Mathieu könnyen elrejthető fegyvereket osztott szét közöttük, tőröket és parittyákat a rövid zubbonyok alá, kardokat a hosszabbak alá. Olivier magával hozta a kardot, mellyel Rèmit tanította… ugyanakkor elfogadott egy tőrt is. Azután elhagyták a házat, melyről mindannyian tudták, hogy szükség esetén hol találják a kulcsát, és szétszéledtek az utcák forgatagában, hogy később a Saint-Landry kikötőben találkozzanak, a Cité északi csúcsánál.
A szomszédos román templom nevét viselő kikötő nagyon régóta létezett. Sokáig az egyetlen kikötő volt, még abban a korban, amikor Párizst Lutaeciának hívták, és a város mindössze a Cité szigetből állt. Később hamar túlnőtt rajta a forgalom és a város, és szerepét átvette a Gréve kikötő, melyet VII. Lajos, Fülöp Ágost apja hozott létre. A Citét azonban továbbra is kiszolgálta, különösen, amikor a Szajnán szállítottak építőanyagot a Notre-Dame építéséhez, mely még nem fejeződött be, s mely másfél évszázaddal korábban kezdődött, amikor ugyanez a VII. Lajos lerakta a Maurice de Sully érsek megálmodta mestermű alapkövét. Ez a kikötő biztosította a katedrális kanonokjainak és a Cité lakosságának élelmiszer-ellátását is.
A Gréve kikötőhöz érve a kis csapat látta, hogy máris tömeg van, de a partot szigorúan őrzik a katonák: a nap végén itt fogják csónakba ültetni az elítélteket, hogy kivégzésük helyére vigyék őket, a királyi kertek csúcsánál elterülő két sziget egyikére22.
Megindultak a hídon, ám Cauvin de Montois, aki Mathieu építésvezetője volt, a kikötő felé pillantott, melynek egy részét eltakarta a Saint-Denis-de-la-Chatre perjelség és a vízre épült „Nagy malom”, és különös látványra lett figyelmes: férfiak egy csoportja éppen fehér vászonköpenybe bújt, amilyet a kőművesek viselnek, hogy megvédjék ruhájukat a cementtől vagy a gipsztől.
– Kik azok? – kérdezte a mesterét. – Nem ismerem őket, és ráadásul az volt a parancs, hogy a lehető legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet!
– Nézzük meg!
Futni kezdtek, és a hídon átérve lecsúsztak a kikötőbe a lejtőn, melyet a nehéz áruk szállításához használtak. Mintegy tucatnyi, dús szakállú és hajú férfival találták szemben magukat, akik éppen egy üres csónakhoz közelítettek, azzal az egyértelmű
szándékkal, hogy beszálljanak.
– Kik maguk? Mit keresnek itt? – dörrent rájuk Mathieu. – Ez a csónak az enyém…
22 Ez a két sziget alkotja ma a Vert-Galant teret mely felett a Pont-Neuf-ön IV. Henrik szobra uralkodik.
Az egyik legmagasabb férfi, aki a vezérüknek látszott, odament hozzá, a többiek pedig felsorakoztak mögötte:
– Bocsásson meg, polgár, de szükségünk van rá, és sietünk. Jobb, ha nem zavar meg!
A hangnem és a fellépés egyaránt ellenséges volt, bár türelmesnek akart látszani, ám sem Mathieu, sem a társai nem hagyták megrettenteni magukat.
– Ugyanígy van velünk is! És először is nevezzék meg magukat, ha nem tolvajok.
Én Mathieu de Montreuil vagyok, a Notre-Dame főépítésze.
– Az én nevem Jean d'Aumont, és köszöntöm önt, hisz tudom, hogy becsületes ember. Ezért kérem, ne akadályozzon…
– Nem fog akadályozni – jelentette ki az egyik álkőműves előrelépve. – Sőt, még az is lehet, hogy segít? Azért jöttünk, hogy…
Olivier lendülete, mellyel odaugrott hozzá és megszorította a vállát, belefojtotta a szót. Néhány szó elég volt számára, hogy felismerje a hangot.
– Hervé testvérem! – kiáltotta. – Miféle csoda folytán láthatlak viszont? Merre jártál?
