Engedélyt adok az indulásra. Vigye a szekereit, Jean testvér! Az imáim elkísérik… de őszintén hiszem, hogy elfecsérelt erő lesz, és hamarosan el kell menniük mindazért, amit most oly gondosan elrejtenek…
Mégis kikísérte őket az udvarba, ahol a két-két normann ló vontatta szekerek várakoztak, látszólag szalmával megrakodva, erős vásznakkal letakarva, melyek egyszerre védték őket az időjárás viszontagságaitól és a hosszú úton elkerülhetetlen kíváncsi pillantásoktól. A kincstárnok testvér éppen a csomagolás tartósságát ellenőrizte. Az a Jean du Tour testvér volt, akivel Molay nézeteltérésbe keveredett egy évvel azelőtt a királynak nyújtandó kölcsön ügyében. El is űzték a' Templomból, de a király – akinek szintén kincstárnoka volt – közbenjárt, igaz, nem sok sikerrel. A pápá parancsa kellett, hogy a makacs nagymester meggondolja magát. Mondani sem kell, hogy a két férfi nem kedvelte egymást, de érzelmeikből semmit sem árultak el. A nagymester csak akkor szólt a kincstárnokhoz, ha nem kerülhette el, Tour pedig, aki szívén viselte a pontos számvitelt, a feladatába merült, s csak a szabályzat megkövetelte udvariasságot tanúsította feljebbvalója iránt. Nem többet és nem kevesebbet.
Ahogy meglátta a négy elöljárót, odament hozzájuk, és illendőn köszöntötte őket:
– A szekerek és a kíséret készen állnak, ahogy látják, testvérek! A két elsőben vannak az értéktárgyak és az itt tárolt arany és ezüst nagy része.
– Azért Fülöp király kincstárát magánál tartotta? – kérdezte kelletlenül Molay.
– Csak azt csomagoltattam be, ami a rendé, nagymester. A király pénze most is a helyén van, ahogyan a házunk mindennapi életéhez szükséges arany és pénz is.
Ellenőrzés esetére veszélyes lett volna mindent elvinni. Ugyanígy itt tartottam a hétköznapi pénztárkönyveket, és ha megvizsgálják a nyilvántartásunkat, nem találnak semmi hibát…
– Bölcs döntés! – bólintott Molay –, de mi van a harmadik szekéren?
– A levéltár legértékesebb darabjai, végtelenül értékes könyvek, birtoklevelek…
vagyis az archívumunk!
– És mit mond, ha meglepődnek a hiányukon?
A kérdésben irónia csengett, de Jean testvér felkészült rá. Kezét ruhaujjába rejtve meghajolt: – Hogy úton vannak limassoli rendházunk felé, mivel a nagymesterünk úgy kívánta, hogy amikor visszatér oda, minden a keze ügyében legyen, ami bizonyítja a rend erejét. Ugyanezt kértük a többi királyságban is az új keresztes hadjáratra való felkészülésként…
– Ez hazugság, maga is tudja.
– Nem egészen – felelte Jean testvér ismét meghajolva. – Ebben az értelemben írtam a külföldi rendházaknak… de kódolt írással. A hazugság alatt ott rejtőznek a valós félelmeink.
– Ebben az esetben nincs több kifogásom. Gérard testvér, indulhatnak, amikor csak akarnak.
Ezzel visszament az épületbe, miközben a francia nagymester, Provence preceptora és Jean de Longwy a lovagok kis csoportjához lépett, mely a lovak mellett várakozott.
– Eljött az idő – szólalt meg komolyan Villiers. – Induljanak, testvérek, és Isten, Szűz Mária és összes szentjeik vigyázzák útjukat! A Templom vagyonának nagy részét viszik magukkal, ahogy a gyökereit is.Vigyázzanak rá. Ám ha véletlenül akadályok gördülnek útjukba – Isten ne adja! –, habozás nélkül, a lehető legjobban rejtsék el mindazt, ami esetleg rossz kezekbe kerülne. Kellően gondoskodva természetesen arról, hogy később megtalálhassuk a kincseket. Imádkozunk küldetésük sikeréért!…
Egy perccel később felpattantak nyergükbe vagy a szekerek bakjára. Egyikük sem a piros keresztes fehér köpenyt viselte, hanem nagy, csuklyás fekete köpenyt. Ahogy kinyílt a megerősített, két, körülbelül tizenöt méter magas torony és kapurács, felvonóhíd és árok védelmezte kijárat10, belevesztek a sötétségbe. Alaposan 10 Az épületegység Párizs közelében állt. de a Ville-Neuve du Temple kerületet alkotó néhány utca összekötötte a várossal.
megolajozták a szekerek kerekeit, és a menet csendben távolodott a városon át. Észak felé tartottak…
Nem sütött a hold, az élen haladó Jean de Longwy mégis tökéletes biztonsággal vezette csapatát. Olivier és Hervé egymás mellett léptettek, a négy további lovag pedig a hátvédet alkotta.
