A második lovag említése összezavarta Rèmit. Lehet, hogy tévedett a személyt illetően? Vagy csak álmodta a pirulást, a szép szemek ragyogását? Végül is természetes, hogy egy tizenöt éves lány szemérmesen elpirul, ha férfiakról beszélnek!… Hirtelen arra gondolt, könnyen meggyőződhet a helyzetrőclass="underline" a Notre-Dame karzatára rendeltek tőle egy Keresztelő Szent János-szobrot. Elhatározta, hogy Olivier testvér vonásaival ruházza fel, és megnézi, mit szól Aude a kő-portréhoz. Ráadásul Rèmi őszintén elismerte, hogy nehezen találna szebb modellt Krisztus előfutárának, mint ezt a büszke arcot, melynek komolysága, ebben bizonyos volt, szenvedélyes lélek izzó tüzét takarta.
Attól azonban egy percig sem tartott, hogy ha a húga szereti Olivier-t, az viszonozza szerelmét, hisz a szerzetes lovag a legtisztábbak és leghajthatatlanabbak közé tartozott a rendben, melyről egyre gyakrabban keringtek különös hírek. A legfinomabban edzett acélpenge volt, melyet Istennek ajánlottak, s melyen egy fiatal lány szíve óhatatlanul kegyetlenül megsebzi magát. Ezt pedig Rèmi nem akarta…
A templomokban a harangozok lassan hagyták elülni a lélekharang baljóslatú zúgását: a hercegnő holttestét átvitték a jakobita kolostor küszöbén, és a kápolna felé tartottak vele, mely mögött ezernyi gyertya égett Az abbé és szerzetesei fogadták.
– Nincs több látnivaló – állapította meg Mathieu mester a kezét dörzsölgetve a feltámadó szél hidege ellen. – Menjünk haza! Elég gyászindulót és imát hallottunk mára, és alig várom, hogy hazaérjünk. Elégedett vagy, kicsim?
– Ó igen, apám! Nagyon szép volt, és köszönöm.
Visszamentek az erős ló vontatta kocsihoz, melyet az építési területnél hagytak, ahol a halott hercegnő iránti tiszteletből aznap senki sem dolgozott. Rèmi felsegítette a húgát az apjuk mellé, megfogta a gyeplőt, és visszaindult a Szajna felé, hogy átszeljék a Cité szigetet, majd a folyó másik ágát, és ráforduljanak a Vincennes-en át Montreuil-be vezető útra, ahol a család lakott a Saint-Pierre-et-Saint-Paul-templom szomszédságában.
A házat felmenőjük, a híres építész, Pierre de Montreuil, a Szent Kápolna és még számos csoda megálmodója építette, aki a király hálájának köszönhetően az örökkévalóságban a Saint-Germain-des-Prés-templomban nyugodhatott a feleségével.
A monostor és a nagyúri lak után ez volt a település legszebb háza. Szép kövekből épült
– a többi épületet vályogból húzták, hisz Montreuil-nek márgás volt a talaja, mely szalmával keverve olcsó és könnyen megmunkálható építőanyagot biztosított –, és egy elkerített területre nyílt, ahol zöldséges- és virágoskert terült el, valamint egy kis gyümölcsös és szőlő. A falu egy dombon épült, kilátással az erdőre, a vincennes-i királyi kastélyra, a Szajna egyik ágára és egész Párizsra.
