– Igazad van!
Az évek múlásával Margit megszerette Mathieu de Montreuil lányát. A fiatal lány ragyogóvá érett szépsége egyáltalán nem zavarta, éppen ellenkezőleg: szerette maga mellett tudni a kontraszt kedvéért, melyet a saját, barna szépségével alkotott. Margit túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy bárkitől is tartson, ráadásul a félénk és visszahúzódó Aude gyengéden, de egyértelműen visszautasított mindenkit, aki csak udvarolni próbált neki, s ez kedvére volt a fiatal királynénak. Az előző karácsonykor egyszer megkérdezte tőle:
– Nem sok olyan szép lányka van, mint te, és biztosan sokan… kérnek feleségül…
vagy éppen másra! Vannak köztük vonzó fiatal nemesek is. Hogy lehet, hogy egyiküknek sem sikerül megérintenie? Hány éves vagy?
– Húsz leszek, madame.
– És még nem szólalt meg a szíved? Szinte hihetetlen.
Aude ekkor hirtelen álmodozóra váltó pillantással fordult a királynéhoz:
– Már régen megszólalt, felség, és azóta sem enged!
– Igazán? Megnyugtatsz! És ki a szerencsés fiatalember? Mert feltételezem, nem öreg.
– Nem öreg, nem is lesz sosem. Ahogyan én sem leszek soha az övé – tette hozzá Aude hirtelen támadt közléskényszerrel.
Jól ismerte már Margitot, tudta, hogy büszke, de jószívű és nagylelkű. Nem gúnyolta ki, mint talán
Bertrade nagynénje tette volna, akinek a szemében al sikeres élet egyet jelentett az előnyös házassággal.
– No de miért? Ne mondd, hogy mást szeret, hisz az lehetetlen lenne!
Hacsak nem engem! – nevetett Margit.
– Nem, nem szeret mást… hacsak nem Szűz Máriát!
A királyné fekete szeme elkerekedett:
– Pap? Vagy szerzetes? Elismerem, vannak közöttük kedvesek, de olyan nagy kár lenne…
– Még rosszabb – küszködött a könnyeivel Aude; – Templomos.
A fiatal királyné arcára őszinte szánalom ült ki. Átkarolta a szolgálólánya vállát:
– Szegény, szegény kicsikém! És természetesen azt sem tudod, él-e még?
– Él, de nem tudom, hol van… Mindegy, hisz sosem nézett rám, és semmit sem várhatok tőle…
– És mégis szereted?
– Ó, igen, felség!
– Milyen kár! Fiatal vagy, elragadó, okos, úgy hímzel, akár egy tündér, és uralkodhatnál egy házon és egy jóképű fiatalember szívén, akit szeretsz. És mégis a lehetetlent választottad…
– Az ember nem választ, madame!
– Nekem mondod?! Figyelj, ha véletlenül a templomosodnak – aki gondolom, szökésben van – segítségre lenne szüksége, szólj. Adok neked… pénzt, hogy mondjuk, lefizess egy börtönőrt, vagy menlevelet szerezz… Annyira szeretném – kiáltott fel szíve hirtelen támadt, ritka lendületei egyikében, melyeknek sok ember szeretetét és ragaszkodását köszönhette –, annyira szeretném, ha boldog lennél! Legalább te!
Aude felindultan a földre rogyott, hogy megcsókolja védelmezője lábát, Margit azonban felemelte és magához ölelte:
– Ezek a rossz napok, amikor megállás nélkül üldözik, vádolják, kínozzák és megégetik a templomosokat, végül csak elmúlnak majd – mondta. – Számomra pedig eljön az idő, hogy Franciaország királynéja legyek. Akkor meglátjuk, mit tehetünk érted…
Ettől a perctől kezdve Aude rajongó szeretettel övezte a királynét.
Margit még mindig a tükörben csodálta magát, amikor az ajtónálló szélesre tárta az ajtót, hogy utat engedjen a világ legvidámabban, legcsillogóbb… és legzajosabb csoportjának: Margit rokonainak és sógornőinek, Jeanne de Poitiers-nak és Blanche de la Marche-nak, akiket egy jóképű, harminc körüli nemes kísért, akit mintha erővel, két oldalról a kezét megfogva húztak volna magukkal. Nevetve, erélytelenül tiltakozott.
