– Abbeville? – nyögött fel Hervé. – Az nagyon messze van.
– Nem messzebb, mint Dieppe, és Adrien testvér, aki egykor onnan jött, majd mutatja az utat. Leprásoknak öltözünk, akik utolsó menedékükbe tartanak. Nincs messze a tengertől, így mint remélem, Adam testvérnek sikerülhet visszatérnie Angliába, ahová lehet, hogy Gaucher testvér is elkíséri…
– Maga miért nem, testvér? És miért nem hajózzák, be a rakományt is?
– Túlságosan kockázatos lenne. Semmit sem sejtettünk abból, amire a király készült, és azt sem tudjuk, nem egyezett-e meg Edward királlyal. Biztosabb rejtekhely kell. Ami engem illet, megpróbálok hazatérni Burgundiába, ahol remélem, hogy Agnès hercegnő13 nem hajolt meg az unokaöccse akarata előtt! Onnan majd megfizettetek Fülöp királlyal azért, amit velünk tett. A legrosszabb esetben addig is menedéket találhatok a citeaux-i apátságban!…
Beszéd közben szigorú arca még felhősebbre váltott. Anicet őrmester mégis 12 Szent Lajos kiskorúsága idején Kasztíliai Blanka egyszer ezen a járaton menekült meg egy támadás elől.
13 Szent Lajos lánya, Eudes de Bourgogne herceg özvegye megkockáztatott egy kérdést:
– Nem tarthatnék önnel, nagyuram? Én is arról a vidékről származom, és szívesen visszatérnék…
– Azt hittem, Olivier testvér fegyvernöke.
– Nem – magyarázta a lovag. – Anicet őrmester osztozott Hervé testvérrel és velem egy nehéz küldetésben, ennyi az egész. Ráadásul a ránk zúduló katasztrófa felszabadítja…
– És maga mit csinál?
– Visszamegyek Párizsba, hogy megtudjam, mekkora a baj, hogyan reagált a nagymester… és főleg mi lett Clément de Salerne-nel, aki második apám.
– Én pedig vele tartok – tette hozzá nyugodtan Hervé. – Ha kell, talán menedéket találhatunk a bátyámnál Moussy-le-Noble-ban, mely sokkal közelebb van, mint Olivier testvér Provence-a. Nagy szükségünk lesz a gondolkodásra…
– Min gondolkozzunk, ha a király a vesztünkre esküdött? – vetette oda keserűen Courtenay, arra gondolva, hogy az átok válik valóra, és semmit sem tehetnek. –
Számunkra csak két út marad: vagy elhagyjuk a királyságot, ha a határokon túl még fennmarad a rend, vagy visszavonulunk egy kolostorba, ahogyan azt említette, Jean testvér. A lázadást tiltja a szabályzat… Kérem, ne felejtse el!
– Bárhogy is van, ha meggondolják magukat, és sikerül oda jutnom, tudniuk kell, hogy Longwy kastélya mindig nyitva áll önök előtt… testvérként! Most készüljenek!
Vigyenek magukkal egy kis ennivalót. Azután Adrien atya kivezeti magukat az erdőből Isle-Adam felé, de nem ugyanazon az úton, amerről jöttünk…
Miközben az istállóba tartottak a lovaikért, Olivier látta, hogy a betegek lakrészéből egy lepra emésztette arcú öregember jött elő, és leült az ajtó mellé egy padra. Kezét egy világszép, szőke kisfiú vállán pihentette… Hat- vagy hétéves lehetett, és rózsás arca, melyben búzavirágkék szempár ragyogott, majd kicsattant az egészségtől. Vidáman beszélgetett az öreggel, aki mosolyféleséggel pillantott rá. Olivier Sebastien atyához fordult:
– Mit keres ez a fiú itt, ebben a halottas házban, amikor nem látszik betegnek?
– Úgy kellene mondania, még nem látszik betegnek. Az apja és az anyja itt halt meg a betegségben, és az öreg Fabien, a nagyapja is fertőzött, mint láthatja…
– De ő egészséges? Nem maradhat…
– Pedig itt kell maradnia – sóhajtotta a szerzetes. – Még csak hatéves, de biztos lehet benne, hogy fertőzött. A gyerekeknél a lepra csak kilenc-tíz éves korban, a kamaszodással ütközik ki…
Olivier-nak eszébe jutott a fiatal leprás király története, melyet egykor az apjától hallott. Ő is szép volt, ragyogó és életerős, amikor a nevelője, Guillaume de Tyr észrevette, hogy nem érez fájdalmat, amikor megütik. Kilencéves volt! Ez a gyerek azonban nem király. Nincs más családja, mint ez a sír felé tartó öregember…
– Mi lesz vele, ha meghal a nagyapja? – kérdezte.
