– Olyan könnyen meggondolja magát, ha ékszerekről van szó! Azt gondoltam, ha együtt mutatom be a ruhával, elkápráztatja majd. Mindegy, kénytelen leszek mást választani, mert sehol sem találom.
– Különös. Még most hétfőn is láttam, amikor elővettem a fekete bársonyt, hogy kijavítsam a szakadását! Ott volt a többi között az ében és elefántcsont ládában…
– Én is így gondoltam, de nézze meg.
– Isten ne adja, madame, hogy kételkedni merészeljek egy nemes hölgy szavában!
– Hagyjuk a nemességem! Csak két nő vagyunk a királyné szolgálatában, akinek eltűnt az egyik ékszere. Jöjjön velem!
Bertrade vele tartott a kis helyiségbe, ahol a jövendőbeli francia királyné kiegészítői sokasodtak szekrények és ládák gyűjteményében, melyek mennyisége hűen tükrözte kacérságát. Az ékszerek egy hatalmas, vasveretes, mindennek ellenálló zárakkal felszerelt ládában pihentek Margit hálószobájában. A felnyitott ében és elefántcsont ládában különböző méretű, színű és formájú, gazdagon díszített alamizsnás erszények sorakoztak, de az, amelyiket kerestek, nem volt közöttük.
Aude, aki éppen a vasalt ingekkel érkezett, kijelentette, hogy a nagynénje említette napon ő is látta az erszényt a többi között. Egyszerű és tiszta gondolkodásával azonban semmi rosszra nem gondolt:
– Az lenne a legjobb, ha megkérdezik Margit királynét. Lehet, hogy hirtelen eszébe jutott ez a kincse, és eltette valahová?
– Igaza van, kicsim! Vigyük be együtt a ruhát, melyet a királyné kért. Majd megmondja, eltette-e.
A késői óra ellenére Margit még nem kelt fel az ágyából, de a nagy kandallóban lobogó tűz finom melegében kibújt a lepedők és szőrmék selymes burkából, és meztelenül pihent a takarókon, miközben cselédei fürdőt készítettek egy dézsába.
Mindig örömmel mutogatta gyönyörű testét, mellyel az anyatermészet megajándékozta, és a szolgálólányok, akik már hozzászoktak, szinte oda sem figyeltek rá.
Meglehetősen rosszkedvűnek látszott, és kíméletlenül letorkolta az udvarhölgyét, amikor az az alamizsnás tarsolyt említette:
– Micsoda ötlet! Azt akarja, hogy viseljem, amikor tudja, hogy nem tetszik!
– Pedig szép darab, madame, és reméltem, hogy felséged meggondolta magát… –
Miért tettem volna? Elég, hogy az ajándék Londonból érkezik, máris ellenemre van!
Mindegy, felesleges tovább keresni. Megváltam tőle!
– Megvált? No de ha Isabelle királyné hamarosan meglátogat minket…
Margit felült az ágyán, és sötét pillantással mérte végig az asszonyt, miközben hangja haragosan csengett
– No és? Nem ritka, hogy az ünnepnapokon ajándékokat adunk egymásnak, ahogyan az rokonok között illik. A sógornőm biztosan nem érdeklődne egy alamizsnás tarsoly… egy semmiség után. Elég lesz, ha olyan ruhát veszek fel, amihez nem illene…
kezdve ezzel itt! Most pedig a fürdőmet akarom!
A három nő némán távozott, miközben a fürdetők gondjaikba vették úrnőjüket. A szoba megtelt a keleti jázmin illatával, melyet Margit nagyon szeretett. Az elküldöttek egyetlen szót sem váltva mentek a dolgukra. Aude azért, mert számára jelentéktelen volt az ügy, Madame de Courcelle mert régóta megszokta már a fiatal királyné szeszélyeit, Bertrade pedig… mert érintetlenül visszatértek az aggodalmai, s lassan valóságos rettegéssé fokozódtak: vajon kinek a javára vált meg Margit a gránátos tarsolytól? Kissé nagy volt egy hölgy számára, és ettől kezdve csak egy lépés volt, hogy férfihoz kerüljön. Vajon melyik d'Aulnay fivér büszkélkedhet a királyi ajándékkal, melyet Margit szerencsére még sosem viselt?…
A tépelődés semmire sem vezetett, és Bertrade úgy érezte, ideje felkeresni a húgát: hogy elutazhasson, kis színjátékot rendezett a lába körül – mely valójában szépen gyógyult! –, sóhajtozva és nyögdécselve kijelentette, hogy belefáradt a fájdalomba, és Montreuil-be szeretne menni, ahol a húga otthonától nem messze dolgozik egy csontkovács, akiről csodákat regélnek, és aki egy szempillantás alatt talpra állíthatja.
