– Lepratelep! – suttogta Guillaume testvér. – Ne zavarjuk meg a nyugalmukat…
Kimerték a vizet, melyre szükségük volt, és visszatértek a szekerekhez, anélkül, hogy magukra vonták volna a szerzetes és a beteg figyelmét, de beszámoltak a látottakról. Miután befejezték a lovak ápolását, megették a sajtot és kenyeret, melyet elővigyázatosságból mindig vittek magukkal, majd tanácsot tartottak. Tanácsot, melyen senki nem sietett szót kérni, s mindenki megpróbálta felfogni a hihetetlen katasztrófát, mely a rendet sújtotta. Letartóztatás! Mindenkit letartóztatnak, és bizonyára börtönbe vetnek a királyságban! Őket, akik tegnap oly hatalmasak voltak, annyi erőd, föld és gazdagság urai? Hogyan lehetséges? És milyen aljas vádakkal! Mit mondott a halott testvér? Szimónia? Szodómia? Sátánimádás?… Ez őrültség! Felborult a világ! Valaki végre megtörte a csendet:
– Mit tegyünk?
– Először is imádkozzunk! – mondta Olivier. – Isten kezében vagyunk. Talán megvilágítja számunkra a homályt…
Jean testvér egy bólintással helyeselt, és hosszú percekig egybefonódó hangok fordultak az Atyához, a Szűzanyához, patrónusukhoz, s végül az ének helyett 11 Vagy Szent Lázár
elsuttogtak egy Veni Creatott.
Jean de Longwy felállt, és végtelen nyugalommal levette hosszú fehér zubbonyát, megcsókolta rajta a piros keresztet, és gondosan összehajtogatta.
– Kövessék a példámat, testvérek! Meg kell válnunk a megkülönböztető jegyektől, melyekre oly büszkék voltunk! Adja az ég, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk, és egy nap ismét felölthessük őket…
Könnyes szemmel követték a szavait. Ugyanígy meg kellett válniuk az acélsodrony páncéltól, melyet a nyakukat és fejüket védő, csak az arcot szabadon hagyó sodronysisak egészített ki.
Békeidőben elegendő volt ennyi védelem egy szállítmány kíséréséhez. Nem viseltek sem harci sisakot, sem vas fejfedőt, mégis, ahogy egymást kisegítették a szűk tunikából, úgy érezték, mintha a bőrüket nyúznák le.
Az ing és vászonharisnya felett fekete gyapjúzekét és nadrágot viseltek.
Természetesen még ebben az öltözetben is egyformák voltak. Clément testvér előrelátó utasításának köszönhetően azonban mindazok, akiket már régen kiválasztottak a küldetésre, hetek óta növesztették a hajukat, melyet a szabályzat majdnem kopasznak írt elő, és jelentősen megnyírták a szakállukat és bajuszukat. Jean testvér egy pillanatig elnézte őket, majd felsóhajtott:
– Nem folytathatjuk így az utat. Külön kell válnunk: egy szénásszekér, melyet három paraszt kísér – ha kellően összepiszkoljuk magunkat, elhihetik rólunk –, még észrevétlen maradhat, de három, ráadásul ilyen egyforma férfi kíséretében sosem jutna át.
– Hogy érti, hogy váljunk külön? – kérdezte Olivier. – Különböző utakon menjünk Dieppe-be, vagy időeltolódással induljunk? Kétnaponta egy szekér például… Az a baj, hogy egyedül maga ismeri az utat és a környéket, és ha minden szekér külön úton megy, könnyen eltévedhetünk…
– Tökéletesen igaza lenne, ha még mindig Dieppe-be tartanánk, de ha Fülöp király valóban lefogatja Franciaország összes templomosát, biztosak lehetünk benne, hogy az ottani házunk sem maradt érintetlen… sem a rend hajói, hacsak nem maradt idejük kifutni a tengerre. Semmit sem találnánk… kivéve a helyi elöljáró katonáit…
– Akkor hova menjünk? Itt nem maradhatunk! – vetette fel Hervé d'Aulnay.
– Itt nem. A saját biztonságunk előtt azonban arra kell gondolnunk, hogy biztonságba helyezzük Fülöp király karmai elől a rend kincsét! Három különböző
helyre kell elrejteni. Nem bízhatjuk egyik házunkra sem: azzal csapdába rohannánk.
