– Vasra vele! – harsant jéghideg hangja. – A többieket öljétek meg!
Egy szempillantás alatt teljesítették a parancsát. Olivier, akit az ájulás környékezett megkönnyebbülésében, felnyögött:
– Clément testvér! Áldja meg az Isten!
– Hogy kerül ide? – érdeklődött Hervé.
– Mindent a maga idejében! – felelte a férfi röviden. Egyenesen Renaud-hoz lépett, és tőrével elvágta a kötelékeit, majd meztelen testére borította fehér köpenyét, és végtelen együttérzéssel leültette. Közben lovagjai kiszabadították a foglyokat. Anicet fáradtságában és felindulásában elvesztette az eszméletét, Hervé és Olivier azonban, bármennyire kimerültek is, megmozgatták elgémberedett, sajgó tagjaikat. Hervé az ennivalóra vetette magát, melyet az asztalon hagytak, kiitta az összes vizet a kancsóból, és szemmel látható örömmel harapott bele egy darab kenyérbe, Olivier pedig az apja mellé térdelt, és megfogta a kezét. Jéghideg volt. Az öregember egész testében remegett az átélt idegfeszültség hatása alatt. Hófehér volt az arca, de nem ájult el, és hálásan elfogadta a pohár bort, melyet Clément testvér nyújtott felé. Még mosolyognia is sikerült:
– Mindig is hittem a csodákban, de nem reméltem, hogy egy nap tárgya leszek!
Maga most a megtestesült csoda, barátom! Hogyan köszönhetném meg?
– Úgy, hogy a lehető leghamarabb felépül.
– Megpróbálok. Hogy került ide? Alig merem hinni! Figyelmeztették?
– Igen. Éppen Trigance-ba érkeztem, amikor a maguk Barbette-je késő éjjel odaért.
Azért jött, hogy értesítse a parancsnokot, Valérien de Rians-t mindarról, ami itt történik… Visszahoztuk magunkkal. Itt is van…
A konyhából előlépve, mintha soha el sem ment volna, Barbette bukkant fel a konyhalányok élén, zajosan tanúként hívva a mennyek minden szentjét a megszállók pusztításához, s kiadta az utasításokat a rendbetételhez. Miközben a lányok sietve engedelmeskedtek, megcsókolta az ura kezét:
– Renaud nagyúr! Micsoda állapotba hozták azok a gazemberek!
Ezzel választ sem várva visszament a konyhába, ahonnan lázas sürgölődése zaja hallatszott, és kikiabált, hogy egy óra múlva kész az étel. Magával vitte Anicet őrmestert, akinek még most is remegett a lába. Eközben Clément testvér visszament az udvarba, hogy megnézze, hogy áll Valérien testvér a lovagjaival. Tiltakozásuk ellenére Roncelin de Fos-t, Didier testvért és a fiatal Huon de Manát megláncolták, s most a ládáktól megszabadított szekéren várták, hogy Trigance börtönébe vigyék őket… Azok, akik gaztettükben segédkeztek, szinte harc nélkül megadták magukat, de el kellett szenvedniük a kastélybeliek szidalmait, akiket megfélemlítettek és bántalmaztak a drámai huszonnégy órában. Őket is Trigance-ba viszik, majd Ruou-Lorgues erődjébe, ahol hosszas bűnhődés vár rájuk. Valérien de Roians és a templomosai, akik mellé Clément testvér a ruou-i parancsnokságról még további embereket rendelt, nem időztek sokáig, épp csak ettek valamit és felfrissültek, majd útnak indultak a foglyokkal, akik után Renaud báró inkább dühös, mint megkönnyebbült tekintettel nézett.
– Csak akkor nyerem vissza a lelki békém, ha ez a Roncelin halott! Clément testvér, miért nem engedi, hogy párbajra hívjam, míg csak Isten nem ítél közöttünk?
– Maga is tudja, hogy egy templomos nem párbajozhat. Különben pedig, barátom –
tette hozzá félmosollyal –, gondoljon mindkettőjük korára!
– A gyűlölet erőt ad!
– Ez érvényes rá is. Ráadásul egy olyan igaz lovaggal szemben, mint maga, tartanék attól, hogy a sátán trükkökhöz folyamodik, hisz nem vagyok biztos benne, hogy Roncelin nem az ő embere!
