– Ha a nép többi része is így gondolkozik, nem sok védelmezője lesz a rendnek!
– Mi mást reméltek? Sosem jó irigységet kelteni, és ennek az embernek a szemében már csak felesleges lovagok vagyunk, akik hatalmas vagyonon ülnek…
– Feleslegesek? A rendházaink bőségesen jótékonykodnak, és a nagymester egyre sürgeti az új keresztes hadjáratot! Az alamizsnáról jut eszembe… kolduló barátok vagyunk?
– Ha nem kérsz, nem is kapsz semmit, fiam! – nevette el magát Olivier. – És ezek ketten észre sem vettek minket…
– Nem akartak észrevenni. Bárhogy is van, félek, sosem fog sikerülni. Inkább más ruhát kellett volna választanunk…
– Jean de Villiers-nek nem volt mása. Így is hálával tartozunk neki: még megborotválkozva is úgy találta, hogy nagyon templomosnak látszunk.
Isle-Adam ura, bár befogadta őket, nem titkolta, hogy október 13-a után egy királyi követ kereste fel egy hirdetménnyel, melyben kikötik, hogy bárki, aki menedéket nyújt egy templomosnak, súlyos büntetéssel sújtható, a birtoka elkobzásától egészen a börtönig. Ő pedig Gérard de Villiers, a francia nagymester testvére volt, így teljes természetességgel került a gyanús személyek listájának élére. Ugyanakkor erős jellemű
férfiként készen állt megvédelmezni szigeti erődítményét mindenkivel, akár a királlyal szemben is:
– Ami nemes öcsémet illeti – tette hozzá –, biztosan nem hagynám, hogy a falaim előtt mészárolják le, anélkül, hogy a segítségére sietnék.
– Mi nem vagyunk a testvérei? – kérdezte Olivier.
– Maguk az ő testvérei, hisz így nevezi magukat. Ezért segítek. A szememben a Templom tiszta az aljas vádak alól, melyekkel két napja illetik.
– Tehát igaz, amit hallottunk? – szorult el Olivier szíve. – Az összes templomos házat megtámadták ugyanazon a napon, ugyanabban az órában? Szinte hihetetlen.
– Pedig igaz: Fülöp királynak rendkívüli tettet sikerült végrehajtania, melyből felmérhető, mekkora hatalma van királyságszerte… Ha vissza akarnak menni Párizsba, át kell öltözniük.
Olivier és Hervé tehát elcserélték ruháikat két szürke csuhára, lovukat két szandálra, melyhez szemmel láthatólag nem szokott a lábuk, s melyek azt juttatták Olivier eszébe, amit édesapja mesélt arról, hogyan tette meg egykor az utat az elfeledett torony és a joignyi parancsnokság között, amikor a cháteaure-nard-i elöljáró elől menekült. Az erős és a lábat gondosan védő csizma lecserélése a bőrszíjakból álló szandálra valóságos büntetés volt, különösen amikor az eddig is nyirkos idő hidegre váltott. Ráadásul Hervé kizárólag Olivier iránti barátságból fogadta el. Semmi értelmes okot nem látott, amiért visszamerészkedjen Párizsba, amikor könnyen, néhány óra alatt elérhette volna az atyai kastélyt Moussyban, mely szintén a fővárostól északra állt… anélkül, hogy meg kellett volna válnia a lovától. Olivier azonban tudni akarta, mi lett Clément testvérrel, így kénytelenek voltak visszamenni a Temple közelébe, hogy meghallgassák, mit mondanak a környéken… Aulnay hiába vetette fel, hogy Moussy alig hat mérföldre fekszik a Citétől, és ott legalább nyugodtan gondolkodhatnának, míg így semmi sem védi őket, Olivier makacsul kitartott. Elismerte, hogy a barátjának nincs oka vele tartani, de maga nem tágított.
– Isten talán úgy akarja, hogy itt váljon el az utunk – mondta végtelenül gyengéden. – Menj haza! Megígérem, hogy utánad megyek, amint megtudom, amit annyira szeretnék!
– Utánam jössz? Egyedül sosem találod meg az utat! – morogta Hervé. – A mi öreg Moussynk nem nagyváros. Nem minden út vezet oda. Együtt vágunk a kalandba, és egy szót se többet!
