– Úgy érti, kínozzák őket? – meredt égnek Hervé haja.
– Milyen jogon? – háborgott Olivier. – Egyedül a pápa ítélhet meg minket, és neki kellene átadni a testvéreket…
– Túlságosan súlyosak a vádak ahhoz, hogy a király és az elöljárói beérjék az elűzéssel. Nem is sejtették?
– Tudom, hogy máglyát emlegetnek velünk kapcsolatban, de minket oda is csak őszentsége küldhet. És sosem követtük el azt, amivel vádolnak! Akkor miért a kínzás?
– Mert a király meg van győződve a bűnösségükről, és gyors vallomásokat akar, hogy benyújthassa a pápának!
Olivier nem felelt. Tudta, hogy Mathieu-nek igaza van, hiába is tiltakozna, és maga sem hitt az ellenkezőjében. Azt a kérdést még nem merte feltenni, miféle jövő nyílik előtte, ha megmenekül az üldözéstől. Amíg Mathieu újra ki nem nyitotta a csapóajtót, hogy kivezesse őket, mélyen gondolataiba merült, és egyetlen további szót sem szólt.
Clément testvér képe kísértette, és a szíve szakadt bele a gondolatba, hogy megkínozzák. Nem látta, hogyan siethetne segítségére, és rettenetesen tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát…
Az éjszaka Montreuil békés kikötője, az építőmester meleg otthona felé haladva találta a három férfit. Megnyugtató állomás a veszedelmekkel teli úton.
Olivier egy pillanatig sem gondolta, hogy sokkal tovább ott marad, mint egyetlen éjszaka…
Második rész
A LÁZADÓ KATEDRÁLIS
VI. fejezet
Bertrade félelmei
A hosszú gyertyák fénye felé mintegy felajánlásként kinyújtott kézbe simulva az ékszer vörös fényt öltött, és úgy ragyogott a navarrai királyné tenyerén, mintha csak egy vulkán tört volna ki benne. Hogy újabb árnyalatokat csaljon elő belőle, melyek az arcán is visszatükröződtek, a királyné megforgatta a csuklóját, és végül felsóhajtott:
– Gyönyörű, Pierre mester, de ebben a hónapban már sokat költöttem ékszerekre.
Esztelenség lenne megint vásárolnom…
Pierre de Mantes Fülöp király ékszerésze volt. Elmosolyodott és meghajolt:
– A szépség és a józan ész nehezen fér össze, madame, és semmi sem lehet túlságosan szép Franciaország jövendő királynéjának. Különösen nem egy jelentős eseményre.
A kis beszéd része volt a játéknak. Talán még kell egy kis győzködés, de az ékszerész biztos volt benne, hogy célhoz ér. Margit imádta a rubinokat, mint mindent, ami piros volt, a kedvenc színe, és tudta, hogy ennek a darabnak nem tud majd ellenállni. A királyné le sem vette szemét az ékszerről, úgy kérdezte:
– A sógornőm megérkezésére gondol Angliából?
– Igen. Amikor Velencéből megkaptuk ezeket a csodálatos köveket, melyek még messzebbről származnak, szinte magától született meg ez a kapocs az arany és zománc foglalattal. Az igazgyöngyök, melyek körülveszik, nagyon tiszták és rendkívül ritkák.
Éppen ez kell ahhoz, hogy kiemelje a kövek csodáját, melyeket a keletiek „az anyaföld vércseppjeinek” neveznek!
Margit felállt ezüst, kristály és topáz berakásos karszékéből15, és odament a téglakandallóhoz, melyben kellemes tűz lobogott – március volt, és még érződött a tél hidege –, maga mögött húzva hosszú piros bársonyruhája uszályát, melyet hermelinszegély melegített: léptei lassú ritmusára a szoknya a combjáig szétnyílt, és egy pillanatra elővillantotta gyönyörű lábát. Felkavaró volt a látvány, de Pierre de Mantes elég idős volt hozzá, hogy ne térítse el eredeti szándékától.
Mindössze azon gondolkodott el, vajon mit gondol Fülöp király egy ilyen öltözékről, ő, aki örökké gyászolja néhai feleségét, és nem szereti az udvarban a kihívó öltözködést.