Mivel a nevezett csontkovács csak a képzeletében létezett, előre gondosan beavatta Aude-ot a stratégiájába:
– Mindenképpen beszélnem kell az anyáddal! Fontos dolgokról… úgyhogy ne lepődj meg!
Összekészített egy kis útitáskát – csak másnap jön vissza –, és elsántikált az istállóba, ahol a lovászmester előkészítette neki Eglantine-t, a kedvenc öszvérét.
– Szerencsés, hogy egy napra itt hagyja a palotát – sóhajtotta a férfi. – Mint látja, tele van az istálló. Lajos herceg visszatért, hogy ágynak essen és gyógyszerrel kezeltesse magát, amitől mindig nagyon rosszkedvű. Záporozni fognak a kiabálások és káromkodások!
– Margit királyné sincs jobb hangulatban! Rosszul aludt. Biztosan veszekedni fognak. De legalább megkímélik kissé a szolgáikat! Ami Lajos herceget illeti, ha gyakrabban jönne haza ahelyett, hogy a napjait és az éjszakái felét a királyi palotában tölti, talán jobban kijönne a feleségével!
– A palotában vagy máshol – kacsintott a testes Denis. – Rákapott a ribancokra, akikhez d'Artois nagyúr viszi. Milyen kár, amikor ilyen szép felesége van!
– Nem szereti. Ez mindent elárul. De mivel Margit királyné sem szereti őt, nem fognak sokba kerülni nekik a gyerekeik! Még az is csoda, hogy a kis Jeanne-t összehozták!
Denis a suttogásig halkította a hangját:
– Pszt! Ne olyan hangosan!… Nem maga az egyetlen, akinek feltűnt: mindketten barnák, a kislány meg szőke.
– Ó, ez előfordul. A király és Charles herceg szőkék, Fülöp herceg meg barna… Na, eleget beszéltünk. Indulnom kell. Nagyon köszönöm, Denis mester!
Válasz helyett a férfi megpaskolta az öszvér hátsóját, mely gyors léptekkel nekiindult. A Kis híd felé tartva, melyen átkel a Szajna felett, Bertrade a hallottakat ismételgette magában. A lovász szavai olajat öntöttek a tűzre. Senki számára – talán a királyt leszámítva – nem volt titok, hogy a Navarra pár házassága rosszul működik, ha egyáltalán működött is valaha, és ha a palotájuk személyzete kételkedik a kis Jeanne legitimitásában, mi lesz, ha kiderül, hogy Margitnak szeretője van? Denis becsületes ember volt, akit régóta ismert, és bár vele szívesen beszélgetett, nem az a férfi volt, aki minden sarkon kibeszéli a gazdáit. Mégis nyugtalanító volt, hogy ő is ugyanazokon a dolgokon tépelődik, melyek Bertrade életét megmérgezik.
Ahogy a sáros és zsúfolt városon haladt keresztül; Bertrade megpróbálta kitalálni, mióta helyettesíti az egyik d'Aulnay fivér – sajnos mindkettő szőke volt – Lajost a házassági kötelességben…
Olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy fel sem figyelt a Citében uralkodó izgalomra, azt is alig vette észre, hogy a Notre-Dame főbejárata előtt tribünt ácsolnak.
Gyakran előfordult, hogy egy szertartásnak a katedrális volt a központja.
Egy pillanatra mégis úgy gondolta, megnézi, nincs-e ott a sógora és az unokaöccse, Mathieu a nagy gyámpilléreknél, mellyel az építményt megtámasztották, Rèmi pedig a nagy karzatnál. Végül úgy döntött, nem vesztegeti az idejét. Kis szerencsével férfiak nélkül találja a házat, és pontosan erre van szüksége.
Amikor megérkezett a húgához, látta, hogy nemcsak a ház ura nincs otthon, de az úrnője és a cselédek sem. Egyedül az öreg Mathilde maradt hű zugához a kemence mellett, melyben illatos fenyőhasábok égtek, keze azonban tétlenül feküdt a térdére ejtett fonás felett. Hátradőlt a székén, fejét a támlának támasztotta, és szabadon csorogtak a könnyek arca ráncai között. Egyetlen hang sem hallatszott a házban, csak a macska dorombolása, aki a tűz mellett szundikált. Bertrade ijedten odaugrott az asszonyhoz: