– Mi történt? Hol van Juliane és Margot?
Mathilde kinyitotta a szemét, felismerte a vendéget, összevonta a szemöldökét, és újra kezébe kapta az orsót.
– A mosodában – morogta.
– És ezért sír?
– Nem sírok, ostoba! Az én koromban maguktól csorognak a könnyek… No de mit keres itt?
– Beszélnem kell Juliane-nal… és magával, hisz tudom, hogy bölcs és jó tanácsai vannak.
– Késő este előtt nem jön haza. Kezdheti velem. Remélem, a gondjainak nincs közük az unokámhoz.
– De igen! Nyugodjon meg, nagyon jól van, és egyre jobban érzi magát Margit királyné mellett, akit megszeretett, és aki a javát akarja… de attól tartok, nem tart már sokáig…
– Úgy érti, az unokám elront valamit? No de miért?
– Ó, nem az ő viselkedésével van a baj… Inkább azéval, aki… Egyedül vagyunk? –
pillantott körbe bizalmatlanul Bertrade.
– A macskát leszámítva biztosíthatom, senki sincs itt.
Ösztönösen mégis lehalkította a hangját, miközben fáradt szeme a látogató gondterhelt arcát fürkészte.
– Ilyen nagy a baj? – kérdezte.
– Nagyobb, mint gondolná. Margit királyné és Madame Blanche, a sógornője udvari nemesekkel csalják a férjüket…
– Mit beszél? – fulladozott Mathilde…
– Sajnos az igazat! Nem pletykáról van szó… a saját szememmel láttam!
Halkan, mintha gyónáson lenne, és ugyanazzal a megkönnyebbüléssel, mintha maga követte volna el a bűnt, s most megszabadulna a fojtogató tehertől, Bertrade beavatta titkába az öregasszonyt.
– Ha véletlenül kiderülne – állapította meg végül –, a férj, és talán még inkább király urunk haragja az egész háznépre lesújtana. Lajos herceg kegyetlen és bosszúálló, biztosan mindent megtenne, hogy megfizettessen szégyenéért mindazokkal, akik tanúi voltak. Az én koromban már nem félek semmitől, de Aude-ra rossz idők jöhetnek…
– Nincs olyan kor, amikor bárkinek is bűnhődnie kellene más tettéért. Nem vagyok járatos az udvari életben, csak annyit tudok, amennyit maga és a kicsi ritka látogatásaikon mesélnek, de rettegéssel tölt el, amit most elmondott. Hogyan követhet el egy fiatal hölgy, aki máris királyné, s egyszer még inkább az lesz, ekkora óvatlanságot? Idióta lenne?
– Egyáltalán nem, sőt igen eszes. De tüzes, szenvedélyes a természete, és a kedve szerint akar élni. Azt hiszi, túlságosan előkelő ahhoz, hogy az egyszerű keresztény asszonyok sorsa várjon rá.
– Az ima erős fegyver a kísértés démonai ellen. Ő nem imádkozik?
– Nem éppen a kedvenc időtöltése. Jobban szereti az örömöket, minden örömöt.
Úgy gondolja, hogy igazságos ellentételezés a rossz házassága miatt. A férjével utálják egymást… Bárhogy is van, a ránk leselkedő veszélynek nem szabad utolérnie az unokahúgomat. Amikor magammal vittem, őszintén úgy gondoltam, hogy kényelmes, módos élet felé nyitok utat számára, amilyen kellemes az én életem volt a szerető és kényeztető férjem mellett. Adódtak is kérők, hisz Aude olyan szép!…
– De mindenkit visszautasított, mert még mindig Olivier lovagot, a jóképű
templomost szereti, aki soha még csak rá sem nézett. Nem lep meg, és előre megmondhattam volna, hisz jól ismerem. Ha egyszer odaadta a szívét, sosem veszi vissza…
– Így van, de ez a veszély már nem fenyeget. A Templom a király csapásai alatt összeomlott, azok a lovagok, akiket nem fogtak el, elmenekültek a királyságból vagy behúzódtak a kolostorokba, melyek hajlandók voltak befogadni őket. Aude sosem látja viszont Olivier de Courtenay-t! Így semmi akadálya, hogy visszajöjjön a szülői házba.
