– Értékes lenne, tudom, de azt is tudom, hogy a föld alatti nyirkosság árt a vérkeringésemnek, és a lehető legjobban vigyáznom kell erre, hogy még sokáig szolgálhassa a szellememet ügyünk legnagyobb dicsőségére!
– Akkor miért nem adja ki a parancsot, hogy bírjuk szóra őket? Időt nyernénk, és erőt spórolnánk a testvéreinknek. A föld alatti járatok bonyolultnak tűnnek, és talán messzire nyúlnak!
– Semmi sem sürget! Van időnk, és valami azt súgja, hogy ezek itt még nem készek az együttműködésre!
– És mikor lesznek azok?
Olivier ellenállt a kísértésnek, hogy odakiáltsa, hogy soha, mely amilyen kihívó, olyan felesleges, sőt ártalmas lett volna, hisz felszíthatta a gazemberek haragját és gyors szélsőségekre ragadtathatta őket. Visszafogta tehát magát, kivárva, mit felel
„Roncelin mester”, akiről nem értette, honnan veheti mesteri címét, és aki a szemében egyszerű gonosztevő volt.
– Talán holnap! Egy elmélkedéssel töltött éjszaka szerintem jobb belátásra bírja őket.
– Nem sütnek meg? – suttogta Hervé. – Micsoda lelki nagyság!
– Én nem nevezném így… – felelte Olivier, aki aggódva látta, hogy édesapja nehezen lélegzik a kötelékeiben.
Kellemetlen órák következtek, melyek megerősítették Olivier meggyőződését, hogy a betolakodók nem igazi templomosok, hisz ahogy beesteledett, ismét lakmározni kezdtek. Ez alkalommal semmivel sem kínálták a foglyaikat, s legfőképpen egyetlen imát sem mondtak el, melyet a rend szabályzata előír a testvéreknek. Nem mentek a kápolnába – melyet egyébként Anselme atya belülről eltorlaszolt, hogy megakadályozza a behatolási kísérleteket –, egyetlenegyet sem mondtak el a számos kötelező Páter nosterből, ahogyan Ave Mariából sem, és a Benedicite sem hangzott el, mielőtt az ételre vetették volna magukat. Olivier ez alkalommal nem tudta türtőztetni magát:
– Szégyen, hogy megfeledkeztek a szabályokról! Azt hiszitek, azzal, ha megfeledkeztek Istenről, ő is megfeledkezik rólatok?
– Megadjuk Istennek, amit kell – felelte Roncelin mogorván –, és nem a maga dolga, hogy rendreutasítson. Gondoljon inkább a saját sorsára. Kész beszélni?
– Nincs mit mondanunk!
– Akkor tegyenek, ahogy én. Várjanak türelemmel! Amikor végre elárulják, hová rejtették a ládát, eloldozzuk magukat…
– Minek? – vetette oda Hervé. – Ha megadjuk, amit akar, megöl, hogy a nagymester soha ne szerezzen tudomást a gaztettéről. Túlságosan drágán kellene fizetnie érte, nem igaz?
Roncelin nem felelt. Befejezte az evést, elrendelte az őrködés rendjét, újabb hasábokat dobatott a kandallóba, majd a foglyaival mit sem törődve kényelmesen elhelyezkedett a karszékében, hogy aludjon egy keveset.
Ismét Olivier hangja hallatszott:
– Imádkozzunk, testvéreim!
Belefogott az esti utolsó, lefekvés előttre elrendelt énekes imába. Társai csatlakoztak hozzá, hangjuk erőteljesen és melegen szállt fel, s a szép gregoriánok nem igényelték zeneszerszám kíséretét. Renaud könnyes szemmel hallgatta, Roncelin azonban szemmel láthatólag nem lelte örömét benne:
– Hallgassanak el, ha nem akarják, hogy bekössük a szájukat! – kiáltotta. – Pihenni akarok!
Olivier engedelmeskedett, de a csend helyett halkan imák hosszú sorába fogott, melyet hol Hervé, hol az őrmester vett át tőle, s a duruzsolásban végre álomba merült az ellenségük. Hangosan horkolt, így az áldozatai nyugodtan beszélgethettek.
– Nem tudom kioldani a köteleimet – nyögte Hervé. – Túlságosan szorosak, és ahogy mozgok, csak még jobban megszorítom őket…
– Ugyanez a helyzet nálam is – felelte Anicet. – Annál is jobban bosszant, mert van egy kés a tunikámban, de nem tudok hozzáférni.
– Kíváncsi vagyok – szólt közbe Olivier is –, mit csináltak Maximinnel. Este nem láttuk, és a gazemberek maguknak szolgáltak fel.
