Már esteledett, mire Jean de Longwy visszatért. Egy fekete csuhás szerzetes kísérte:
– Ő Sebastien testvér, a Szent Ládrus-ház perjelje… Hajlandó mellénk állni, és azért jött, hogy segítsen átkelni a folyó gázlóján. Induljunk!
– Mindannyian? – kérdezte Cronvalle. – Azt hittem, csak néhányan.
– Ma estére mind odamegyünk. Legalább az emberek és a lovak biztonságban lesznek, ha elromlik az idő… mert úgy látom, elromlik…
– Van elég helyünk a három szekérnek – szólalt meg lágyan a perjel. –
Pillanatnyilag a lepratelep szinte üres.
– Meghaltak a leprásaik? – nyögte az angol elfojthatatlan bizalmatlansággal.
– Nem. Egy szent férfiú érkezett hozzánk nemrég, és elvitte őket a Loire-parti Tours városába, hogy Szent Márton sírjánál imádkozzanak, akinek egy hónap múlva üljük az ünnepét. Azt beszélik, gyakran meggyógyítja a leprásokat… és nem tudtam visszatartani őket! Isten könyörüljön szerencsétleneken! – tette hozzá, és keresztet vetett.
– Ráadásul – vette át a szót Longwy – az egyik szekér tartalmát elrejthetjük a romos torony alatt.
– És a másik kettő? – érdeklődött az angol.
– Adok maguk mellé egy vezetőt, aki elkíséri magukat egy rejtekhelyre – felelte Sebastien testvér. – Most jöjjenek. Közeledik az éjszaka, és sötétben nehezebb megtalálni a gázlót…
Útnak indultak, és miután néhány percig a fák között haladtak, kiértek a folyópartra, ahol hamarosan egy nagy kő jelölte ponthoz érkeztek. Az élen haladó Sebastien testvér megállt:
– Itt van az átjáró – mutatta. – Nem látszik, de a folyómeder itt megemelkedik. Az ókori rómaiak hidat építettek a kényelmes átkeléshez. Beomlott, de a belőle keletkezett víz alatti út elég széles a szekereknek is… ha pontosan követnek, és nem térnek le róla…
– Vezessen! – felelte egyszerűen Longwy. – Engedelmeskedünk…
Bár időbe és nagy odafigyelésbe tellett, gond nélkül megtörtént az átkelés, és nem sokkal később a teljes menet elérte a lepratelep udvarának döngölt földjét. Sötét volt, melyet alig enyhített egy fáklya fénye a kápolna bejáratánál. Ahogy Longwy gondolta, egykori udvarház volt, és bár az egyetlen torony félig beomlott, a lakóépület pedig megsemmisült, néhány kiszolgálóhelyiség jó állapotban maradt. A szekerek egy széles szélfogó alatt találtak menedéket, a lovak pedig a régi istállóban. A betegek egy átalakított akolban laktak, az őket gondozó három szerzetes pedig egy szomszédos kis épületben. Az utazók érkezésére mindössze két szerzetes jött elő, akik az Isten házaiban megszokott udvariassággal köszöntötték őket.
A templomosok a nap nagy részében úgymond pihentek, bár az aggodalom nem engedi az ellazulást, ezért azonnal kiürítették az első szekeret, és bevitték tartalmát a toronyba, melyből, ahogyan azt Jean de Longwy megállapíthatta, csak a földszinti terem maradt – bár a mennyezete annak is berepedt! – és egy lefelé induló lépcső.
– Ahogy azt Jean testvérnek megmutattam, a pince mögött, melyben az élelemkészleteinket tartjuk, két föld alatti járat nyílik. Az egyik egykor az ivryi templomos parancsnokságra vezetett, a másik a mezőre. A parancsnokság felé futót lépcső mélyíti el, hisz átível a folyó alatt, de eltorlaszolták, amikor ezt az öreg udvarházat leprateleppé alakították. A másik az erdőn túl egy kápolna kriptájába fut ki, melyet már régen leromboltak, és mára csak egy nagy kőhalom, átjárhatatlan szederbozóttal benőve…
– Ide rejtjük a rakományunkat. Azután lezárjuk a bejáratot erről is…
– Ha így van – szólalt meg Guillaume de Gy –, miért nem hagyjuk itt a másik két szekér tartalmát is?
– Mert nagyon szűk a kripta, és már van benne egy sír – felelte a vezetőjük. –
Ráadásul egy szekeret itt hagyhatunk Sebastien atyának, aki használatba veheti vagy eltüzelheti, és itt maradhat a két ló is – elszökhettek az ivryi istállóból, hisz ha jól láttuk, tűz volt –, melyeket nem lesz nehéz eladni a környékbeli földműveseknek a szent ház javára. Három kocsit és hat lovat azonban nem hagyhatunk, nem tudna mihez kezdeni velük. Ráadásul jobb, ha elosztjuk a kincset. Nem valószínű, hogy ha a véletlen úgy hozza, hogy valaki rátalál a kincsre még azelőtt, hogy a Templom, mint remélem, új erőre kap, két másik embert is ugyanilyen szerencse érne.
Az éjszaka egy részében a kosarakat, ládákat és hordókat cipelték a föld alatti járatban, melyet azután körülbelül félúton beomlasztottak. Végül a lovagok ettek egy keveset Sebastien atya kínálására, és megpihentek a szalmán, melyet a torony alacsony termében terítettek szét. Egyedül Jean de Longwy nem aludt. Bezárkózott a perjellel a szerzetesi lak kis szobájába, ahol Sebastien atya a közösség számadásait vezette. Sokáig beszélgettek az asztalra könyökölve, egy olajlámpás fényében…
Már hajnalodott, amikor a szerzetes elfújta. Az előzőhöz hasonló szürke, szomorú reggel virradt fel alacsonyan álló felhőkkel, melyekből azonban nem hullott eső. Jean testvér, aki végre egy pillanatra hagyta, hogy lesújtsa a tragédia, jobban örült, hogy így van: a ragyogó napsütés sértette volna a hatalmas kataklizmát. Hosszú percekig elüldögélt a torony kőküszöbén, miközben a távolból egymásnak felelgettek a kakasok, és a három szerzetes a kápolnába vonult, mielőtt nekikezdett volna a mindennapi munkának és a lakók ellátásának. Csak két beteg maradt, egy még járóképes öregember és egy gyermek, az unokája.
A burgundi nem is gondolt imára, egyedül kis csapata jövője foglalkoztatta, ha egyáltalán sikerrel végződik a kalandjuk. Ő maga azt tervezte, hogy visszatér a családja földjére, Dijon mellé. Guillaume de Gy rokona ugyanígy tehet, de mi lesz a többiekkel, akiknek a párizsi Temple lett az otthona?
Végül felállt és megrázta a vállát, mintha szabadulni akarna a súlyos tehertől, és felébresztette az üres szekér kísérőit: Olivier de Courtenay-t, Hervé d'Aulnay-t és Anicet őrmestert.
– Eljött az idő, hogy különváljunk, testvéreim! – mondta. – Elmehetnek, ahová akarnak, a két lóval, mely idehozta magukat. Az egyikük vegye a nyergébe az őrmestert. Túl sokan vagyunk ezen az egyébként elhagyatott helyen, ha valaki észrevesz, könnyen kíváncsiskodni kezdhet.
Hervé, bár megszokta, hogy vita nélkül engedelmeskedik, most megkérdezte:
– Mi lesz a másik két szekérrel és a társainkkal?
– Hosszan beszélgettem Sebastien atyával. Úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét, hisz itt született, és az éjjel elvezet engem és a második szekeret Neaufles-ba, ahol Gisors mellett a családjának van egy várkastélya. Ezt a kastélyt egy föld alatti járat köti össze a gisors-ival12…
– Gisors királyi vár, ha nem tévedek, és onnan jöttek azok, akik elfogták ivryi testvéreinket – vetette ellen Olivier. – Nem a farkas torkába veti magát?
– Igaz, fennáll a kockázat, de a lepratelepeket leszámítva miféle jobb rejtekhelyet találhatnánk a kincsnek, mint újdonsült ellenségünk birtokát? Sebastien atya tudja, hogyan jutunk be. Ráadásul a járat egyik ága a Sainte-Catherine-templomba vezet, a falakon kívülre. Azután visszajövünk ide, és útnak indítom a szekér kíséretét. Végül a harmadik kocsival, ha Isten is úgy akarja, Gaucher és Adam testvérekkel elmegyünk a Valaux-Lépreux lepratelepre Saint-Laviers-be, Abbeville közelében. Sebastien atya szerint a Templom alapította és bízta Szent Lázár szerzeteseire, hogy azokat a testvéreinket ápolják, akik a Szentföldön elkapták a betegséget…