– Ezért könyörgöm, apám, hogy ne adja férjhez Aude-ot senkihez: boldogtalan lenne, míg ha Bertrade nénikénkre bízza, nem fenyegeti veszély, hisz a reménytelen szerelem erős védelem minden csábítás ellen. Madame de Navarre környezetében olyan távol lenne tőle, mintha a tenger választaná el őket. Innen nincs messze a Temple, míg a Nesle palota Párizs másik végében áll. És tudjuk, hogy soha egyetlen templomos sem lépi át a küszöbét.
Mathieu szó nélkül hallgatta a fiát, gondosan mérlegelve a fiatalember érveit.
Juliane-nak könnyek gyűltek a szemébe:
– Ez azt jelenti, hogy nem látom többé a lányom…
– Engem is annyiszor látsz, ahányszor csak akarsz – vágott vissza Bertrade. – És Aude mindig hazajöhet, amikor nincs rá szükség. Végül ha igent mond-tok, Franciaország jövendő királynőjének szolgálatába áll. Ami nem kis dolog! És megtanítom mindenre, amit tudok. O lesz az örökösöm. Megörökli a passiacumi9
kertet, melyet a néhai Imbert hagyott rám az unokaöcsém rőfösboltjához közeli kis házzal… meg egy kis pénzt is. Mit szóltok?
– Meg kell gondolni – morogta Mathieu, akinek ellenállása percről percre csökkent a sógornője érvei hallatán. – Az is igaz, hogy ha Aude Alainhez megy, akkor sem látnánk gyakrabban…
– Mi lenne, ha megkérdeznénk őt magát is? – vetette fel a nagymama. – A mi családunkban a vitákban mindig szóhoz jutottak az asszonyok is.
– Az asszonyok igen – helyesbítette a fia. – De nem a lányok, akik engedelmességgel tartoznak!
– Azért csak kérdezd meg… és ne felejtsd el megemlíteni azt a kellemes perspektívát is, hogy elmehet Sarcelles-be is a forgács közé…
– Ha szeretné Alaint – jegyezte meg Juliane –, ez a részlet nem' számítana. Nálunk a forgács helyett itt a kőfaragás pora.
Behívták a lányt, és Bertrade kegyesen hagyta, hogy Mathieu tárja elé mindazt, amiről beszéltek, ám amikor a férfi felhozta az ács fiával tervezett házasságot, Aude olyan riadtan hőkölt hátra, hogy egyértelművé vált: nem ezt választja. Mindössze annyit kérdezett azonban:
– Nem maradhatok egyszerűen lány apám házában? Nem vágyom másra!
– Ha senkihez sem akarsz hozzámenni – sóhajtotta az apa –, jobb, ha a nagynénéddel tartasz. Könnyebb visszautasítani a lánykéréseket, ha tudják, hogy az udvarban élsz…
Aude sorban végignézte a szívének kedves arcokat, és az, amit leolvasott róluk, 9 Ma Passy
megerősítette a bizonyosságban, hogy mindannyian nagyon szeretik. Csak a javát, a boldogságát akarták, és ha a nagynénje felkínálta sors az egyetlen megoldás, hogy elkerülje a házasságot, melyről tudta, hogy undorral töltené el, hisz sosem lehet szerelméé, ezt az utat kell választania.
– Legyen az akaratuk szerint, apám, anyám – felelte lágyan, majd a nyakukba ugrott és megölelte őket.
– Jól van – jelentette ki Mathieu. – Holnap magával viheti, húgom. Adja Isten, hogy helyes legyen a döntésünk…
Körülbelül ugyanabban a pillanatban, amikor döntés született a kis Aude sorsáról, négy férfi gyűlt egybe a párizsi Temple nagytermében: a nagymester, Jacques de Molay, az unokaöccse, Jean de Longwy testvér, a francia mester, Gérard de Villier, és Clément de Salerne testvér. Négy fehér alak három nagy piros viaszgyertya fényében az árnyak között, melyek beburkolták a boltíveket, melyeket középen egy erőteljes oszlop tartott.