Egyedül a báró hallgatott, de ő távolabb volt a többiektől, és fel kellett volna emelnie a hangját. Szálfaegyenesen ült a széken, ahová kötelékei rögzítették, és Olivier aggodalmára nagyon távolinak látszott: a végeérhetetlen éjszakán, melyen éhségtől, fáradtságtól és a kötelek marásától szenvedtek, lassanként látta, ahogy lecsuklik az öregember feje. Amikor azonban a baromfiudvarban felharsant a kakas kukorékolása, még fájdalmasabb új napot jelezve, homályosan azt remélte, hogy apját utolérte a halál, hogy megkímélje a fizikai és erkölcsi szenvedésektől. Sajnos amikor a hóhéra, aki talán ugyanerre gondolt, megrázta, Renaud felemelte a fejét, és nem is hajtotta le többé…
Semmitől sem kímélik meg tehát.
Körülöttük felébredt a kastély, de nem úgy, mint máskor. Nem hallatszott kovácsolás zaja, cselédek kiáltása, állatok hangja – csak fegyvercsörgés és a kút nyikorgása, melyből vizet húztak. Az épületek különböző pontjairól férfihangok válaszoltak az uruknak, aki a felhajtón állva hangosan kérdezgette őket. A nagyteremben újra felszították a tüzet. Újabb ennivalót hoztak, az emberek ettek, ittak, majd Roncelin odalépett a foglyaihoz, és kegyetlen mosollyal egyenként végignézett rajtuk.
– Még mindig hallgatni akarnak, jó testvérek?
– Még mindig! – mordult fel Hervé. – Vigye el az ördög!
– Nem ez az első átka – jegyezte meg vállat vonva Olivier. – Úgy tűnik, nem zavarja túlzottan.
– Egy vén bolond és egy felfuvalkodott ifjú, számít ez? Lássuk inkább, kivel kezdjük… Adjuk meg a tiszteletet a kornak? Úgy tűnik, kedves báró, szerető fia van.
Érdekes lenne látni, meddig tűri a maga szenvedését!
Olivier megremegett, ahogy látta, miféle előkészületet tesznek Roncelin pribékjei.
A konyhából kihozták a lábas sütőállványt, és beállították a tűzhelybe a parázs fölé.
Olivier-n úrrá lett az iszonyat. Tépni kezdte magát az izmait elszorító kötelek között, és teli torokból üvöltött:
– Ezt nem teheti! Maga…
– Ugyan, ugyan! Hol a Templomnak oly kedves udvariasság, melyet fennen hirdet, testvérem? De igen! Hacsak nem beszél, megsüttetem az apját a szeme láttára, miután bekenték a legfinomabb olívaolajjal…
– Ne figyelj rá, fiam! Csukd be a füled és a szemed! Öreg vagyok, és a szívem nem bírja sokáig a szenvedést… Bár borzalmas az út, örülök, hogy csatlakozhatom édesanyádhoz!
– Elég a beszédből! Gyerünk, ragadjátok meg a bárót, és vetkőztessétek le!
Senki nem mozdult. Talán a parancs aljassága miatt, melyet a jelenlévőkhöz címeztek, akiknek csak egyike, Didier testvér volt lovag, a többiek csak a rend szolgálói, egy őrmester és két rendíthetetlen, barna bőrű turkopol. Olivier-ban halvány reménysugár ébredt. Didier-hez fordult:
– Maga, aki ugyanazt a köpenyt viseli, mint én, hajlandó lenne Isten előtt megszégyenülni, aki látja és egy nap számadásra hívja majd?
Didier habozott és elfordította a tekintetét, de csak egy pillanatig tartott.
– Menjen ki, testvérem, ha nem áll készen. És csatlakozzon a többiekhez – mordult rá Roncelin. – Elegen vagyunk.
A templomos futva távozott. Renaud-t kioldozták és levetkőztették, majd ismét megkötözték, miközben az egyik fekete felszította a tüzet, a másik pedig egy üveg olajat hozott. Olivier-nak felkavarodott a gyomra, és fülsüketítő erővel elkiáltotta magát:
– Segítség, Mindenható! Segítség!
Válaszul fegyvercsörgés, lónyerítés és kiáltások hallatszottak. Roncelin az ajtóhoz ugrott, mely az arcába csapódott és a földre terítette, miközben egy állig felfegyverzett, magas templomos lépett be, sisakkal a fején, karddal a kezében. További lovagok követték. Csak egy szempillantás kellett, és felmérte a helyzetet. Kardja hegyével Roncelinre mutatott, aki beleszédült az esésbe, és még nem állt fel.