– Mindenható Isten, hallgass meg! – üvöltötte Sancie fia. – Akadályozd meg azt a nyomorultat, hogy megszentségtelenítse a sírt!
– Meghallgatta! – felelt rá egy komoly hang…
A kápolna küszöbén Anselme atya jelent meg, két kézzel a magasba emelve egy nagy szentostyát, melynek tiszta fehérségén megcsillant a napsugár:
– Vade retro, Satanas! – dörögte. – Vissza, bűn gyermeke! Megtestesült démon!
Nem mocskolod be e szent helyet méltatlan személyeddel!
Bár középtermetű volt, hirtelen hatalmasnak látszott a jó Anselme atya, s mindenki szent rémülettel pillantott rá, mintha hirtelen az isteni fenség burkolta volna be. Suttogás futott végig az udvaron állókon, és Roncelin is meghallotta. Az erejéből tudta, hogy a saját embereitől érkezett, és ha így van, talán jobb, ha nem megy túl messzire, és óvatos marad.
Durva mosollyal hátrébb lépett:
– Ki beszél bemocskolásról, atyám? Csak meg akartam nézni a kápolnát…
– Nem hinném, hogy érdekes lenne számodra. A jelen lévő Úr nevében tudd meg, hogy csak a kastély urainak földi maradványait őrzi! Most pedig engedd szabadon az embereket, akiket a jogot lábbal tiporva tartasz fogva. Itthon vannak!
– Viselje el, hogy még maradok egy keveset. Beszélnem kell velük.
Roncelin mélyen meghajolt, azután odament az embereihez, és intett nekik, hogy vigyék be a három foglyot. Ő maga akarta megragadni a bárót, de Renaud undorral kitépte magát…
– Még mit akarsz?
– Még mindig ugyanazt: megtudni, hol a szekér tartalma. Ráadásul… az a helyzet, hogy éhes vagyok… és a lovagjaim is. Megnézzük, milyen a vendéglátásod…
A nagyterembe vitték a foglyokat, ahol „Antonin testvér” kényelmesen elhelyezkedett. Olivier felháborodottan és hitetlenkedve figyelte a zárkózott, fenyegető
arcokat, melyek nem tartozhattak templomosokhoz, vagyis testvérekhez, és bár most már mindent tudott a férfiról, akit apja joggal tekintett halálos ellenségének, képtelen volt megérteni, miféle ördögi varázslattal érhette el Roncelin, akit az öregség inkább Isten felé kellett volna fordítson és jobb belátásra kellett volna bírjon, hogy a teljes parancsnoksága megtagadja azt, ami a Templom lényege: a lovagság tiszta szabályait és az állandó odafigyelést, hogy Istennek, Krisztusnak és Szűz Máriának tetsző életet éljenek. Ezek az emberek útonállóknak látszottak, úgy is viselkedtek, és felháborító volt, hogy a piros keresztes fehér köpenyt viselik a vállukon…
A kastély a maga módján éreztette nemtetszését. Képtelenség volt megtalálni Barbette-et vagy bármelyik konyhalányt és kuktát. Mind eltűntek. A tüzet kioltották.
Csak az öreg Honorine volt ott. A tűzhelynyílásban ült, ahol a hamu összepiszkította fekete ruhája alját, és rózsafüzérrel reuma eltorzította kezében, némán, sírva, semmibe vesző tekintettel imádkozott. Kihúzták a kandallóból és kitessékelték.
– Az asszonyok biztosan megijedtek és elrejtőztek valahol – suttogta Maximin félig hunyt pillája alól mindent alaposan szemügyre véve. – Nem szoktak hozzá, hogy Isten emberei, lovagok így viselkedjenek…
– Te meg ki vagy? – kérdezte Roncelin.
– Egy intendáns – felelte Renaud.
– Akkor tudnia kell, mi hol van… sonka, kenyér és sajt elég lesz. Hozza ide, és adja át a borospince kulcsát Gontrand lovagnak! Ő ért a jó borok kiválasztásához! Egyúttal azt is megnézi, nincs-e valami szokatlan a pincében!
Kénytelenek voltak engedelmeskedni. A „templomosok” belakmároztak a sietve megterített hosszú asztalnál, melynek főjén a parancsnokuk foglalt helyet. A bárót oldalra, a kandalló mellé ültették, és kerülte, hogy a fiára és két társára pillantson, akiket az oszlopokhoz kötöztek. Roncelin utasította „Huon testvért”, hogy vigyen nekik enni- és innivalót, de Olivier megállította:
– Ne mozduljon! Semmit sem kérünk! Gonosztevőkkel nem osztjuk meg a kenyeret és a sót!
