– No de – morogta Hervé a foga között – miért nem akarja, hogy magával maradjunk? Valóban azok vagyunk, akiknek gondol, és ugyanannyi jogunk van itt lenni, mint magának!
A koldus elnevette magát, de száraz, minden vidámságot nélkülöző nevetése nem érte el a tekintetét.
– Miféle jog? – jegyezte meg lágyan. – Hogy meghalhatnak velem együtt a kínvallatásban? Meg fogom ölni Fülöp királyt, amikor alamizsnát ad. Számomra ez az egyetlen mód, hogy megmentsem a Templomot. Az örököse puhány alak, aki nem meri majd folytatni a harcot Ha pedig mégis eszébe jutna, a nagybátyja, Charles de Valois, aki mellettünk áll, megakadályozza…
A két barát elég sokat látott az elmúlt napokban ahhoz, hogy meg se lepődjön a királygyilkos elszántságon. Meg is tudták érteni, de kötelességük volt eltéríteni a férfit tervétőclass="underline"
– Nem fog sikerülni – mondta Olivier. – Felkoncoltatja magát a semmiért… és talán az összes itteni szerencsétlent is.
– Én leszek az utolsó.
Egy ideje már elhagyta a bokor támaszát, és megindult a többiek nyomában, amikor megélénkült a Temple bejárata: fennkölt lassúsággal leereszkedett a felvonóhíd, felemelkedett a kapurács, és feltűnt Szép Fülöp menete. Nagyon egyszerű
volt! A mókusprém béléses, világosszürke ruhába és hozzá illő sapkába öltözött király, ahogyan gyakran tette, gyalog jött, és a titkárával, Raoul de Presle-lel beszélgetett. Kis íjászegység kísérte Alain de Pareilles kapitány parancsnoksága alatt. A tömeg – mely felduzzadt az álszerzetesek érkezése óta – megéljenezte. Kesztyűs keze intésével mondott köszönetet, de egy pillanatra sem fordította el figyelmét Presle szavairól.
Mégis félbeszakította, hogy szétossza a szolga tartotta erszény pénzdarabjait. A levegő
megtelt a megsegítettek áldásával, és rendkívüli eseményként Fülöp szép, merev és jéghideg tekintetű arca mosolyféleséget tükrözött.
Olivier és Hervé aggodalomtól gyötörtén nézték, ahogy egyre fogy a koldusok sora, mely Montou-t elválasztja célpontjától. Még egy… és még egy! Hirtelen, amikor már csak három ember volt hátra, Olivier-nak támadt egy ötlete. Teli tüdőből elkiáltotta magát:
– Roncelin de Fos! Ott van!
Pierre de Montou összerezzent, megfordult, meglátta Courtenay-t, amint a királlyal ellentétes irányba mutat, majd azonnal eliramodik arra. Csak egy pillanatig habozott, és a tömegbe vetette magát a két férfi után.
Bár őrült, hihetetlen, sőt teljesen esztelen dolog volt, abban a pillanatban, amikor kiejtette a nevét, Olivier valóban meglátta az átkozott templomost. Nem is próbálta meggyőzni magát, hogy ez lehetetlen, hisz Fos nem szökhetett meg a cellából, ahová zárták, vak düh vett erőt rajta, és a nyomába eredt annak, aki megtestesített mindent, amit csak gyűlölt.
Sűrű volt a tömeg, és nehezen jutott előre. Sokkal nagyobb erővel próbálkozott, mint az egy kolduló szerzeteshez illett, és számos tiltakozást váltott ki, de ellenállhatatlanul vonzotta a ház sarka, ahol bizonyára egy kövön vagy felhágón állva rendkívüli tisztasággal megpillantotta a gyűlölt arcot. Mire azonban odaért, csak mintegy hat mérges alakot látott, akik a legkevésbé sem hasonlítottak arra, akit keresett…
– Pedig láttam, a mindenségit! Ott állt egy fekete ruhás aggastyán…
– Én is láttam – erősítette meg Hervé.
– Itt volt, de már nincs – vetette oda az egyik elégedetlen. – Maguk meg mit lökdösik a kisembereket?! Ha így kérnek alamizsnát…
– Csak azt kérdezem, merre ment?
– Erre vagy arra – incselkedett a férfi. – Én tudjam? Mindenesetre jobban tennék, ha eltűnnének! Fülöp királyunk biztosan szeretné megtudni, mi történt…
Valóban, Pareilles a futva érkező Montou nyomába indított néhány íjászt, hogy rendet teremtsenek. A szép veszekedésekre, erőszakos letartóztatásokra és egyéb ínyencségekre mindig fogékony tömeg bölcsen szétnyílt előttük. Hervé felmérve, hogy mindjárt lefogják, és bizonyára azonosítják őket, elvonszolta a barátját:
– Fussunk!
