Előkelő, tiszta vonású, de sápadt arca szoborra emlékeztetett volna a vörösbe hajló melegszőke, félhosszú haj nélkül, melyet még nem színezett ezüstre a kor.
Feledhetetlen volt a szeme: tág, jéghideg kék pupillák, mozdulatlan, sosem pislogó szemhéjjal. Azt beszélték, a király tágra nyitott szemmel alszik. Ugyanakkor a szép rajzolatú száj enyhe ránca jelezte, hogy a fenség megtestesülése iróniára is képes.
– Pedig szenvedélyesen szerette a néhai feleségét, Jeanne de Navarre királynét, aki mint tudod, két éve halt meg. Azt beszélik, vigasztalhatatlan, és megvetéssel elutasítja, hogy újra megházasodjon…
– Miért kellene? – jegyezte meg Rèmi. – Három fia van, akik közül ketten már házasok, és egy lánya, akit az új angol királynak ígértek. Nézze csak, húgom, itt vannak!
Valóban, a király mögött lépkedett három fia: a tizenkilenc éves Lajos, édesanyja halála óta Navarra királya, akit máris Civakodónak neveztek, mert mindenkibe, mindig és minden lehetséges okkal belekötött. Ráadásul nem volt különösebben intelligens, az apjával ellentétben, akire különben sem hasonlított túlzottan. Inkább az édesanyjára ütött, de nem annyira, mint az öccse, Fülöp, Poitiers grófja, a tizenöt éves, nyakigláb kamasz, akinek intelligensen csillogó szemű, korán megkomolyodott arcát barna haj keretezte. Mivel nem volt király, mint a bátyja, valamivel hátrébb haladt, a harmadik fiúval, Károllyal, aki Marche grófja volt, és alig töltötte be tizenkettedik évét, de szép volt, akár egy angyal, s apja gyermeki mását nyújtotta, akitől örökölte világos haját, kék szemét és tökéletes vonásait, ám míg a király mozdulatlan arca elmélyült szellemet takart, az övé csak ürességet. Természetesen a bátyjaival ellentétben még nem volt házas…
A Civakodó két évvel azelőtt vette feleségül az unokatestvérét, Burgundi Margitot, II. Robert gróf és Agnès de Francé, Szent Lajos legfiatalabb lánya gyermekét, a nyurga Fülöp pedig nemrég lépett frigyre Jeanne-nal, IV. Burgundi Othon gróf5 és Mahaut d'Artois egyik lányával. A feleségek is ott voltak, hölgyeikkel követték a férfiak csoportját. Mindketten vonzóak voltak, a tizenöt éves barna Margit és a tizenhárom éves szőke Jeanne, ám kissé esetlenül hatottak a gyászruhában, melyhez nem szoktak hozzá, hisz mindketten kacérak voltak, és rajongtak a szép ruhákért, az ékszerekért és a drága szövetekért, melyek csinosan díszítették őket. Igazi cinkosság fűzte össze őket, hisz együtt nevelkedtek, és komolyan lépkedtek, kerülve egymás pillantását, nehogy hirtelen feltörő nevetésük megzavarja a számukra halálosan unalmas pompát, és kiváltsa a társnőjük, Isabelle, a király egyetlen lánya rendreutasítását, aki tizenöt éve ellenére máris az angol királynéhoz illő komolyságot és fenséget mutatta, aki néhány hónap múlva lesz. Az egész családban ő hasonlított leginkább Fülöpre. Nagyon szép volt, s egyben remek ítélőképességgel és királyi tehetséggel rendelkezett, mely igen ritka volt a fiatal lányoknál. Isabelle-nek elég volt, hogy tudta, hogy az apja, akit szenvedélyesen csodált, büszke rá, s máris boldognak érezte magát. Fiatal menyeivel szemben Fülöp gyakran elnézőnek mutatkozott, és előfordult, hogy vidámságuk az ő
arcára is mosolyt csalt, Isabelle azonban nem volt féltékeny. Úgy gondolta, rá nagy sors vár, és örömmel gondolt arra, hogy hamarosan elhagyja Párizst és Londonba megy, hogy a fiatal walesi herceg, a kedvesnek és szépnek mondott Edward6 kezébe tegye kis kezét.
