– Nem volt kedvemre, hogy a lányom az udvar szép hölgyeihez dörgölőzzön, maga is tudja. Azt azonban sosem képzeltem volna, hogy ilyen ocsmányságba keveredik! Az a hercegnő bolond kell legyen, hogy ekkora veszélybe sodorja az övéit… egyelőre azonban szó sem lehet arról, hogy Aude hazajöjjön. Még néhány napra sem!
– Megmondtam neki – szakította félbe az édesanyja. – Magyarázatot kellett adnom… ezért beszéltem a vendégünkről…
– Helyesen tette. Bertrade egyik nagy erénye, hogy tudja tartani a száját.
– Éppen most adtam szép példáját – jegyezte meg az asszony keserűen.
– Maga is magyarázattal tartozott. A látogatása csak azt bizonyítja, mennyire kedves magának Aude, és mennyire a szívén viseli a családunk sorsát. Ugyanakkor, húgom, nem Olivier miatt nem jöhet haza a lányom: a lovag hűséges maradt a Templomhoz, melynek szabályzata megtiltja a nőkkel való érintkezést, és sosem jön be ide, amikor az asszonyok itthon vannak. A legjobb bizonyíték erre, hogy Aude sosem vette észre a jelenlétét, amikor itthon járt… Igaz is, gondolja, hogy még mindig szereti?
– Esküdni mernék rá – válaszolt a nagynénje helyett Rèmi. – Ahányszor csak meglátogattam a Nesle palotában, mindig megtalálta a módját, hogy felőle érdeklődjön. Azt hiszi, valahol a királyságban bujkál. Vagy talán visszament Provence-ba. Nem felejtette el!
– Ebben egyetértek! – sóhajtotta Bertrade. – Egyetlen fiú sem vonja magára a figyelmét, bármilyen kedves legyen is. Attól tartok, az ő életében ez az egy szerelem lesz.
– Mint az anyja – jelentette ki nem minden elégedettség nélkül Mathieu. – Csak az a kár, hogy ez a szép szerelem nem méltatlanra irányul, éppen ellenkezőleg, de olyan valakire, aki nem viszonozhatja. De eleget fecsegtünk! Ma nem egy hercegnő
bolondsága a fő témánk… hanem a holnapi nap nagy eseménye… és végül is örülök, hogy eljött!
– Hogy érti?
– Majd később elmondom! Hol a feleségem és a cseléd?
– A mosodában, mint minden csütörtökön – morogta Mathilde. – Úgy tűnik, ma sokáig maradnak…
– Jobb így. Mondja, húgom, nem vett észre semmit a Notre-Dame mellett elhaladva?
– De igen! Emelvényt ácsolnak a bejárat előtt. Különös módon azonban a támfal építkezése elhagyatott volt…
– Emelkedett külsőségek között holnap viszik oda Jacques mestert és a Templom többi fogva tartott vezetőjét, hogy kihirdessék az ítéletet.
– Istenem! Azt hittem, megfeledkeztek róluk. Miért ez a pompa? Állítólag mindent bevallottak, amit akartak tőlük, és a pápai bizottság csak azért szabadítja ki őket a börtönükből, hogy egy másikba vigye át őket!
– Bizonyára, de kérdés, hogy hová… és, látja, minket éppen ez a részlet érdekel.
A régi szálak, melyek az építőmestereket a templomosokhoz fűzték, annyira közismertek voltak, hogy Bertrade is tudott róluk. Azt is tudta, hogy a sógora is erősen érintett, ám hirtelen megrémítette a hangjában csengő elszántság. Az unokaöccsére nézett, és elfelhősödő arcán ugyanezt az elszántságot látta.
– Mire készülnek? – kérdezte aggodalmában suttogom fogva a hangját.
– Bocsásson meg, húgom, de nem tartozik magára. Elég, ha annyit tud, hogy a közeli jövőben bizonyos veszély fenyegetheti ezt a házat. A látogatása eszembe juttatta a passiacumi házát, és arra gondoltam, nem hívná-e meg magához a húgát és az édesanyámat?… Aude is csatlakozhatna hozzájuk, és így megoldódik a maga felvetette probléma is. Mit gondol?
