Néma volt ez a tömeg. Itt-ott ugyan felszállt néhány átok vagy „halál rájuk” kiáltás
– bizonyára Nogaret embereitől –, ám ezek hamar elhaltak. Megkezdődött a dráma utolsó felvonása. Legalábbis mind azt gondolták, ez lesz az utolsó…
A prelátusok leültek, és a sainte-sabine-i bíboros, Arnaud Nouvel előrelépett a lépcsők széléhez, kezében egy vaskos tekerccsel, melyet kibontott. Azután tiszta hangon, a megtört, döbbent férfiakkal szemben olvasni kezdte a vallomások hosszú sorát, nemcsak a jelenlévőkét, hanem sok másét is, akiket élve megégettek vagy a kínzásban teljesen tönkretéve engedtek szabadon:
– Meghallgattuk Guy Dauphin testvért… Géraud du Passae testvért…
Hosszú volt a borzalmas pincék mélyén tűzzel-vas-sal kierőszakolt vallomások sora. Mások félelemből vagy különös bűnbánatból vallottak. A foglyok szó nélkül hallgatták, mintha nem is hallanák, mintha ez a rémisztő litánia elszállna a fejük felett.
Végül eljött az ítélet:
– „… börtönre és hallgatásra ítéljük őket hátralévő életükre, hogy bűnbocsánatot nyerjenek, és könnyek közt bánják bűneiket…”20
Hatalmas csend támadt, ahogy a bíboros leült.
– Micsoda? Ez minden? – suttogta Mathieu. – Nem mondják el, melyik 20 Mivel az eredeti szöveget sehol sem találtam, az ítélet szavait Maurice Druon Vaskirályából kölcsönöztem.
kastélyokba, melyik kolostorokba viszik őket?
Hirtelen azonban egy hang harsant, olyan erőteljesen, hogy szinte hihetetlen volt, hogy a nagymester beesett mellkasából szakad fel. A titokzatos mélységekből merítve, melyek a csatamezőkön inspirálták, Jacques de Molay beszélni kezdett:
– Bűnös vagyok, igen… de nem abban, amivel vádolnak! Bűnös vagyok, mert, hogy mentsem az életem, mindent bevallottam, amit akartak. Bűnös vagyok, mert elárultam a Templomot, melynek nagymestere voltam, bűnös vagyok, mert engedtem a félelemnek, a pápa és a király fenyegetéseinek és hízelgéseinek, a Templom azonban tiszta, a Templom szent, és mindaz, amit a szemére vetnek, hazugság, ugyanúgy, ahogyan hazugság az összes vallomás is!
Újabb hang ismételte el mondanivalóját, Geoffroi de Charnay hangja, szinte ugyanazokkal a szavakkal… a két másik vezető azonban igyekezett elhallgattatni őket.
Ők élni akartak, akár börtönben is.
– Istenem – nyögte Mathieu –, mit tettek? Visszaesőknek fogják nyilvánítani őket, és mint ilyeneket, kizárják az egyházból és átadják a király igazságszolgáltatásának!
A bíróság eközben a nagymester tiltakozása kiváltotta hangzavarban sietve átadta a foglyokat a rendőrfőnöknek, és visszahúzódott a Notre-Dame-ba. Szétoszlott mögöttük a tömeg, melyben Olivier felismert néhány férfit azok közül, akik éjszakánként Montreuil-ben jártak, vagy a katedrális építkezésén dolgoztak.
Egyértelmű volt, hogy utasításra várnak.
– Mit tegyünk? – kérdezte egyikük. – Visszamegyünk Montreuil-be végiggondolni a helyzetet?
– Nem. Most már Fülöp kezében a döntés, és gyorsan fog határozni. Nem szabad elhagynunk Párizst. Adjátok tovább: a Plátre utcai házban találkoznak azok, akiknek nincs fegyverük, és a Saint-Landry kikötő kunyhóinál azok, akiknek van… a rendőrfőnök egyenesen a palotába ment. Odamegyek, hátha megtudok valamit. Te, Rèmi, megkeresed a nagynénédet és elkíséred a Nesle palotába… és ne felejtsd el a kulcsot… aztán gyere utánunk.
– És én? – kérdezte Olivier.
– Jöjjön velem, kérem!
Nem volt hosszú az út a Notre-Dame-tól a palotáig, mely most már nem a Szajnára nyílt, mint Szent Lajos idejében, hanem egy tágas bejárattal a nagy Május udvarra, éppen szemközt a Draperie utcával a Barillerie és a Cour-la-Roi utca találkozásánál21.