Nem volt hűvös, Olivier mégis úgy érezte, hogy a hideg futkározik a hátán. Felfelé haladtak, és belső indíttatástól vezérelve hátrafordult a nyergében. Talán a falakon égő
fények tették, de az volt az érzése, mintha vörös köd emelkedne fel az alvó városból, és a köd láttán újabb hideghullám futott végig rajta. Hirtelen aggodalom uralkodott el benne, és imával próbált megszabadulni tőle, de életében először nem szárnyalt az ima, mintha láthatatlan akadálynak ütközne. Még sötétebbnek érezte az éjszakát…
V. fejezet
A harag napja
Amikor felvirradt ennek az október 13-i napnak szürke és ködös hajnala, a szekerek és kísérőik körülbelül kilenc mérföldet tettek meg. Éppen egy sűrű erdőn keltek át, ahonnan egy falu háztetői látszottak egy templomos parancsnokság két tornyával és harangjával.
– Az ott Ivry – állította meg egy intéssel Jean de Longwy a menetet. – Ez az első
jelentős állomás a párizsi Temple-ot Dieppe-pel összekötő úton. Pihenünk egy kicsit, meghallgatjuk a napi misét, és napnyugtakor továbbindulunk…
A nagymester unokaöccse jól ismerte az utat, hisz többször megtette már. Megvolt az az előnye, hogy elkerülte Pontoise-t, a királyi várost, mely mellett Szép Fülöp szívesen vonult vissza elmélkedni a Maubuisson apátságba, melyet dédanyja, Kasztíliai Blanka építtetett egykor. Gond nélkül átkeltek a folyón az öreg hídon, mely felett a folyó közepén álló szigetre épült kastélyából a környék ura, Nicolas de Villiers, Gérard, a francia nagymester testvére őrködött. Isle-Adamban így a templomosokat különös rokonszenv övezte… Ivry után egyenes volt az úti Dieppe felé Chaumont-on, Gisors-on, Gournay-n és Forges-on át. Gisors-t leszámítva mindenhol kaphatnak segítséget, ha szükségük van rá.
– Ha jól értettem, Jean testvér – mondta Hervé –, jó úton haladunk a siker felé: azzal, hogy átkeltünk az Oise-on, túl vagyunk a nehezén! Mostantól baráti földön járunk?
– Így is mondhatjuk, testvér. A környékbeliek a Templom útjának hívják ezt az utat. Ez azt jelenti…
Hirtelen elhallgatott, ismét megállította az éppen elindult menetet, felegyenesedett nyergében, és előremutatott:
– Nézzék! Nem olyan, mintha tűz lenne?
A vár belsejéből fekete füstoszlop szállt fel, majd kiáltások hallatszottak, nyögésekkel és különféle zajokkal elkeveredve. Egyértelműen látszott, hogy valami történik az ivryi parancsnokságon. Valami komoly. A nehezen felkelő napban Olivier éles szeme egy pikákkal, sisakokkal felfegyverkezett csoportot látott a bejárat mellett:
– Jean testvér! Katonák vannak ott, és úgy látom, a parancsokságot támadják! A segítségükre kell sietnünk…
– Nem. Túl kevesen vagyunk… és köt a küldetésünk! Istenem! Máris túl késő lenne?
Megfordult a nyergében, és kiadta a parancsot, hogy húzódjanak vissza az erdő
védelmébe, ahonnan jöttek…
– No de – tiltakozott Aulnay – meg kell néznünk, mi folyik ott!
Belepirult Jean de Longwy szigorú pillantásába.
– Ha egyszerű szabadcsapat lennénk, fel sem merülne a kérdés, hisz a szabályzat előírja, hogy csakis egy a három ellen támadjunk. Mindenekelőtt a szekereket kell védenünk.