Miközben Mathieu visszafogta az embereit, akik készen álltak, hogy rávessék magukat az idegenekre, a két barát összeölelkezett, egy pillanatra megfeledkezve a szomorú helyzetről, melyben egymásra találtak, az azonban hamar utolérte őket, és későbbre halasztották az elbeszélést, mely csak őket kettőjüket érdekelte volna.
Az álkőműveseket ugyanaz a cél vezérelte, mint Mathieu-t és a társait: ki akarták szabadítani az elítélteket, hogy a beálló sötétségben leevezzenek velük az aznap nagyon erős sodrású folyón Saint-Cloud erdejéig. Állt ott egy, a Templomnak elkötelezett perjelség, ahová Jean d'Aumont vonult vissza, és ahol legalább néhány napra menedéket találhattak. Mint Mathieu-t, Aumont-t is felkészületlenül érte a nagymester hirtelen őszintesége és az abból fakadó drámai következmények. Azért jött ide a társaival, hogy meghallgassa az ítéletet és megtudja, hol tartják majd fogva a vezetőket, ám így sürgető megoldást igénylő helyzettel találta szemközt magát, melyben hatalmas kockázatvállalásra volt szükség, hisz az építőmesterhez hasonlóan neki sem voltak illúziói annak nehézségét illetően, hogy a halálraítélteket a folyón elszakítsák őreiktől.
– Kevesen vagyunk, és rossz a fegyverzetünk az íjászokkal és a királyi fegyveresekkel szemben, de arra gondoltunk, hogy ha nem sikerül kiszabadítanunk a nagymestert és Normandia preceptorát, legalább másképp megadhatjuk nekik a szabadságot: megöljük őket, hogy kevésbé kegyetlen és gyorsabb legyen a halál, mint az, amely rájuk vár. Már az is győzelem lesz, ha csak holttesteket hagyunk Fülöp kezén.
A halálra is készek vagyunk ezért…
– Mi is. Honnan jöttek? – kérdezte Mathieu a bizalmatlanság utolsó árnyával.
Soissons vidékéről érkeztek, ahol olyan sok volt a templomos parancsnokság, hogy péntek 13-i összehangolt támadás hálóján többen is kicsusszanhattak, különösen azok, akik farmon vagy erdei házban éltek. Aumont a vidék anyaházához tartozott, az erős Mont-de-Soissons elöljárósághoz, ám előző este a roziéres-i parancsnokságra küldték, és a környező erdő sűrűjének köszönhetően sikerült megszöknie és menedéket találnia a nagy Longpont apátságban, ahol a ciszterciták befogadták. Ott maradhatott volna, de képtelen volt elviselni a határtalan igazságtalanságot, és bár már nem volt fiatal, fel akart készülni, és fel akarta készíteni társait is, hogy harcba induljanak a király ellen.
Akkoriban történt, amikor a nagymester unokaöccse, Jean de Longwy a burgundiakkal létrehozott egy ligát, mely többé-kevésbé a herceg védelmét élvezte, s mely sok borsot tört a hatalom orra alá, mielőtt földalatti mozgalommá alakult volna. Aumont Longpont-t elhagyva a szerzetesek segítségével beköltözött a hatalmas Villers-Cotterets erdőbe, ahol több szökevény is csatlakozott hozzá, és hamarosan favágó közösségé alakultak, remélve, hogy a pápa végül igazságot szolgáltat nekik és lehetővé teszi, hogy újra nyíltan éljenek, talán kevésbé gazdagon és nagy hatalmúan, de tisztességben és Isten dicsőségére… Hervé d'Aulnay is közöttük volt.
Ahogyan azt később Olivier-nek elmesélte, Moussyba való hazatérése nem keltett osztatlan örömet. Gautier bátyja éppen az elsőszülött fia, az ifjabb Gautier és Agnès de Montmorency házasságáról tárgyalt. Ráadásul két kisebbik fia az udvarban szolgált, így egy menekülő templomos érkezése – legyen bár a tulajdon öccse – komoly problémákat vetett fel. Gondosan elrejtették Hervét a kastély egyik távol eső zugában, épp csak nem a várbörtönben, bár lehet, hogy legszívesebben ezt tették volna. Az élelmezéséről gondoskodtak ugyan, de nagyon szűkösen, és minden kényelmet nélkülöznie kellett. Olyannyira, hogy a szerencsétlen végül úgy döntött, továbbáll.