Ployebaut valóban a királyhoz sietett. Mathieu és Olivier vártak egy darabig, de amikor a rendőrfőnök kijött, annyira ideges volt, hogy az építésznek szinte erővel 21 A mostani igazságügyi palota bejáratánál, hisz ez volt Szent Lajos palotája, melyet Szép Fülöp kibővíttetett és átalakíttatott.
kellett megállítania, hogy beszélhessen vele, mielőtt felszállna nyergébe.
– Nos? – kérdezte. – Mit határoztak?
Normál körülmények között Ployebaut elzavarta volna a szemtelent, aki faggatni merészeli – méghozzá milyen hangon! – Párizs rendőrfőnökét, Mathieu azonban nem volt akárki, és régóta ismerték egymást… Ployebaut nem volt önmaga: a semmibe veszett a tekintete.
– Máglya – vetette oda. – Még ma este elégetik a két templomost, és a Zsidók szigetén kell megrakatnom a tüzet, hogy Fülöp királyunk a palotából nézhesse a kivégzést… nem tudom, hogyan fogadja majd a nép… nem lesz-e zendülés? Elmondták a királynak, hogy a nagymester szavai nagy hatást tettek az emberekre… Most engedjen! Sok dolgom van!
Mathieu segítségével nyeregbe szállt, és nem is hallotta, hogy az építőmester azt suttogja: „nekem is”. Olivier ugyanakkor meghallotta:
– Mit tervez, Mathieu mester? Megértette? Még ma este meg fogja ölni őket, és nem tudom, mi akadályozhatná meg…
– Talán mi, a kő és a fa emberei, akik sokkal többen vagyunk, mint gondolná… és ha Isten, mint remélem, segít nekünk. Jöjjön! Egy percet sem vesztegethetünk.
Olivier szó nélkül követte, szívében örömre emlékeztető érzésseclass="underline" a békés Mathieu, akinek keze alatt minden kő ég felé szökő imádsággá változott, szeme láttára alakult hadvezérré. Keményre váltó hangja, a szemében cikázó villám nem hagyott kétséget: valóban arra készült, hogy megtámadja a királyi csapatokat, és nyílt lázadásba kezd a félelmetes Fülöp király ellen, hogy kiszakítsa a kezéből „Jacques mestert”, akit annyira tisztelt, hogy kész volt mindent feláldozni érte… nagyon izgalmasnak tűnt a tétlenség hosszú évei után!
Miután visszamentek a Rèmi hátrahagyta lóhoz, melynek széles hátán ketten is elfértek, visszamentek Montreuil-be. Mathieu néhány gyors mondatban kiadta az utasításait: amint Rèmi visszatér, az asszonyok beszállnak a kocsiba az értékeikkel, de kevés csomaggal, nehogy magukra vonják a figyelmet. A fiú Saint-Maurice-ba kíséri őket, ahol a kocsit a szerzeteseknél hagyják, ahogyan szokták, amikor a szép napokon csónakázni mennek. Leeveznek a Szajnán Passiacumig, ahol Rèmi beköltözteti őket Bertrade házába…
Felmérve, hogy komoly idők érkeztek el, és minden tiltakozás csak időveszteség lenne, az asszonyok nem ellenkeztek.
– Magára marad a szeretett házunk? – jegyezte meg mindössze Juliane.
– Miért maradna magára? Csak meglátogatnak egy gondokkal küszködő rokont Meaux környékén. És azonnal visszahozom magukat, amint biztos lehetek benne, hogy nincs mitől tartani. És maga, anyám, maga sem maradhat itt! Bertrade-nál akarom látni.
Megölelte őket, majd továbbra is a némán figyelő Olivier-vel a sarkában visszaindult. Ez alkalommal gyalog mentek a Plátre utcai házba, ahová a Temple előtti felfordulás után az építész egykor belökte a két templomost.
Sokan jártak az utcákon. Megálltak, beszélgettek, kommentálták a hallatlan eseményt, és biztosra vehető volt, hogy a nagybetegeket leszámítva senki sem megy ágyba aznap este, míg be nem teljesedik a tragédia. Hatalmas tömeg lesz a Szajna-parton. Az ajtón bekopogtató néhány férfi senki figyelmét nem vonta magára. Olivier ismerte néhányukat: ott volt Cauvin de Montois, Francois le Dauphiné, Lucien d'Arras, Joseph d'Argenteuil, Ronan le Breton, mind annak a testvériségnek a tagjai, mely a templomok és katedrálisok építésének szolgálatába állította tudását. Mind régóta dolgoztak együtt Mathieu-vel, és szinte mind a Templomtól szerezték végzettségüket és ismereteiket.