– Hibát követ el, Olivier úr! Magának és a társainak szükségük lesz az erejükre…
– Majd Isten gondoskodik róla!
– Ahogy óhajtja! Hahó, intendáns! Hűvös van, be kell gyújtani a kandallóba! Szíts egy kis tüzet. Az majd mindenkit átmelegít!
– Ez nem sok jót jelenthet – súgta Hervé a foga között. – Ez a hirtelen melegigény semmi jót nem ígér!
– Szerintem sem, de Isten segítségével minden lehetséges…
Eközben Renaud metsző hangja hallatszott, melyet annyira elváltoztatott a gyűlölet, hogy Olivier alig ismerte feclass="underline"
– Fázós lettél, Roncelin de Fos! Bizonyára szoktatod magad a pokol tüzéhez, mely rád vár, de már nem sokáig kell várnia! Vénember vagy, és közel az ítéleted napja!
– Ne légy olyan biztos ebben! Az Úr egyenlőként tárgyal majd velem. Fogalmad sincs, mekkora hatalomra tettem szert az elmúlt években…
– Nincs, de nem is akarom tudni. Talán jobban alszol tőle, és nem hallod a szörnyű
hangot, mely megátkozott?
Roncelin halottsápadtra váltva hátralökte a székét, és kis híján Renaud-ra vetette magát, de azután hirtelen megállt, és megvonta a vállát:
– Kötözzétek meg őt is! – adta ki az utasítást, és néhány pillanattal később a bárót erősen a székéhez csomózták.
Nem mutatott ellenállást. Mire lett volna jó? Az ellensége mindent előkészített, és az emberei kezén a kastélybeli férfiak tehetetlenek voltak. A kandallóban lobogó tüzet bámulta, és azon tűnődött, vajon melyik fogolyé lesz az első hely. Az övé, hogy így bírják szóra Olivier-t, vagy Olivier-é, hogy őt kényszerítsék rá, hogy kiadja a rejtekhelyet? Hevesen imádkozott, hogy őt kínozzák meg. Öregember volt, közel a véghez – melyet kívánt is! –, és a harmincas éveiben járó Olivier-nek elég erős a lelke, hogy elviselje a szenvedése látványát. Ha azonban Olivier-t kínozzák meg, Renaud nem volt biztos benne, hogy lesz elég ereje végignézni a kínlódását. A fia volt, Sancie és az ő
fia, vér a vérükből, az egyetlen ember, aki megmaradt neki. Tüzesen imádkozott, hogy Isten legyen kegyes és szívét megállítva szólítsa magához, még mielőtt elérkezne a próbatétel…
Különös módon Roncelin nem látszott sietni. Félig fekvő helyzetben elnyúlt a várúri székben, melyet a tűz felé fordított, és félig hunyt szemmel, mint egy elégedett kandúr, melegedett. Egyedül volt, az embereit elküldte, hogy kutassák át a kastélyt a pincétől a padlásig. Hallották a törés-zúzás zaját, és Renaud-t ismét eltöltötte a fájdalom. Nem mintha túlságosan ragaszkodott volna a földi javakhoz, de Sancie szerette ezt a házat. Annyi gondoskodással, szeretettel rendezgette, hogy az övéi jól érezzék magukat! Mi marad mindebből a vandálok pusztítása után? Könnyek csorogtak végig az arcán, hisz úgy érezte, Sancie másodszor is meghal…
Sokáig tartott. Míg csak szemmel láthatólag zavartan vissza nem tértek a kutakodók.
– Semmit sem találtunk – jelentette Roncelin jobb keze, egy bizonyos Didier testvér –, de nem veszett el minden remény: bejáratot találtunk föld alatti folyosókhoz, melyeket most vizsgálunk át…
– Ó, nem veszítem el a reményt! Folytassátok a kutatást, de ne sokáig. Felesleges túlságosan kifárasztani a testvéreket, amikor vannak kalauzaink, hisz nem adom fel a reményt, hogy rá tudom venni őket, hogy segítsenek a keresésben.
– Magának is meg kellene néznie, testvérem! A maga tapasztalata…