Üdvözlésképpen biccentett felé, ahogyan azt bármelyik építőmunkás tette volna.
Bertrade-on furcsa remegés futott végig, melyben ösztönös rokonszenv és bizonyos aggodalom keveredett. Egyszerű ruhái ellenére – félhosszú, barna gyapjúzubbony hozzá illő nadrággal, nagyon hosszú csúcsú sapkával kiegészítve, melynek vége meggörnyesztett, széles vállát verte – a férfiből tagadhatatlan előkelőség áradt. A keskeny, katedrálisbeli szent szobrára emlékeztető arc kifürkészhetetlen és hideg volt, de mennyi báj áradt az egyenes szemöldök alatt ragyogó szürkészöld szempárból! Mint a húga, ő sem lepődött meg többé az unokahúga kitartó szerelmén a húszévnyi korkülönbség ellenére sem, és sóhaját elfojtva szállt fel öszvérére.
Kora reggel volt, de a király városszerte tudatta, hogy a Notre-Dame előtt a Templom vezetői végre meghallhatják ítéletüket. Az utcák megteltek a két részre oszló tömeggeclass="underline" azokkal, akik a Temple felé tartottak, hogy a foglyok kilépését nézzék meg, és elkísérjék őket, és azokkal, akik egyenesen a katedrális elé igyekeztek.
Mathieu és az övéi ez utóbbiakhoz tartoztak.
Párizsban szokatlan hangulat uralkodott. Az üzletek és boltok zárva tartottak.
Mindenki az utcákon tolongott, mint egy ünnepségen. Most is előadásra számítottak, és a nép imádta a műsorokat. Mindenféle műsort, a vidám királyi felvonulásoktól kezdve a tereken előadott misztériumjátékokon át az utcasarki komédiákig. Aznap reggel nem ilyesmiről volt szó: kegyetlen kíváncsisággal arra vártak, hogy meglássák, mit tett a majdnem hétévnyi börtön a pompás nagyurakkal, a nagymesterrel és legrangosabb testvéreivel. Nem sajnálták őket: olyan borzalmas praktikákat, olyan gyűlöletes tetteket vallottak be, hogy mostanra gonosz varázslóknak tartották őket, akik képesek lábbal taposni és leköpni a keresztet, és egy bálványfejet imádni, mely csakis a sátáné lehet. Csakis ő, az átkozott démon tehette ennyire gazdaggá őket!
Ebben a kérdésben megoszlottak a vélemények: voltak, akik azt állították, hogy az erődítményeikben aranyhalmokat találtak, mások azt mondták, hogy az ördög figyelmeztetésére a föld mélyére rejtették kincseiket.
Míg óvatosan vezette lovát Mathieu-é mögött, akit sokan ismertek és köszöntöttek, Olivier figyelt, elraktározta magában a rosszindulatot, az ostoba megjegyzéseket, melyek csak megvetést váltottak ki belőle. Várakozással teli megkönnyebbülés töltötte eclass="underline" végre viszontláthatja Clément testvért, remélve, hogy a börtön nem emésztette fel túlságosan az erejét. Főleg pedig megtudja, hová viszik az ítélethirdetés után, hogy valóra válthassa, amiről régóta álmodik: kiszakítja fogvatartói kezéből. Lehetetlen volt, míg a donzsonban tartották bezárva, de talán egy vidéki erődítményben könnyebb lesz… Bármennyire kemény is a feladat, nem félt tőle, éppen ellenkezőleg! Végre a legnemesebb ügynek szentelheti az életét! Még az az öröm – őszinte öröm – is eltörpült ezen reménység mellett, melyet akkor érzett, amikor keze alakokat teremtett.
A Gréve térre érve látták, hogy az új Notre-Dame híd – szép ácsmunka! – mely egy évvel azelőtt váltotta fel a régi Mibray átkelőt, a katedrális felé tartó lassú tömegtől feketéllik.
– Sosem engednek át – állapította meg Mathieu. – Gyalog kell mennünk, mint mindenkinek… utat vágunk a könyökünkkel. A Polgárok Háza szélfogója alatt hagyjuk a lovakat…
– Én is? – tiltakozott Bertrade. – Nem akarom, hogy eltapossanak…
– Ebben az esetben vagy a jószágokkal marad, vagy Rèmi elkíséri a Nagy hídig, de a Citén át kell visszajönnie a Kis hídhoz… mely biztosan ugyanilyen zsúfolt…
– Itt maradok – morogta az asszony. – Elég csak megvárni, hogy véget érjen a szertartás!