Margit még mindig a kezében tartotta a kapcsot. Most a kandalló lángjainak fényében csillogtatta meg a három nagy rubint. Csinos arca elragadtatást és az ékszer iránti vágyat tükrözött. Pierre de Mantes köhintett:
15 A párizsi asztalosok specialitása.
– Olyan jól illik önhöz, madame… és a fizetésben… megállapodhatunk…
Margit ujja hegyével megsimogatta az ékszert, akár egy kiscicát.
– Mit csinál vele, ha nem veszem meg? – kérdezte fel sem nézve.
– Felajánlom Fülöp királynak. Talán szívesen megajándékozná Isabelle királynét, amikor meglátogat minket…
A navarrai királyné szemében harag villant:
– Isabelle-nek? Miért Isabelle-nek?
– Királynői ékszer, madame, és kisebb hölgyhöz nem illene, de bevallom, szomorú lennék. Isabelle királyné szőke. A rubin a barnák ékszere, és senki sem gyönyörűbb barna önnél, felség – tette hozzá merészen elismerő pillantással a gyönyörű testre, s tekintete megállapodott a telt ajkakon, a bársonyos fekete szempáron, a hosszú szempillákon és az elefántcsont bőrön. Az alacsony termetű, de csodálatosan arányos Margit olyan gyönyörű volt, akár egy éppen kibomló rózsa. Három éve egy kislánynak adott életet, de megőrizte fiatal lányos törékenységét. Bár gyakran fennhéjázó volt, nem sértődött meg a kereskedő pillantásán. Mantes férfi volt, jó ízlésű férfi, és a királyné szeretett csábítani, szerette látni a férfiszemekben kigyúló vágyat.
Hirtelen az ablak mellett imakönyvet olvasó hölgyhöz fordult:
– Madame de Courcelle, legyen olyan jó, hívja ide Aude-ot. Mondja meg neki, hogy hozza be a köpenyt, melyet készít nekem…
A hölgy, egy finom és értelmes arcú, fehér selyemcsipke nyakfodrot és ibolyaszín hímzett főkötőt viselő fiatalasszony felállt és kiment, majd szinte azonnali visszatért egy lánnyal, akinek aranyszőke haja szabadon hullott a hátára a lapos kis kék kalap alól, melyet egy muszlinkendő tartott. Kinyújtott karján arannyal átszőtt, vörös tafotával bélelt fehér brokátköpeny feküdt, melyet Margit vállára terített. A hófehér redőkbe öltözve, melyeket életre keltett a vörös bélés ragyogása, a fiatal királyné odalépett a falon függő bronzkeretes nagy tükörhöz, és a csatot a köpeny nyakához illesztette. Izgalomtól kipirult arca mellett varázslatosan hatott, és Aude elragadtatott mosollyal összecsapta a kezét:
– Ó, felség! Éppen ez a kapocs illik ide!
– Igen, azt hiszem, meg is tartom…
Azután Pierre de Mantes felé fordult, és kezébe felnyalábolva a pompás köpenyt felkiáltott:
– Nos, Pierre mester, ismét sikerült elcsábítania. Gondolom, számított is rá!
– Reméltem, madame – hajolt meg mélyen a férfi. – Reméltem…
– Jól van! Most pedig keresse fel Madame de Comminges-t, aki a pénzemet kezeli, és állapodjon meg vele16…
Az ékszerész meghajolt és távozott, miközben Margit, akinek hirtelen remek hangulata támadt, visszafordult, hogy tovább csodálja magát Aude segítségével, akit elragadtatott, hogy ilyen gyönyörű kapocs koronázza meg a munkáját.
16 A trónörökös feleségeként és Navarra királynéjaként Burgundi Margitnak mintegy huszonöt fős személyzete volt: két udvarhölgy, két kisasszony, egy káplán és egy írnok, valamint további tisztviselők.
– Remekül fog illeni a szép övhöz, amit… Lajos felségtől kapott a névnapjára –
jegyezte meg. – Azok a rubinok ugyan sokkal kisebbek, de a fényük majdnem ugyanilyen!