Ugyanakkor közel állt a francia koronához is az édesanyja, Beatrix d'Anjou-Sicile révén, aki Szent Lajos legkisebb öccsének, Károly királynak és Beatrix de Provence-nak, Marguerite királyné húgának gyermeke volt. Az apja Philippe de Courtenay, az utolsó bíborban született Courtenay volt, s így II. Balduin, az örökké pénzzavarral küszködő
császár unokája lett, akinek menekülnie kellett palotájából, s útja mentén szétszórta császári hatalma jelképeit…
Amikor hozzáment Charles de Valois-hoz, Catherine-nak királyi esküvőt rendeztek, s most is hasonlóan pompás szertartással búcsúztak tőle, a kettő között azonban nem volt más, mint anya és értékes dísz, hisz a természet szépnek teremtette… a férje pedig nagyon tüzes volt. Első házasságának nyolc évéből öt gyermeke született, akik mind életben voltak, és a két idősebb lány már férjhez is ment. A Catherine-tól született négy, pontosabban három – a kis Jean nem maradt életben – kicsivel nyolcgyermekes család élén találta magát, de távolról sem állt szándékában ennyiben maradni. Miközben elhunyt felesége holttestét követte tetőtől talpig feketében, máris arra gondolt, aki felváltja majd ágyában a szegény Catherine-t.
Miért ne lehetne a bájos Mahaut de Châtillon, aki igaz, kissé még fiatal, de szépségéhez figyelemre méltó hozomány járul? A herceg imádta a pompát, és fontos volt számára a pénz.
Amikor a menet, melyben a királyság számos előkelősége felvonult, elérte a Cité-
beli palotát, csatlakozott hozzá a király a gyermekeivel, majd a Kis hídon átkeltek a Szajna bal partjára, és megindultak a Saint-Jacques-des-Precheurs utcán, mely a Saint-Geneviéve dombra kapaszkodik fel, ahol a csúcson a jelentős jakobinus kolostor álclass="underline" annak kápolnája fogadja be a hercegnő testét. Az egykori szálláshely, melyet a Compostellába induló zarándokok számára létesítettek – akik a Notre-Dame elől indultak útnak – a templomosokét leszámítva Párizs legnagyobb és leggazdagabb kolostora volt, hála Szent Lajos jótéteményeinek, aki erősen kötődött Szent Domonkos igehirdető szerzeteseihez, akiket ezen ház miatt most már az egész királyságban jakobitáknak neveztek. Itt nyugodott a szent király fiainak szíve, és az utolsó még élő, Robert de Clermont is itt kap majd helyet, ahogyan maga Charles de Valois és az öccse, Louis d'Evreux4 is. Természetes volt tehát, hogy Catherine is itt nyugodjék.
A Saint-Jacques Párizs egyik legjelentősebb utcája volt, mely északról délre szelte át a várost. Bámészkodók tolongtak a lándzsákkal felfegyverkezett íjászok kettős sorfala mögött, akik egyaránt szolgálták a pompát és a rendet, nehogy a diákok, akiknek a kerületében jártak, zavart keltsenek. A halál komoly dolog volt, túlságosan tiszteletre méltó és tisztelettel övezett ahhoz, hogy bármi is megzavarja. A tömeg csendes volt és magába forduló. Mindössze nézelődött.
Talán mindenkinél jobban figyelt egy fiatal lány, aki a Saint-Benoit-le-Betourné templom lépcsőjén állt, két hozzá hasonlóan jól öltözött, tiszteletet parancsoló férfi között. Az egyik fiatal volt – húsz-huszonkét éves! –, a másik sokkal idősebb: bizonyára a másik kettő apja volt, ahogy azt a hasonlóságuk jelezte, bár a fiatalember cseppet sem volt nőies, a lány pedig nagyon szépnek ígérkezett.