Az asszonyok uralkodtak ebben a házban. Juliane, Mathieu felesége volt a gazdaasszony, aki még negyven felett is vonzó nő maradt. Barna hajú és szemű volt, gömbölyded, de kemény húsú formákkal, élénk és vidám tekintettel, húsos szájjal, mely szívesen húzódott nevetésre. Szerette a házát, melyet erős kézzel irányított, a kertjét, ahol káposztát, spenótot, babot és más zöldségeket, fűszereket termesztett, ugyanolyan tehetségesen, akár egy fűszerszakértő szerzetes. Szerette a patyolattiszta ruhát és természetesen a családját. Az anyósát is, az öreg Mathilde-ot, aki bár még életerős és talpraesett volt, a férje halála után teljesen átengedte neki a birtok irányítását. Bár amennyire tőle tellett, igyekezett segíteni a menyének, de a kor előrehaladtával egyre többet üldögélt a kemence oldalában, igaz, nem tétlenüclass="underline" ő szőtte a legfinomabb gyapjút, és úgy varrta, akár egy tündér, feltéve, ha az övénél fiatalabb szemek befűzték számára a tűt. Kissé meggörnyedő háta ellenére igyekezett büszkén, egyenesen ülni a támlás padon, melyet Rèmi készített számára, az unokája, akit imádott, ahogyan Aude-ot is. Ugyanakkor nem nagyon mutatta ezt a rajongást, mert úgy ítélte meg, hogy a kényeztetés és az egyéb érzékenykedések nem tesznek jót a szép jellem harmonikus fejlődésének. Aude tőle örökölte világos szürkéskék szemét, és előfordult, hogy az öregasszony' szinte mindig munka fölé hajló szemhéja alól kék villám ragyogott elő egy-egy megjegyzés kíséretére, melyben a keresztényi könyörület nem sok szerepet játszott. Igen kritikus asszony volt…
A ház harmadik hölgye Aude volt, a negyedik pedig Margót, a cselédlány, egy falubeli, akit „balszerencse” ért a molnár részéről, akinek a lány anyja a cselédje és szeretője volt: vagyis lehetséges, hogy a szegény Margot-t a tulajdon apja erőszakolta meg. Mathilde akkor mentette ki szorult helyzetéből, amikor Mathieu feleségül vette Juliane-t, Isambart, a vincennes-i királyi kastély intézője egyik lányát. Margót egyformán ragaszkodott a fiatalasszonyhoz és jótevőjéhez, azután a gyerekekhez, miután nem minden megkönnyebbülés nélkül tapasztalta, hogy a sors vetéléssel megszabadítja természetellenesen fogant magzatától. Azóta a molnár már elhagyta az élők sorát, miután Margót anyja a fejébe vágta a baltát, és eltűnt a környékről. Annak az asszonynak az eltűnése, aki nemhogy nem tudta megvédeni a molnártól, de még riválist is látott benne, nem érintette meg igazán Margot-t, aki boldogan élt Mathieu mester biztonságos falai között. Sárgarépaszín hajú, erős és makacs lány volt, akár egy öszvér, és vidám természete visszanyerte egyensúlyát és derűjét a befogadó családjában, ahol boldogabb volt, mint gyermekkorában valaha is.
Amikor az építőmester és a gyermekei hazatértek, ott találtak egy ötödik hölgyet: Mathilde mellett ült a padon, Juliane-nal szemben, aki a zsámolyon foglalt helyet, melyet odahúzott, és élénken beszélgettek. Bertrade volt, Juliane nővére. Egy Qiquenpoist 7 utcai rőfös özvegye volt, aki egykor Jeanne királyné, Szép Fülöp felesége beszállítója volt, és fiókkal rendelkezett a palota Nagy Galériáján8, jó kapcsolatokat 7 A mai Quincampoix utca
8 A rőfösök akkoriban annyiféle árut forgalmaztak, hogy a nagyáruházak elődeinek tekinthetők.
ápolva az udvarral. A férje halálakor a gyermektelen Bertrade kénytelen volt átengedni az üzletet egy unokaöcsnek, akivel elég jól megértették egymást. Mivel azonban híresen jó ízlésű és ügyes kezű asszony volt, felajánlották neki, hogy lépjen Jeanne királyné szolgálatába, hogy segédkezzen az udvarhölgyeknek, akik kevesebb tehetséggel rendelkeztek a szövetek színének összehangolásában, a kiegészítők kiválasztásában, s legfőképp a hímzésminták vagy gyöngyrátétek kitalálásában – és néha megvalósításában. Így az asszony csak ritkán hagyta el a Nesle palotát, mely akkoriban Jeanne királyné tulajdona volt, s melyet a király nem sokkal felesége halála után odaajándékozott az elsőszülött fiának, amikor az megnősült. Ettől kezdve Bertrade még nélkülözhetetlenebb lett, mint Jeanne idejében, hisz Burgundi Margit imádott mindent, ami az öltözködéshez kapcsolódott, s ami kiemelhette nagyon büszkén viselt szépségét.
Ahhoz, hogy Bertrade Imbert megtegye a hosszú utat a Nesle palota és Montreuil között, komoly ok kellett. Ez érződött erőteljes győzködésén is, mellyel a két asszonyhoz fordult:
– … már Margit hercegnővel is sok dolgom volt, del Madame de Poitiers is felfedezte a tehetségem, ahogyan a húga, az elragadó Burgundi Blanka is, aki a tavasszal hozzámegy a legfiatalabb hercegünkhöz, Károlyhoz. Ő még jobban bolondul az új díszekért, gazdag szövetekért, ékszerekért és hímzésekért! Segítségre van szükségem!