– Margit – kiáltotta Blanche –, d'Aulnay urat hozzuk hozzád. Odalent találkoztunk vele, üzenetet hozott a férjednek Jeanne férjétől… Ó, milyen szép! – tette hozzá, és áldozatát elengedve odaugrott a rokonához, kissé félrelökve Aude-ot…
– Vigyázz! – tiltakozott Margit. – Még elszakítod! Kénytelen lesz itt hagyni az üzenetét, Gautier úr. A férjem nincs itt: ma Vincennes-ben vadászik a királlyal. Nem ott van a család összes tagja?
– Nem. Nem ment el sem Poitiers, sem Valois nagyúr – felelte a megszólított meleg hangon, mely mosolyt csalt Margit szemébe.
– Ebben az esetben hogy lehet, hogy a fivére nem kísérte el, amikor máskor a szolgálaton kívül sosem válnak el? Blanche, maradj nyugton, és add vissza azt a kapcsot! Éppen most vettem, és jobb, ha tudod, hogy sosem adom neked!
Elvette az ékszert a bolondos lány kezéből, lecsúsztatta a köpenyt a válláról, és mindkettőt odaadta Aude-nak, aki a hercegnők beléptekor térdet hajtott.
– Fejezze be a munkát, kicsikém – utasította gyengéden –, aztán adja oda Madame de Courcelle-nek, hogy tegye el.
Blanche tiltakozásában, melytől nem hallhatta a nemes válaszát, Aude egy kis, Margit ruhatárára nyíló ajtón át elhagyta a szobát. Ott találta Bertrade nénjét, aki botra támaszkodva – egy héttel azelőtt kificamította a bokáját – idáig bicegett a lakrészből, melyen ketten osztoztak a felső emeleten, és az ablak mellett rózsákat hímzett egy fehér bársonyruhára, melyet Margit lányának, a hároméves kis Jeanne-nak szántak.
– Néném! – feddte Aude. – Mit keres itt, amikor az orvos azt mondta, hogy két hétig nem szabad elhagynia a szobáját? Óvatlanság volt lejönni a meredek lépcsőn!
– Ugyan! Unatkozom fent. És ami az óvatlanságot illeti, vannak, akik sokkal nagyobbakat elkövetnek, mint én!
– Miről beszél?
Bertrade türelmetlenül megrázta a fejét, szipogott egyet, majd belekezdett:
– Nem az egyik Aulnay fivért láttam a hercegnőkkel?
– De igen. Gautier nagyurat! Odalent találkoztak vele, amikor üzenetet hozott Lajos urunknak!
– Mesebeszéd! Együtt érkeztek, Gautier úr lova a hercegnék hintója mögött! Még szerencse, hogy nem a fivérével együtt! Rossz vége lesz ennek, én mondom!
– Minek lesz rossz vége?
Bertrade nagyon rosszkedvűnek látszott. Hirtelen letette a tűt, és felnézett az unokahúgára:
– Megint csak túl hamar beszéltem, és már bánom! Vedd úgy, hogy semmit sem mondtam, és beszélgessünk másról.
Aude gyengéden kivette a hímzést a nagynénje kezéből, és letérdelt mellé:
– Drága néném – mondta –, maga szomorú, és nem értem, miért. Mintha tartana valamitől! Nem árulná el? Húszéves vagyok, tudja…
Bertrade ujja hegyével megsimogatta a szép arcot:
– Máris? Mindig úgy érzem, mintha ugyanannyi lennél, mint amikor ide érkeztél.
Bár már bánom, hogy elhoztalak. Nem lett volna szabad elszakítanom apádtól…
– No de miért? Miért? Nem vagyok jó itt, maga mellett… és Margit királyné mellett, aki olyan jó hozzám? Megszerettem, és fájna elválni tőle! Nem gondolhatja komolyan, amit mond!
– Nagyon is komolyan gondolom! Igen különös dolgok történnek ebben a házban, és eleinte nem voltam hajlandó elhinni, de az aggodalmam kezd bizonyossággá válni!
Nem vettél észre semmit? Igazán? Margit királynéról és az öreg toronyról – folytatta –, melyet négy éve kis lakosztállyá alakíttatott, hogy oda vonuljon vissza elmélkedni, elhúzódni a palota zajától, és nézni a naplementét a Szajna felett, meg tudom is én?
– Igaz, de nincs joga hozzá? Ez is csak egy szeszély, olyan mint a többi, gondolom –
felelte mosolyogva a lány. – Ráadásul nem is gyakran megy oda.