Tehát olyan rejtekhelyeket kell találnunk, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni:
– Nemesi otthonokat például? – javasolta Olivier a valcroze-i titkos barlangban pihenő frigyládára gondolva.
– Feltéve, hogy a várúr megbízható emberünk, különben hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy ha kedvesen is fogadnak, az elutazásunk után nem sietnek kifosztani a kincseket, melyeket rájuk bíztunk? Még abban sem vagyok biztos, hogy Nicolas de Villiers, aki ma éjjel segített gond nélkül átkelni az Oise-on, ellenállna a kísértésnek. A gázló szép pénzt hoz neki, de szereti az aranyat…
– Akkor talán bencés kolostorok? A Templom Szent Bernát gyermeke, aki a rend, az ima és a szépség békés kikötőivé tette a kolostorait – szólt közbe Gaucher de Larchant. – Ők nem tagadnák meg a segítséget
– Ez is egy lehetőség. Ám itt is felmerül, hogy lehet, hogy személyünkben habozás nélkül menedékre találhatunk náluk, de a kincseink nem lennének igazán biztonságban…
– Akkor?
– Akkor…
A burgundi sötét szeme egymás után a nyugtalan arcokra szegeződött, melyek tőle várták a megoldást, s egész testében érezte a feszültséget.
– Hallották, mit tanácsolt a szerencsétlen testvér, aki a karunkban halt meg?
„Rejtőzzenek el akár egy lepratelep mélyén.” És ha jól értettem Guillaume testvér szavait, áll egy a folyó túlsó partján…
Olyan hallatlan volt a javaslat, hogy senki sem felelt Undor szele futott végig a férfiakon, akik pedig hozzászoktak a csatamezőkön oszladozó halottak bűzéhez és a háborúk szörnyűségeihez, mégis reszkettek a leprától, mely élve emészti el a beteget.
Elsőként az angol Adam Cronvalle tiltakozott:
– Abban a borzalomban akar eltemetni? Akkor már inkább a máglya. Az gyorsabb…
– Nem magunkat, hanem mondjuk az egyik szekér tartalmát. A Szent Ládrus-testvérek öröktől fogva lekötelezettjeink, és kockázat nélkül kérhetjük a segítségüket.
Mondtam, hogy a telep közepén áll egy romos torony. Ott biztonságba helyezhetjük a kincs egy részét. Már megyek is…
Cronvalle feléje mozdult, hogy megállítsa:
– Gondoljon arra, mi várja ott, testvér!
Longwy gyengéden eltolta a kezét, a választ azonban Olivier vállalta magára:
– Az ősöm, Thibaut de Courtenay IV. Jeruzsálemi Balduin, a csodálatos leprás király fegyvernöke és hűséges barátja volt. Együtt nevelkedtek, és sosem vált el tőle, kivéve, amikor Szaladin foglya volt, de azután a haláláig osztozott a sátrán és a szobáján. És soha nem érintette meg a betegség… Londonban ilyen félősek lennének?
A hang hideg megvetése haragos lángot gyújtott az angol szemében, aki elvörösödött. Hervé d'Aulnay azonnal közbelépett:
– Nyugalom, testvérek! Mi maradtunk talán az utolsó szabad templomosok. Mi lesz velünk, ha veszekszünk? Jean testvér csak azt akarja megmenteni, amit ránk bíztak!
Könyörgés tükröződött barátjára szegeződő pillantásában. Olivier mereven elmosolyodott: – Bocsásson meg, Adam testvér! Csak kiszaladt a számon…
– Nem tesz semmit…
Eközben Jean de Longwy elindult Guillaume de Gyvel, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Sokáig vártak rájuk, s közben a szabályzat előírta imákkal próbálták lefoglalni magukat, de nem volt könnyű. Bár mindannyian régóta megszokták a vallási gyakorlatokat, éppen ez a megszokás tette, hogy most, a borzalmas körülmények között laposan, igazi átélés nélkül csengtek. Ellenségesen vette körül az erdőt a külvilág. Még Olivier, aki olyan fiúi szeretettel viseltetett Krisztus és a Szűzanya iránt, mintha családtagjai lettek volna, sem találta meg a szertartásos szavak megszokott visszhangját. Mintha az ég kapui bezárultak volna: kísértette az apjától hallott régi átok. Lehet, hogy eljött a harag napja, melyet a hattini aggastyán megjósolt? Isten elhúzta óvó kezét a Templom fölül, mely mostantól a vesztébe rohan?