Beleburkolóztak a magas termetükhöz kissé rövid szürke ruhába, és a két barát belevegyült a zöldségszállító kocsik, öszvérháton ülő nők, katonák, parasztok és mindenfelől érkező utazók áradatába, melyet Párizs a vidám bevonulások és királyi temetések útjára vonzott: a Pontoise, Isle-Adam, Chantilly, Senlis, Nanteuil-le-Haudouin és Meaux leírta félkör falvainak népéhez.
Útnak indultak, és gond nélkül átlépték a Saint-Denis-kaput, ahol a katonák inkább a kimenőket, mint az érkezőket figyelték… Megváltozott a hangulat. Máskor életteli, vidám volt a város, most azonban a dráma megrendülését tükrözte. Nem hallatszott énekszó vagy vidám kiáltozás, az emberek inkább két-háromfős csoportokban, halkan beszélgettek a boltok szélfogói alatt. Mindenki sietős léptekkel ment a dolgára, mélyen a szemébe húzott sapkával vagy főkötővel, éber pillantásokkal.
Még az utcai tevékenységek megszokott kiáltásai is tompábbak voltak. A brie-i sajtot, forrásvizet, meleg levest, süteményt vagy halat kínáló szavak mintha elfojtódtak volna a mozgóárusok torkán. Az asszonyok köpenyüket szorosan összehúzva siettek a templomba vagy a vásárlásra, semerre sem nézve maguk körül. Az egyikük, ahogy elhaladt Hervé mellett, egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe, és kérte, hogy imádkozzon érte. Mintha hatalmas takaró borult volna Párizsra…
A Temple épületegyüttese körül, melynek kijáratait katonák sorfala védte, még rosszabb volt a helyzet.
Az emberek csoportokba verődtek, és maguk sémi tudták, mire, de vártak. A koldusok megszokott gyülekezete, mely mindennap eljött élelemért és alamizsnáért, most is itt volt, de ahelyett, hogy a bejárati tornyok felé tódult volna, ahol az őrség állt, némi távolságban leült, és csak nézte a vassisakos, bezárult arcú katonákat, akik mintha az elveszett paradicsom lángpallosú angyalai lennének.
A két álszerzetes hasonlóan érzett. Azzal a különbséggel, hogy számukra nem a megtiltott édenről volt szó, hanem az otthonukról, melynek minden zugát, minden formáját ismerték. A Temple együttese város volt a városban számos épületével, pompás kápolnájával, melynek kerek szíve felett keleties kupola emelkedett, a kórházával, a lakóházaival, a Caesar-toronnyal, mely az előző évszázadban épült, és szögletes alaprajzú három emelete egy-egy szoba volt, és Hubert testvér nemrég befejezett, csodálatos művéveclass="underline" a nagy toronnyal, melyet donzsonnak is neveztek, s mely önmagában is valóságos erődítmény volt szögletes formájával, melyet kisebb kerek tornyok vettek körül, ötvenméteres magasságba szökve kék palatetejükkel. A Kincstár számára építették…14
Ott volt a szép káptalanterem is, a nagy istállók, a tanya, az itatóhely, a temető, a börtön és a rend pellengére. Nem számítva a malmot, a pékséget és a kiszolgálóhelyiségeket, ahol a feudális törvények szerint a szakmunkások, kőművesek, kőfaragók, ácsok éltek, akiket a Templom alkalmazott. Mint az épületegyüttes többi része, ez a szakasz is kívül esett a királyi hatalmon, ráadásul mint minden nemes építőmester-céh, élvezte az egykor Szent Lajostól kapott kiváltságokat.
A magas falak elrejtették a belsőt, a két templomos emlékezete azonban hű képet festett róla… Odaléptek az egyik koldushoz, egy negyven körüli férfihoz, aki összefont karral támaszkodott egy bokor rugalmas ágainak.
Nem igazán hasonlított a társaira. Bár ruháján szakadások és lukak látszottak, jobb napokat is láthatott, hisz a kopott szövet valaha minőségi volt, és ügyes ollók szabták.
Hosszú, kócos ősz haja és dús szakálla volt, barna szeme azonban élénk maradt, bár nehéz volt megfejteni a kifejezését.
– Isten békéje legyen magával, testvérem – kezdte Hervé kis köhögés után. –
Megkérdezhetem, mit csinál?
A férfi gyors pillantást vetett rá, majd megvonta a vállát:
– Mint láthatja, ugyanazt, mint a többiek. Várok!