– Velünk marad… és minden erőnkkel ápolni fogjuk, mert szeretjük a kisfiút.
Bevallom, néha kétségeim támadnak az ilyen igazságtalanságok láttán…
Elhallgatott, és a lovak mögé húzódott.
Egy perccel később az útnak indulók elbúcsúztak társaiktól. Egyszerű, csendes búcsúzás volt, melyet átjárt a pillanat felindulása, melyben mindannyiuk élete, mely eddig szép, egyenes vonalban megírtnak látszott, megtört egy falon, melynek kiterjedését és keménységét még egyikük sem mérhette fel. Meg kell próbálniuk tovább keresni az utat egy ideál felé, melyben még abban sem lehettek biztosak, hogy Isten megmaradt számukra. Megölelték egymást, majd Hervé és Olivier kezükbe vették lovuk kantárát, és megindultak Adrién atya nyomában a parton, a folyó forrása felé.
Körülbelül fél mérföld után elhagyták a vízpartot, és egy ösvénykereszteződéshez értek. A lazarénus dél felé mutatott:
– Csak egyenesen menjenek. Negyed mérföldre innen rátalálnak az útra, melyen jöttek. Isten önökkel!
Meg sem várta a köszönetüket, kezét ruhaujjába rejtette, és beleveszett a fák sűrűjébe…
Három nappal később két ferences szerzetes – szürke csuklyás csuha háromcsomós kötélövvel – haladt a Saint-Denis-i úton, mely a mezőkön keresztül az ugyanezt a nevet viselő kapuhoz vezetett, és a legnagyobb párizsi utcában folytatódott, mely a Szajnáig átszelte az összes jobb parti kerületet. Durva szíj-szandálba bújtatott lábuk megpihentetésére leültek egy útjelzőre egy ösvény bejáratánál, mely egy dombra vezetett fel, ahol a tetőn egy furcsa építmény állt: nyers kövekből rakott alapzaton négy oszlop emelkedett minden oldalon, és négy középen, gerendák kötötték össze őket, két emeleten negyvennyolc nyílást vágva az égen. Minden gerendához egy láncot rögzítettek, s szinte mindegyiken egy felkötött holttest himbálózott. Volt, aki még felismerhető volt, volt, akit már rongyosra csipkedtek a hollók. Ez volt a Montfaucon bitófa, melyet Enguerrand de Marigny, az épületek felügyelője építtetett újjá. Két lándzsás őr állt az alapzathoz vezető lépcsőnél, mellettük pedig egy kis csoportnyi férfi, nő és gyerek tolongott, néhányan könnyezve. Bizonyára éppen kivégzést tartottak.
Mások távolabbról figyeltek, a két szerzetes mellől, akik azt hallották:
– Gondolja, szomszéd, hogy templomosok is vannak köztük? – érdeklődött az egyik, zöld sapkás, nem éppen intelligens külsejű férfi.
– Ugyan, még korai! Előbb le kell folytatni a perüket! – felelte a másik, aki kétszer olyan kövér volt, és nagyon fontoskodónak tűnt. – Meglepne, ha valaha is itt látnánk őket. Azért, amivel vádolják őket: eretnekségért, szodómiáért, szentséggyalázásért, nem becsületes kötél jár nekik, hanem máglya!
– Tényleg úgy gondolja, hogy mindezt elkövették? – kérdezett tovább a másik.
– Ez áll Fülöp királyunk levelében, melyet tegnap hirdettek ki, és a király biztosan tudja, mit ír…
– Az már igaz! De ha kíváncsi a véleményemre, szomszéd, nem is lep meg igazán!
Semmire se jók már azok a népek, mióta nem a Szentföldön vannak, és azt hallottam, szép kis dolgok történnek a rendházaikban…
A beszélgetés folytatása elveszett a hallgatóik számára, mivel a két szomszéd visszaindult a városba… Észre sem vették a két szerzetest. Hervé d'Aulnay felsóhajtott: