– Engedelmével úgy érzem, túlságosan egyedül van, nagyuram! Pedig társhoz szokott…
– Így van. Hiányzik Hervé testvér. Éveken át mindent megosztottunk, és azt sem tudom, él-e még, befogadta-e a bátyja-Beszéd közben Olivier odalépett egy kis asztalhoz, melyen egy agyagtömb állt. Óvatosan megérintette, majd végigsimította…
– Szép anyag – dicsérte. – Olyan lágy! Egyszer elnéztem, ahogy az ujjai alatt megszületett egy emberi alak. Abban a pillanatban úgy éreztem, Istenhez hasonlatos, aki egy darabka földből megteremtette Ádámot. És irigyeltem, én, aki semmi mást nem tudok, csak imádkozni és harcolni…
Rèmi hirtelen ötlettől vezérelve odalépett hozzá:
– Miért nem próbálkozik meg vele? Szép a keze, erős, de érzékeny. A szobrászmesterség az agyaggal kezdődik. A kő, mely kemény, és könnyen törik a rossz vésőhasználat következtében, csak azután következik.
– Próbáljam meg? Én?
Elengedte a nedves anyagot, mintha hirtelen megijedne tőle, de Rèmi megragadta a kezét, és újra az ujjai közé fektette az agyagot.
– A kedvemért! Formálja meg! Majd meglátja: élvezni fogja, biztos vagyok benne.
Courtenay szinte félve engedelmeskedett, birtokba vette a képlékeny anyagot, és egy fekvő állat formáját igyekezett megformálni. Igaz, ügyetlen volt, de gyermeki öröm töltötte el… majd hirtelen elbátortalanodva abbahagyta… Pedig amit megformált, egy oroszlán hátára emlékeztetett, a többi azonban túlságosan nehéz volt!
– Felesleges… sosem fog sikerülni…
– Engedje, hogy tanítsam, és majd meglátja! Legalább kevesebbet gondol majd a barátjára. Igaz is, tudja, hogy az anyámnak van egy unokatestvére Dammartinben, ahonnan Moussy nem esik messze? Egyik nap odamehetek… és talán megtudhatok valamit, ha jobbra fordulnak a dolgok. Vagy inkább kevésbé rosszra! – tette hozzá nagyot sóhajtva.
A dolgok azonban nem fordultak jobbra, ahogyan arról még aznap este Mathieu beszámolt a vendégének. Nagy volt a felzúdulás Párizsban, mert a nagymester, aki állítólag bevallotta, hogy a vádakban felhozott furcsa szertartásokban avatták fel a lovagokat, melyek célja az volt, hogy próbára tegyék őket, bár a szodómiát hevesen tagadta, megismételte a vallomását az alkalomra a Temple-ba érkezett egyetemi doktorok előtt. Látszólag az volt a legkülönösebb, hogy nem kínzás alatt vallott, de mivel a rend belső rítusairól volt szó, egyedül a pápa bíráskodhatott és ítélhetett.
Molay-t tehát visszavitték a börtönébe, míg megteszik az előkészületeket, hogy a Párizsban fogva tartott többi vezetővel együtt Avignonba szállítsák…
– Bizonyos értelemben – magyarázta Mathieu – ez megerősíti azokat a vallomásokat, melyeket oly sok szerencsétlen testvérből erőszakoltak ki kínzással, ami sok problémát felvet. Bárhogy is van, a készülődő per hosszú és nehéz lesz, és ha a pápa meghozza az ítéletét, senki sem tudja, mi lesz a vezetők és maga „Jacques mester” sorsa. Börtön vagy száműzetés, gondolom. A külföldi uralkodók nem értenek egyet, és bár Fülöp király a legnagyobb mindannyiuk között, nagyon óvatosan kell eljárnia…
Mindenesetre a szökésben lévő templomosokra minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik a népharag miatt…
– Ezért nem maradok itt tovább. Isten a tanúm, hogy mélységesen hálás vagyok, de el kell mennem.
– Hová menne?
– Miért ne mennék a Temple-ba, hogy fogolynak jelentkezzek? – felelte fásultan Olivier. – Végül is semmi okom rá, hogy megmeneküljek a közös sorstól, és legalább megtudom, mi lett Clément testvérrel.
– Clément testvér fogoly a többi tisztségviselővel együtt. Nem bántották, és őt is a pápához viszik…
– Honnan tudja?
– A Temple melléképületeiben laknak még kőművesek, akikkel néha dolgoztatok.