Jacques testvér nagymesteri székén ült. Hatvan feletti, erős felépítésű férfi volt, akinek bőrét barnára cserzette előbb az akrai, majd a ciprusi napsütés, melyben élete kétharmadát töltötte. Arcának határozott kifejezést kölcsönzött a száj makacs ránca és előkelő vonásai. Kétségbevonhatatlan vitézséggel, ám közepes intelligenciával és szinte nem létező politikai érzékkel jutott a rend csúcsára, mely állam volt az államban, és az elszenvedett kudarcok, valamint a Szentföld végleges elvesztése ellenére – amit nem volt hajlandó elhinni! – hajlott rá, hogy a Templomban, mely kizárólag a pápa fennhatósága alatt állt, az egyetlen olyan egységet lássa, mely képes rákényszeríteni akaratát a nyugati uralkodókra. Nem akart hitelt adni a mindenfelől érkező
nyugtalanító híreszteléseknek. Hisz ő maga kérte fel V. Kelemen pápát, hogy folytasson vizsgálatot a rend belső életében. Igaz, egyszerű formalitásnak tekintette az eljárást, melynek kimeneteléhez szemében nem férhetett kétség, s úgy fogalmazta meg kérelmét, hogy azon átsütött bizonyossága. Enyhén unottan, szakállas arcát tenyerébe támasztva hallgatta Clément de Salerne-t, aki lassan perbeszédszerű mondandója végére ért:
– … és állítom, hogy nem szabad tovább várnunk. Itt az idő, ha még nem késő, hogy elrendeljük az indulást! Annak alapján, amit hallottam, nemsokára bizonyosan késő lesz!
– Nem dramatizálja túl a helyzetet, testvérem? Nemrég találkoztam Fülöp királlyal, és nagyon jól fogadott. Pontosan tudja, hogy ha ellenünk támad, azzal nagyon nehéz helyzetbe kerül a többi uralkodó, sőt a nép előtt is…
– A nép nem szeret minket. Ami a többi uralkodót illeti, azon túl, hogy messze vannak, ne felejtse el, hogy a mi királyunk a legerősebb mind között… – felelte Gérard testvér, aki a nagymesterrel ellentétben jól ismerte Párizst.
– Bizonyára, de meggyőződésem, hogy én látom helyesen a dolgokat. Soha nem merne ellenünk támadni! Mi kezeljük a kincstárát, és szüksége van ránk…
Jean de Longwy félbeszakította a nagybátyját:
– Bárhogy is van, készen állunk. A szekereket berakodták. Vigyük biztonságosabb helyre az archívumainkat és a kincstárunkat! Ha bebizonyosodik, hogy Clément testvér tévedett… akkor még mindig visszahozhatjuk. És Isten segítségével minden jól zajlik majd. Csak azt kell eldöntenünk, hova menjünk. Ha jól emlékszem, Angliát említette, Clément testvér?
– Pontosan. Dieppe felé veszik az irányt, ahonnan a levelezésünk indul a londoni Templomba. A régóta bejáratott úton nem várnak meglepetések. Egy hajó vár magukra. Kiválasztotta a kísérőit? Az ön parancsnoklata alatt, hisz parancsnoki rangban van.
– Igen. Helyeselni fogja a választásom, Clément testvér. Három szekerünk van, hat lovag és három őrmester kell melléjük. A nagyobb kíséret túlságosan feltűnő lenne.
Engedelmével, Gérard testvér – tette hozzá kis meghajlással Gérard de Villiers felé –, az első szekérhez Olivier de Courtenay testvért, Hervé d'Aulnay testvért és Anicet őrmestert választottam, akik már bizonyítottak hasonló küldetésben. A másodikhoz Guillaume de Gy testvért, az unokatestvéremet, aki a jószágok igazgatója, Martin de Lamusse testvért és Richárd le Normand őrmestert, a harmadikhoz pedig Gaucher de Liancourt, az ápoló testvért és Adam de Cronvalle-t, angol testvérünket, aki követségbe érkezett ide, és így tér haza Robert de Pontoise őrmesterrel. Elfogadják, testvéreim?
– Tökéletesen – helyeselt Gérard testvér, és azonnal csatlakozott hozzá Clément is.
Hátravolt még a nagymester. Jacques de Molay mélyen gondolataiba merült, olyan mélyen, hogy talán nem is hallott semmit. A francia mester a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül legyintett.
– Tisztelt testvérem – szólalt meg fémes csengéssel hangjában –, várjuk a végső
döntését… és hadd emlékeztessem, hogy sürget az idő.
Jacques de Molay felállt, végighordozta tekintetét' a három férfin, s végül megvonta a vállát:
– Olyan remekül előkészítettek mindent, hogy nem szívesen ellenkeznék.