Hirtelen olyan boldognak látszott, hogy Bertrade-nak – teljesen oda nem illően –
nevethetnékje támadt:
– Hogy nem éreznék túl jól magukat! Egy késő tavasz a virágzó fákkal még elmegy, de most megduzzadt a Szajna, és könnyen lehet, hogy a vízbe érne a lábuk! Mindegy –
tette hozzá sógora összeráncolt szemöldökét látva –, a házam bármikor a rendelkezésükre áll. Annál is inkább, mert egyre ritkábban megyek oda, bár Blandine és Aubin, akiket a férjem még régen befogadott, gondosan karbantartják. Ha Rèmi holnap elkísér, odaadom a kulcsokat…
Mathieu ösztönös mozdulattal megragadta és megszorította sógornője kezét:
– Nagyon köszönöm, húgom! Mintha tüskét húzna ki a talpamból…
– A maga helyében – szólt közbe Mathilde – megvárnám, míg hazaér a feleségem, hogy lássam, mit szól hozzá. Amennyire ismerem, nagyon meglepne, ha hajlandó elmozdulni itthonról.
Ebben a pillanatban ért vissza Juliane és Margót a vizes ruhával teli kosarakkal, melyeket szép időben a mezőn, most azonban a szélfogó alatt kifeszített kötelekre teregettek ki. Ez volt az év utolsó nagymosása. A teknőben már csak a fehérneműket mossák.
Mathieu felesége szemmel látható örömmel ölelte meg a nővérét. Először is mert szerette, másodszor mert híreket hozott a lányáról, akinek távollétét fájdalmasan viselte. Amikor azonban a férje beköltöztette hozzájuk Olivier-t, a lánya távollétének elsődleges okát, nagylelkűségében egy pillanatra sem merült fel benne, hogy haragudhatna rá, hisz tudta, hogy a templomos soha semmit sem tett, amivel magára vonta vagy bátorította volna Aude szerelmét, melyről semmit sem tudott. Különben is annyira keveset látta a lovagot, hogy szinte meg is feledkezett a jelenlétéről, annyira diszkrét volt. Amikor mégis megpillantotta, akaratlanul is megértette a makacs érzelmet, melyet a lánya táplált iránta, és néha azon kapta magát, hogy sajnálja, hogy egy ennyire vonzó férfi – annál is vonzóbb volt, mert elérhetetlenül távoli! – véglegesen elveszett a nők számára… Más nők talán megpróbálkoztak volna a csábítással – és Juliane esetében ez nem is lett volna nevetséges, hisz kora ellenére nagyon szép volt –, de túlságosan emelkedett lélek volt az ilyesmihez. Ráadásul a férje, akiről érezte, hogy tervez valamit, teljesen kitöltötte a gondolatait
Mathilde – bár ilyen mélységekig nem olvasott a fejében – jól ismerte a menyét.
Amikor Mathieu közölte, hogy szeretné, ha egy időre átköltözne Párizs másik oldalára az anyósával, méghozzá már másnap; Juliane kereken visszautasította:
– Hagyjam el a házunkat, és szakítsam ki innen az édesanyját is? Erre ne számítson! Elment az esze, hogy ilyesmit javasol?
– Isten segítségével nem végleg kell elköltöznie. Csak egy időre, hogy tudjam, hogy biztonságban van, és nyugodtan gondolkodhassak. Aude is csatlakozik magukhoz…
– Aude nincs közvetlen veszélyben, míg maga, meg mernék esküdni rá, hogy hamarosan veszélybe kerül. A felesége vagyok, a házunk természetes őrzője, és önszántamból sosem hagyom el. Ellenben – tette hozzá Mathilde felé fordulva –, talán bölcs dolog lenne biztonságba vinni az édesanyját. Már nehezen mozog, és…
– Elég, lányom! – tiltakozott felháborodottan az öregasszony. – Ha veszély esetén menekülni kell innen, biztos, hogy a lábam nem bírná a gyors futást, de ez nem nagy katasztrófa. Elég öreg vagyok a halálhoz, és a ház romjai, ahol legszebb napjaimat leéltem, nagyon is megfelelő sírbolt lesznek.
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Bertrade felsóhajtott, majd kijelentette:
– Meglepett volna, ha mást hallok! Azért Rèmi csak jöjjön el a kulcsokért! Nem tudom, mire készülnek, de lesz hová visszavonulniuk…
Másnap amint kinyitották a kapukat, Bertrade Mathieu, Rèmi és Olivier kíséretében visszament Párizsba. Az asszony először találkozott sógora láthatatlan vendégével, de nem mutatták be neki, amikor felbukkant az udvaron, kantáron vezetve a két lovat, melyek egyike Mathieu-t, a másik pedig a lovagot és Rèmit viszi majd.