemutatva, ahol minden nyílásban íjászok látszottak előreszegezett nyílvesszőkkel. Ez alkalommal Roncelinből kitört a nevetés. Egyetlen intésére négy embere hihetetlen gyorsasággal Olivier-ra és Renaud-ra rontott, és földre kényszerítették őket. Egy szempillantás alatt tőrt szegeztek a torkuknak.
– Lőjetek! – üvöltötte fuldokló dühvel Olivier.
– Ne lőjetek – válaszolt rá az apja.
Mégis elindult néhány nyílvessző, de talán remegtek a kezek, mert egy sem érte el a célját.
– Ügyetlen népség! – üvöltött Olivier.
Renaud felé nyújtotta a kezét:
– Nyugalom, fiam! Nem vehetjük fel velük a harcot. Te pedig végül is mit akarsz? –
tette hozzá az ellenségéhez fordulva.
– Megmondtam: lefogni ezt a két embert, és megbüntetni őket, ahogy megérdemlik. De először is látni akarom, mi van a szekéren!
A magát erősebbnek tudó nyugodt óvatlanságával leszállt a nyergéből, és odament az udvar közepén álló szekérhez, melynek bakján dermedten ült Anicet őrmester.
Néhány lovagja már elfoglalta a stratégiai pontokat, a fegyverraktárát és a kovácsműhelyt, és erővel betessékeltek minden ott dolgozót. Más lovagok leemelték a hatalmas ládát, mely az álkoporsót váltotta fel. Egy szempillantás alatt felnyitották és felfedték a tartalmát: vászonba csomagolt építőköveket. A gonosz templomos egy intéssel maga elé rendelte a két lefogottat:
– Különös, nem? – szólalt meg negédesen. – Mit csináltak a szegény Fenestrellel, akit annyira tiszteltek, hogy éjjel-nappal mellette maradtak? Attól tartok, csak Clément de Salerne ragyogó képzeletében létezett, és a holttest helyett sokkal értékesebb dolgok voltak a ládában. Egyébként ez nem is ugyanaz a láda. Mit csináltak vele?
– Mit csinálnak egy koporsóval? – gúnyolódott Hervé. – Eltemetik. Ezt tettük mi is… Gréoux-ban, ahogy mondtuk.
A vaskesztyűvel adott pofon felsértette az arcát, és csorogni kezdett a vére:
– Hazudik! Sosem jártak Gréoux-ban! Jöjjön ide, Huon testvér, és magyarázza el a tolvajoknak, mit csináltak.
A fiatalember remegve előrelépett, és lesütött szeme nem nézett senkire.
Ugyanakkor nem kerülte el Olivier undorodó köpését.
– Tehát csak kém voltál, nyomorult? És a komédiát, amit eljátszottál nekünk, a gazdád írta elő?
– Nekem… nem volt más választásom… én…
– Elég – szakította félbe Roncelin. – Természetesen nekem engedelmeskedett.
Amikor megszökött maguktól, először Manosque-ba ment, ahol megtalálta, amit odakészítettem neki: egy erős öszvért és egy szerzetescsuhát, melyeknek köszönhetően a távolból követte magukat, hátrahagyva az úton a jelzéseket, melyekre kértem.
Amikor megérkeztek ide, csatlakozott hozzám ott, ahol tartózkodtam, mert ha már mindent elmondok, elmondom azt is, hogy két nappal maguk után útnak indultunk. A maguk tempóját tekintve ráértünk… Most pedig bevallják, mit hoztak ide és hova tették!
– Olyan titokról van szó, mely nem a miénk – felelte Olivier. – A Templom titka, és a parancs védelme alatt állunk, melyet Clément testvértől kaptunk, és a pápai utasítás alatt, mely kiegészíti. Csakis Clément testvérnek és őszentsége V. Kelemen pápának tartozunk számadással.
– Pápai utasítás? Mit nem mond? Milyen érdekes! És megtudhatnánk, hol van?
– A zubbonyom belső zsebében. Utasítsa az embereit, hogy engedjenek el!
– Felesleges! Motozd meg, Huon! Gyerünk, gyorsan! A felszólított szemmel láthatólag tartva attól, hogy ismét leköpik, engedelmeskedett, és gond nélkül megtalálta a tekercset, melyet átnyújtott a parancsnokának. Ez alkalommal Olivier beérte egy megvető mosollyaclass="underline"
– Ez egy templomos?
– Egyáltalán, van egyetlen igazi templomos is ebben a rablóbandában? – helyeselt Hervé.
– Talán ők az egyetlen igaziak a rendben, hisz ők ismerik az Igazságot! – felelte kioktatón Roncelin.
– Azt az igazságot, mely tagadja Krisztust, megbecsteleníti és lábbal tiporja a keresztet? – érkezett Renaud megvető válasza. – A maga ördögi evangéliuma a vesztét okozza! Csak az a kár, hogy az egész rend magával bukik…
– Ne bosszantson ezzel a régi történettel – recsegte Roncelin. – Azt hiszem, inkább megölöm, hogy ne is halljam többé!
– Ne zavartasd magad, gazember! Ölj meg, csak szolgálatot teszel vele.
Csatlakozhatok szeretett feleségemhez, anélkül, hogy az öngyilkosság halálos bűnével terhelném a lelkem!
– Valcroze úrnő meghalt?… Ó, igaz is – csapott a férfi a homlokára. – Huon testvér mondta, hogy amikor a két tolvaj ideérkezett, fekete zászló lengett a tornyokon!
Gondolom, ezért.
– Tegnap fektettük a sírba…
– Miért válaszol neki, apám? – kiáltott fel Olivier. – Utasítsa inkább, hogy vonuljon vissza az állítólagos lovagjaival, akik elfoglalják a kastélyt!
Valóban, Antonin testvér emberei kihasználva nem a megjelenésük, hanem az agresszív fellépésük keltette meglepetést, gond nélkül semlegesítették a szolgákat és a néhány katonát, akik a védelmet alkották, melyre a békeidőben, melyet a környék hosszú évek óta élvezett, alig volt szükség. Azokat, akik megpróbáltak ellenállni, habozás nélkül megölték, s holttestüket a falakról az udvarra dobták. A kötelek szorításában, melyekkel ellátták őket, Olivier és Hervé tehetetlenül, dühödten nézték az eseményeket. Roncelin de Fos hozzájuk fordult:
– És csak akkor adom vissza… talán… ha megkapom, amit akarok! Tehát az édesanyját eltemették? Itt, a kápolnában, gondolom. És talán kihasználták az alkalmat, és eltemették mellé a titokzatos poggyászukat is, mely feltételezésem szerint nagyon értékes.
– Rosszul gondolja, ha azt hiszi, olyan aljasok vagyunk, hogy a fájdalmunkat is felhasználjuk – kiáltotta Olivier.
– Mindjárt megnézzük…
– Hagyja békén az anyámat, maga sátán! – kiáltotta Olivier látva, hogy a férfi a kápolna felé indul, anélkül, hogy a legapróbb figyelmet is szentelné tiltakozásának.
– Nyugodj meg, könyörgök! – súgta Hervé, aki aggodalommal látta, hogy máskor oly csendes, oly hűvös barátja ekkora haragra gerjed. – Ez az ember egy szörnyeteg, és a hasztalan haragod csak növeli az örömét…