– Istenről beszéltem, Clément testvér, és maga a sátánt állítja szembe vele? Azt hiszi, az Úr nem adna elég erőt nekem, hogy legyőzzem?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek, barátom… és inkább elkerülöm a felesleges kockázatokat. Nyugodjon meg, igen szigorú ítéletben részesül, és megbüntetjük, ahogy megérdemli. Most menjünk be, beszélnünk kell!
Valcroze felébredt a rémálomból, és örömmel talált vissza a mindennapi élet alázatos munkáihoz. Eltemették a halottakat, hálát adtak az Úrnak, és újra munkához láttak, ahogy mindig is tették ostrom vagy veszedelem után. A föld embereinek minden óra fontos, és sietnek helyreállítani a károkat… A kastélyt pedig jelentős károk érték, hisz az ál-Antonin d'Arros emberei durván átkutatták, és bár nem loptak, habozás nélkül felborították a bútorokat, kiborogatták a tartalmukat, leszaggatták a kárpitokat, hogy megnézzék, nincs-e mögöttük titkos járat.
– Anyám hogy sírna! – jegyezte meg Olivier.
– Nem – helyesbített az apja. – Dühös lenne, de először is köszönetet mondana Istennek, amiért megmentette azokat, akiket szeret…
Adhémar báró laboratóriuma sem menekült meg a vandáloktól. Eltörték a retortákat, elszaggatták a falaktól a polcokat, hogy megnézzék, mi van alattuk. Csak a kandallót nem bántották, ahogyan azt az érintetlen hamu mutatta. Clément testvér egy pillanatig keresztbe font karral elnézte, és keze a korral ezüstös színt öltő szakállával játszott:
– Sikerült? – kérdezte egyszerűen.
– Igen – bólintott Renaud. – Minden rendben van, s ezek a hamvak az álkoporsóból származnak.
– Hagyja, hogy békében megöregedjenek. Ami ezt a helyet illeti, ha adhatok egy tanácsot, nagyjából tegyék rendbe, de ne nagyon bolygassák a port. Hacsak nem kíván… alkímiába bocsátkozni.
– Ó, nem! Az nem az én világom…
– Ebben az esetben minél elhagyatottabb lesz a szoba, annál jobb…
– Befalaztathatjuk az ajtót, ha kívánja.
– Nem. Ha eltorlaszolják vagy befalazzák, csak felhívja magára a figyelmet. Ha egy raktárra nyílik, jelentéktelen ajtó marad.
– Ahogy kívánja. És most elmesélné, hogyan ért ide éppen időben, hogy megmentsen minket?
Néhány szó volt mindössze. Körülbelül két héttel azután, hogy a két lovag és az őrmester útnak indult, egy szemmel láthatólag kifulladt öregember rogyott Clément testvér lábához, inkább fáradtságból, mint tiszteletből, bár őszintén tisztelte a lovagot, de hosszú utat tett meg, mire elérkezett hozzá panaszával. Azt állította, hogy egyedül a testvér vethet véget a fosztogatásnak és zsaroló adószedésnek, melyet Richerenques templomosai folytatnak, mióta Antonin d'Arros a parancsnokuk. Ő egyszerű
környékbeli nemes, akitől elvették a javait és elrabolták az unokáját, hogy erőszakkal maguk közé sorozzák. Sikerült elszöknie a börtönből, ahová bezárták, egy elkötelezett szolgának hála, aki segítséget keresett a templomos parancsnokságon egy olyan testvér személyében, aki elítélte az ott folyó életet.
– Az öregembert Paul de Manának hívták, és…
– De Mana? – szakította félbe Hervé d'Aulnay. – Így hívják azt a kígyót is, akit Gréoux-ba kellett kísérnünk, és aki az erődhöz közeledve megszökött tőlünk… de csak hogy követhessen és értesíthesse azt a démont…
– Bocsássanak meg neki! Biztosan nem tehetett mást, mint hogy pontról pontra engedelmeskedik. Azt hitte, hogy a nagyapja még mindig „Antonin testvér” foglya…
Bárhogy is van, ez a történet indított el a nyomukban. Richerenques is az útjuk egyik állomása volt, és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem fogták ott vagy nem bántották magukat. Hogy ha kell, kimentsem magukat a csapdából. Bántam már, hogy mindössze hármójukat indítottam útnak a Templom értékes kincsének kíséretében, melynek létezéséről kevés testvérünk tud…