Nagyon fiatal volt – még tizenöt sem –, selymes szőke haja azonban, melyet kék csuklyája részben elfedett, finom vonású, üde arcot keretezett rendkívüli, szürkéskék szempárral, mely mintha mindig Párizs változékony egét tükrözte volna, s máris magára vonta a fiúk figyelmét, annyira, hogy a bátyja, Rèmi rendre is utasított közülük néhányat. A lány soha nem is hagyta el az apai házat az édesanyja, a cselédje, vagy mint ezen a napon, családja férfi tagjai kísérete nélkül.
Mathieu de Montreuil mester, az építész engedett a kamasz lány kérlelésének, aki látni szerette volna a királyt, a hölgyeket és az udvart a hercegi temetésen. Talán kissé szomorú látvány volt, de csodálatos, amilyet szülőfalujában sosem láthatott. A környéket jól ismerő Mathieu mester ezért választotta a Saint-Benoit lépcsőit, ahol éppen a karzatot építette: innen a kis Aude és Rèmi bátyja mindent láthattak, az egész 4 Ebben a kápolnában temették el a hercegeket, akik a Capet családot felváltó két dinasztiát alapították: a Valois- és a Bourbon
dinasztiát. Robert de Clermont IV. Henrik egyenes ági őse volt.
menetet, ahogy felfelé kapaszkodik az emelkedőn, egészen a kolostor bejáratáig.
Ahogy Charles de Valois elhaladt előttük a gyönyörű fekete bársonnyal bevont hintő előtt, Aude a homlokát ráncolta, ahogy az apja megmondta, kicsoda:
– Nem látszik szomorúnak – suttogta. – Olyan száraz és merev az arca, mint azoké a kőfiguráké, melyek a bátyám vésője alatt születnek!
– Egy herceg nem sír nyilvánosan – súgta vissza Rèmi. – Nem illene a méltóságához… és különben is megzavarná az arcvonásait.
– Ki törődik ezzel, amikor bánata van? A könnyek maguktól csorognak, és mit számít, hogy az arcra ráncokat rajzol a fájdalom? Ezen a hercegen egyetlen ránc sincs!
Pedig szép volt a felesége… és fiatal – tette hozzá a lány elnézve a halott mozdulatlan arcát, akit a kor szokásainak megfelelően fedetlen arccal kísértek a sírba. A halál eltüntette a szenvedés nyomait, és az igazán királyi díszletek között, melyekbe öltöztették, ugyanolyan derűsnek és szépnek tűnt, mint esküvője napján. A száj, melyet a díszes korona alá rögzített muszlin álltartó rögzített, mintha mosolygott volna. Aude gyorsan térdet hajtott és keresztet vetett, majd folytatta:
– Mintha örülne, hogy itt hagyja a világot!
– Talán eleget szenvedett, és kiérdemelte a paradicsomot – suttogta az apja. – Ha a mennyek ragyogó útját látja a szeme, örülnünk kell… És nézd, a hercegek tartják a koporsólepel zsinórjait.
– Nem mind azok. Az a komoly arcú, szép szakállú férfi nem egy templomos?
– Maga a rend nagymestere, Jacques de Molay, aki néhány hónapja érkezett Franciaországba Ciprus szigetéről. Azért „viheti” az elhunytat, mert hercegi rangja van… Egyébként keresztapja volt a trónörökösnek, Lajos hercegnek, amikor lovaggá ütötték…
– Ő az egyetlen templomos, aki részt vesz a temetésen?
– Nem. Az elöljáróik és a kíséret hátrébb állnak a menetben. Nézd csak, itt van király urunk, akit annyira szerettél volna látni!
– Istenem, milyen szép, milyen impozáns… és milyen hideg!
Harminckilenc évesen IV. Fülöp, Szent Lajos és Marguerite de Provence unokája még mindig királysága legszebb férfija volt. Magas termetű, mint minden Capet, de hiányzott belőle a soványság, melytől elődje hajladozó nádszálra emlékeztetett, s elegánsan viselte a fegyverzetet éppúgy, mint a széles vállára terülő fekete köpenyt.