Olivier szó nélkül engedelmeskedett, nem is törődött tovább Montou-val. Vakon törtek előre, azt sem tudták, merre mennek. Egy faltörő kos erejével haladtak, és az emberek félrehúzódtak útjukon. Lazult a tömeg, de mögöttük még mindig ott voltak az íjászok, bár a távolság nem csökkent. Lelassítottak, hogy beforduljanak egy kis utcába, melynek sarkán egy pékség állt. A kiáradó finom kenyérillattól, mely éhségükre emlékeztette őket, majdnem elgyengültek, amikor hirtelen egy férfi bukkant fel előttük. Megragadta ruhaujjukat, és kíméletlenül belökte őket egy pincelejáróba, maga is utánuk ugrott, és sietve becsukta a csapóajtót. A gyors mozdulat, melyet elrejtett a sötét sikátor sarka, szó szerint eltüntette őket, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá.
Nem sokkal később a fegyveresek egyre távolodó, csörgő lépte jelezte, hogy legalább egy időre elhárult a veszély.
A pincében, melynek szerencsére rövid lépcsőjén egymás hegyén-hátán gurultak le, az orrukig sem láttak, de megszólalt az ismeretlen hangja, akit nem is volt idejük megnézni:
– Bocsásson meg a rossz bánásmódért, Olivier úr, de nem volt idő az udvariaskodásra!
– Mintha… – próbálta felismerni a hangot a templomos… – Mathieu de Montreuil?
– Pontosan! És nagyon örülök, hogy itt voltam és időben felismertem. Aggódtunk magáért otthon nem tudtuk, lefogták-e azon az éjszakán. Remélem, semmije sem tört el.
– Nem. És először is nagyon köszönöm, de magyarázza meg, mit keres itt.
– A letartóztatás óta mindennap eljöttem, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs Saint-Martin-des-Champs-ban, ahol mindenkit ismerek, hisz dolgoztam ott.
Azután felismertem, amikor a koldussal beszélgetett. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy a király, azután odamegyek és felajánlom a segítségem… Bevallom, nem sokat értettem abból, ami történt. Maga kiáltott egyet, és minden elszabadult… úgy éreztem, tennem kell valamit…
– De hogy ért ide előttünk?
– Jobban ismerem a várost, mint maguk, a sikátorokkal együtt. Amerre futottak, abból láttam, hogy el kell haladniuk ez előtt a ház előtt, melyet egy öreg rokonomtól örököltem. Tehát idefutottam, kinyitottam a csapóajtót… a többit pedig már tudják…
Most türelmesnek kell lennünk! Csak sötétedés után mehetünk ki, de még a kapuk zárása előtt!
– Nem is tudom, mit mondjak, Mathieu mester, hacsak nem azt, köszönöm! –
hatódott meg Olivier. – Hatalmas kockázatot vállalt, hogy segített… Magának családja van!
– Maga is ugyanígy tett volna a helyemben. A barátság, mely egykor az édesapja és köztem szövődött, most is él…
– Igaz, és éppen ezért nem akarok visszaélni vele: nem akarom veszélybe sodorni.
Ha ma este ki tud juttatni Párizsból, elmegyünk. Így lesz a legjobb.
– És hova menne? Hosszú az út Renaud báró provence-i birtokáig.
– Így van – szólt közbe Hervé. – Ezért nem is megyünk olyan messzire. Csak Moussyig, ahol a bátyám majd befogad. Jól fogadják az udvarban. Az elsőszülött fia máris Poitiers herceg apródja, és úgy volt, hogy a kisebb Valois herceg szolgálatába áll…
– Először eljönnek Montreuil-be. Nagy szükségük van pihenésre és kiadós ételre…
– Bevallom, tényleg éhesek és fáradtak vagyunk – suttogta szégyenkezve Olivier. –
Siralmas, hogy templomos létünkre koldulni kényszerülünk…
– Ezért nem is lehet szó arról, hogy tovább folytassák. Ugyanakkor Olivier lovag, gondoljon bele, hogy a büszkeségen esett csorba még mindig sokkal jobb, mint az, amit a testvéreik élnek át… Mióta fogságba estek, Nogaret és a főinkvizítor vallatják őket, mindazzal, amit csak ez a szó takarhat.