A három férfi tehát gyalog indult tovább, és gyümölcsöző türelemmel és elszántsággal belevetették magukat a tömegbe. A Lanterne, a Juiverie és a Neuve-Notre-Dame utcán át átszelték a Cité artériáinak szűk hálóját, míg meg nem látták a katedrálist. Az előtte elterülő térre már nem jutottak ki, minden hely foglalt volt, de az elöljáróság gárdistái egy széles sávot üresen tartottak19. Nem kellett sokáig várniuk: egyre növekvő moraj támadt, hozták a foglyokat, és az őket szállító szekér hamarosan megérkezett a térre az íjászok sűrű sorfala között… Olivier-nek elszorult a szíve.
Négyen voltak, négy csontsovány, rongyokba öltözött, megláncolt vénember, akik amennyire tudtak, megkapaszkodtak a szekér rácsaiba. Ugyanakkor felismerhetők maradtak: a nagymester, Normandia preceptora, Geoffroy de Charnay, Aquitánia preceptora, Geoffroy de Gonneville és Hugues de Pairaud, Franciaország látogatója…
Az ötödik, Clément de Salerne, Provence preceptora nem volt köztük. Hacsak a kínzások nem döntötték le a lábáról, és nem a szekér szalmáján feküdt…
Olivier-re hirtelen rémület tört, és a foglyokhoz akart futni, hogy megbizonyosodjon róla, de Mathieu erősen megragadta: ösztönösen megérezte, mi zajlik a lovagban.
– Ne mozduljon! Megyek én! Engem ismer a rendőrfőnök…
Minden gyengédség nélkül átküzdötte magát a tömegen, melyre nagy hatást tett mind erős testalkata, mind gazdag ruházata. Olivier az Hotel-Dieu egyik felhágókövére állva látta, amint fekete bársonysapkája elbilleg egészen a párizsi rendőrfőnökig, Jean Ployebaut-ig, aki unott pillantással követte a taliga útját a lépcsők aljáig, ám ahogy meglátta az építőmestert, barátságosan elhúzta a száját és előrehajolt a nyergében, hogy beszéljen vele. Egy perccel később Mathieu sötét arccal tért vissza. Olivier érezte, hogy kiszárad a szája:
– Ott van a szalmában? – kérdezte.
19 A Notre-Dame előtti tér hatoda volt mai méretének. Ráadásul a katedrális tizenegy lépcsőfok tetején emelkedett, melyek a tér
sorozatos átalakításai során eltűntek, lassanként elnyelte őket a föld szintjének emelkedése.
– Nem. Ma reggel holtan találták a cellájában. Tegnap Nogaret ismét megkínoztatta, miután egy névtelen – hacsak nem elhallgatták a nevét – feljelentő
közölte, hogy ő a felelős a Templom kincseinek eltűnéséért. Még élt, amikor visszavitték a cellájába, de amikor érte mentek… Isten megkönyörült, azt hiszem, mert Ployebaut szerint ő volt az egyetlen, aki soha semmit nem vallott be. Ezért pedig rá a máglya várt, míg a többiekre életfogytig tartó börtön…
Olivier lehunyta a szemét: elképzelhetetlen fájdalom vett erőt rajta. Ugyanaz, melyet Valcroze-ban érzett, amikor az aljas Roncelin tűz fölé készült tartani az apját.
Clément testvérnek köszönhette az elhivatottságát, a legszebb álmait.
– Tényleg nem tudni, ki jelentette fel? – kérdezte elhalón.
– Nem…
– Én tudom… csakis ő lehetett…
– Arra a Roncelinre gondol, akit a letartóztatás után kerestem? Annak már hét éve, azóta biztosan meghalt!
– Meg mernék esküdni rá, hogy él… Az aranyéhsége és az ura, a sátán életben tartja, hogy bajt és fájdalmat okozzon útján!
– Nyugodjon meg, kérem! Ne vonja magára a figyelmet!
Valójában ettől nem kellett tartani, hisz a tömeg a kezdődő előadásra szegezte szemét és fülét. A katedrális kapuja előtti emelvényen feltűntek az inkvizítorok, Guillaume de Paris és Bemard de Gui ibolyaszín, fekete és fehér ruhái a pápai bizottság három bíborosának borvöröse mellett. Jean de Marigny, a sensi érsek ruházata különösen gazdag volt: mindenképpen ki akart tűnni. Szemben velük ott álltak a templomosok, akiket a szekéren hagytak, hogy a tömeg jobban láthassa őket.