Aude, alá a hercegnőkkel egyidős volt, érdeklődve figyelt. Bájosnak találta, de nem irigyelte őket. Különösen Margitot nem, akinek olyan férje volt, akivel nem szívesen osztotta volna meg az életét, még a trónon sem. Volt valami alattomos Lajosban, s a szája sarkában kellemetlen, kegyetlen ránc látszott. Csak remélni lehetett, hogy az 5 Itt a burgundi „grófságról” van szó, melyet ma Franche-Comténak neveznek.
6 A leendő I . Edward volt az első angol herceg, aki a walesi herceg címet viselte.
ettől a párostól születő leendő francia királyok inkább az édesanyjukra, mint az apjukra hasonlítanak majd. Büszke homlokával, virágos arcszínével, hatalmas fekete szemével és a móddal, ahogyan egyenesen felveti a fejét, Margit méltó lesz a koronára. A Civakodó esetében ez egyáltalán nem volt biztos.
– Hány éves király urunk? – kérdezte Aude az apját. A férfi gyorsan utánaszámolt:
– Negyvenhez közeledik. Harminckilenc, azt hiszem. Miért kérdezed?
– Hogy tudjam, sokáig él-e még.
Mathieu halkan, diszkréten elnevette magát:
– Azt szeretnéd, ha sokáig tartana az uralma? Szerintem nagy király, mert eltörölte a jobbágyságot és szép esélyeket adott azoknak is, akik nem nemesek, de azért vaskézzel kormányoz…
– Bizonyára, de a trónörökös herceg nem nagyon tetszik… Ó, ott jönnek a templomos lovagok!
Tökéletes rendben, csillogó páncélban a nagy fehér köpenyek alatt a menet végén felbukkantak a templomos vezetők és a nagymester kísérete, magukkal hozva Jacques de Molay lovát. Aude szó nélkül nézte, ahogy közelednek, s csak amikor melléjük értek, kérdezte meg:
– Kik ezek a lovagok? Ismeri a nevüket? Hirtelen idegesnek látszott, ahogyan azt máskor oly lágy, most mégis töredezett hangja elárulta. Rèmi vállalta magára a választ:
– Milyen kíváncsi! Miért érdekli? Nem ismerjük mindegyiküket…
– De néhányukat igen, hiszen gyakran dolgoznak nekik…
Mielőtt felelt volna, Rèmi felfigyelt rá, hogy Aude nem néz rá, és talán meg sem lepi majd a válasz. Figyelmét azok a lovagok kötötték le, akik a három vezetőt kísérték.
A fiatalember megpróbálta követni a pillantását. Ahogy sikerült, a szemöldökét ráncolta, de folytatta félbemaradt mondatát:
– … az apánk ápol kapcsolatot például a kincstárnok testvérrel. Aki ma nincs itt.
Ellenben látok egy lovagot, akit jól ismerünk mind a ketten, és azt hiszem, magának is volt alkalma látni nálunk tett látogatásai némelyikén… Vagy erősen tévedek, vagy az ott Olivier de Courtenay testvér a marsall mögött…
Látva, hogy a húga válla, aki éppen hátat fordított neki, megremeg, Rèmi tudta, hogy célba talált, és veszélyre kell számítania. Aude egyébként nem felelt, tekintete azonban a templomosokat követte, akik közül – a bátyja esküdni mert volna rá – csakis egyvalakit figyelt. Mathieu semmit sem vett észre. Abban a percben, hogy a fia magára vállalta a választ, már nem is figyelt oda, és a szomszédjával, a templom sekrestyésével beszélgetett
Rèmi kihasználta az alkalmat, hogy megpróbáljon többet megtudni. Határozottan megérintette Aude vállát:
– Nem felel, húgom?
– Bocsánat, mit is mondott?
– Nem tudom, mi van velem, de mintha ma reggel gyenge lenne a látásom. Olivier de Courtenay testvért látom ott?
Ez alkalommal a lány visszafordult, fülig pirulva, csillogó szemmel, s Rèmi már tudta, hogy helyes volt a meglátása. Mindig alaposan megfigyelte a hozzá közel állók fiziognómiáját, viselkedését és magatartását, ahogyan mindenkiét, akivel csak találkozott, és jó emberismerő lett. Bár a nőkkel nem volt sok tapasztalata, tudta –
talán a szívébe hasító tudat alatti féltékenységből –, hogy a húga szerelmes a templomosba. Aude egyébként megható zavarral azt suttogta:
– Azt hiszem, igaza van, bátyám. Ő az. És mellette a barátja, Hervé d'Aulnay…