Mint engem, őket is nagyon foglalkoztatja a lovagok sorsa. Figyelnek. Szélsőséges veszély esetén, ha alkalom nyílik rá, készek segíteni. Ezért nem szolgálna semmire, ha kiadná magát, hacsak nem arra, hogy növelje az egyszerű lovagok számát, akiket hóhérkézre adnak, hogy kínvallatással elismertessenek velük bármit, ami olajat önthet Nogaret és az inkvizíció tüzére. Maradjon velünk! Azt hiszem, egy nap újra harcolhat a Templomért… Hacsak nem kíván visszatérni az apjához Provence-ba, ami nem lenne könnyű, és veszélybe sodorná a bárót, hisz nála keresnék először. Jobb, ha itt marad.
– Ó, gondoltam rá, de az apám nincs közvetlen veszélyben, mint Clément testvér.
Legalábbis remélem.
– Akkor hallgasson rám, és maradjon velünk!
– Jól van… de nem tétlenül! Nem anélkül, hogy bármennyire kevéssé is, de megkeressem a kenyeret, melyet adnak. Tanítson meg követ faragni, hogy a, munkása lehessek! Erős vagyok… és egészséges, magának hála. Elviselhetetlen a bezártság. Az…
az ima már nem elég – tette hozzá zavartan elfordítva a fejét.
Mathieu mester sötét arca mosolyra derült, és előrenyúlt, hogy megfogja a felé nyújtott kezet, de Rèmi megelőzte:
– Nézze ezeket az ujjakat, apám! Hosszú, karcsú és laza ujjak… láttam, milyen gondosan, milyen finoman formálják az agyagot. Kár lenne eldurvítani őket kőfaragó kalapáccsal és vésővel. Engedje, hogy inkább a magam mesterségére tanítsam meg…
– Rèmi – szakította félbe Olivier –, az lehetetlen! Maga nagy művész, és a tehetség nem tanulható…
– Egy bizonyos szintig igen – felelte Mathieu. – Lehet jó alakformáló, jó végrehajtó, anélkül is, hogy teremtő zsenialitással áldotta volna meg az ég. Nem mindenki Gislebert d'Autun! Még a fiam sem tart ott, és ha szívesen megpróbálná…
– Igen… azt hiszem, szeretném – bólintott Olivier hirtelen elpirulva, mint a gyermek, akinek ajándékot kínálnak…
– Megbeszéltük! – zárta le Mathieu. – Köztünk marad, és nagyon örülök…
Így tanulta meg Olivier Rèmitől felismerni, kiválasztani, megfaragni a köveket, és természetesen bevezetőként megformálni az agyagot. Igaz barátság szövődött közte és a fiatalember között, aki örömmel látta, hogy igaza volt, és a tanítványa ügyesnek bizonyul. Olivier továbbra is a műhely melletti kis szobában élt, sosem osztozott a ház életében, így tartva tiszteletben a rend szabályzatát, mely előírta, hogy kerülje azokat a helyeket, ahol nők élnek. Mióta nem viselte a sodronyinget, a zubbonyt és a nagy fehér köpenyt, úgy érezte, mintha egy erőd falai omlottak volna le körülötte, és minden védelem nélkül kellene szembenéznie a legveszedelmesebb belső démonnaclass="underline" azzal, mely a nő testéhez vonzza a férfit. Eddig hatékonyan küzdött ellene, hála a mozgalmas életnek, most azonban előfordult, hogy különös álmok törtek rá, melyekből izzadtan és szégyenkezve ébredt. Ilyenkor a földre vetette magát, és eltökélten imádkozott, majd átugrott a falon, és futott az erdőben, míg csak le nem csillapodott a vére. Nagy figyelmet fordított fizikai kondíciójára is, mindig elvégezte az egykor kötelező
gyakorlatokat, és a saját kérésére tanítani kezdte Rèmit is a kardforgatásra és a harci technikákra. Természetesen csak gyalogosan. A ló hiányzott a legjobban.
Bizonyos szempontból Mathieu és Rèmi örültek, hogy visszautasítja a házbeli életet. Egyikük sem felejtette el az igazi okot, amiért Aude elköltözött. Nem voltak olyan éleslátók, mint Juliane és Mathilde, és úgy gondolták, az idő megteszi hatását: a lány egy nap teljesen elfelejti a lovagot, és megköti az előnyös házasságot, melynek képét Bertrade csillogtatta meg előttük. Amikor akár egyedül, akár a nagynénjével hazalátogatott, Olivier bezárkózott a szobájába, és Aude nem is képzelte, hogy az, akinek képe ott él a szívében, ilyen közel van hozzá…