Már csak kellő ürügyet kell találni, hogy elszakítsuk a Nesle palotából… legalább addig, míg eloszlanak a rémisztő fekete felhők. Végül is… lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de… de azt hiszem, leginkább a lelki békém érdekében szeretném hazahozni. Biztosan örül neki – folytatta kedves mosollyal Mathilde felé, mely azonban nem talált visszhangra az öregasszony arcán, mely, ha lehet, még inkább elfelhősödött.
– Ó, igen! – sóhajtotta hosszú hallgatás után.
– Semminek sem örülnék jobban, ahogyan a húga sem, de… azt hiszem, nagy óvatlanság lenne hazahozni Aude-ot. Először is azért, ami itt készülődik. Másodszor…
mert Olivier lovag itt talált menedéket… és még mindig itt van!
Valóban ott volt.
– Senki nem keresne egy büszke templomos lovagot a kőfaragóim között – mondta Mathieu, amikor Hervével együtt elhozta Montreuil-be.
A két templomos úgy gondolta, hogy csak egyéjszakás pihenőt tartanak itt, mielőtt továbbindulnának az úton, mely d'Aulnay elképzelése szerint a fivéréhez vezeti őket. A párizsi Temple előtt történtek után azonban Olivier nem akart eltávolodni a fővárostól.
A barátja szemrehányásai ellenére, aki azt állította, hogy amit látott, egyszerű illúzió volt, melyet az hozott létre, hogy nagyon erősen az ellenségére gondolt, amikor elkiáltotta a nevét, Olivier biztos volt benne, hogy nem tévedett: valóban Roncelin de Fos-t látta, bármennyire őrültségnek tűnjön is. Pontosan olyan volt – a ruházatát leszámítva –, mint amikor Valcroze-ra zúdította gonosztevőit. Mintha a ruou-i börtönbeli tartózkodása csak békés pihenés lett volna egy kényelmes cellában! Mintha az a férfi maga lett volna az ördög, hisz hihetetlenül hosszú életet élt! Ha pedig Párizsban van, ott kell lennie Olivier-nek is. Már másnap vissza akart menni:
– Végül is – magyarázta –, mi lehet személytelenebb, színtelenebb, mint egy szürke csuhás kolduló barát?
Éppen asztalnál ültek Mathieu házában, és Margót a levest szolgálta fel. Az öreg Mathilde válaszolt:
– Tényleg azt hiszi, hogy úgy fest, mint azok a szürke patkányok, akik gyakran úgy szerzetesek, ahogyan én apáca? Lusta alakok, akik jobban megélnek mások szánalmából, mint gondolná, és a csuhájuk gyakran vastag bukszákat rejt. Maga pedig, nagyuram, pontosan úgy néz ki, mint ami: egy harcedzett lovag, egy kolduláshoz túlságosan merev gerincű nemes. Meglátszik magán, higgye el… és ez vonatkozik a barátjára is!
– Valóban nem szoktunk kolduláshoz – helyeselt Hervé –, és csak jobb híján választottuk a csuhát. Így gond nélkül eljuthatunk a bátyámhoz. Ami pillanatnyilag a legjobb megoldás. Moussy egyébként nincs messze Párizstól…
– Biztos benne, nagyuram, hogy a bátyja otthona befogadja magukat? – szólt közbe Mathieu. – Napjainkban súlyos dolog templomosokat bújtatni! Úgy hallottam, még a kolostorok sem hajlandók rá, hisz nem kerülhetik el ők sem Nogaret embereinek zaklatását. Ne felejtse el, hogy ebben a félelmetes ügyben a király a pápa támogatását bírja…
– A bátyám nagylelkű ember… legalábbis azt hiszem! – Az kell legyen, ha befogad nem is egy, de két templomost! Ha megenged egy tanácsot, először keresse fel egyedül, és nézze meg, hányadán állnak.
– Ha igaza van, ha Moussy nem fogad be minket, még mindig elmehetünk Burgundiába Jean de Longwy fivéréhez…
– Nem – szólt közbe Olivier. – Nem tudjuk, sikerült-e hazajutnia. Ha nincs ott, csak külföldre menekülhetünk tovább. Amit nem akarok, amíg meg nem tudom, mi lett Clément testvérrel. Különösen abban a tudatban, hogy Roncelin, aki erősen gyűlöli, Párizsban van. De önzés lenne részemről, ha magamhoz kötnélek…