Harag lakozott a szívében, és magában hálát adott Mathieu de Montreuil tisztánlátásának: Olivier-t minden további nélkül kidobták volna. No de hová menjen?
Főként hogy jó fivére azt sem akarta, hogy találomra útnak induljon, nehogy felismerjék, és az elfogásával katasztrófát zúdítson a házra.
A jajveszékelésébe belefáradva Hervé végül megszökött: parasztnak öltözött, és felszerelkezett egy kevéske élelemmel, melyet tejtestvérétől kapott, aki egy nagylelkű
és jószívű falubeli paraszthoz, Hamelinhez ment feleségül. Hervé azt tervezte, hogy Flandriába megy, mely mindig is „kényes” viszonyban állt a francia királlyal, de Hamelintől megtudta, hogy ott is kínozzák és megégetik a templomosokat. A Villers-Cotterete erdőben azonban talán menedéket találhat., a jó szándékú favágók között.
Így csatlakozott d'Aulnay lovag d'Aumont lovaghoz. Gyakran gondolt Olivier-re, de óvatlanság lett volna felkeresnie biztos rejtekhelyén.
A két barát egymásra találása hidat vert a két csoport között is, mely először kis híján ölre ment. Mivel ugyanazt a célt követték, egyesítették erőiket, és nem vesztegették az értékes perceket Közeledett az idő, amikor csónakba ültetik az elítélteket: rövidre kellett fogni a haditanácsot. A súlyos és nehezen kormányozható bárka helyett három nagy, de könnyű csónakot választottak, és megosztották az erőket: az egyik viszi Mathieu-t és Cauvint az embereik felével, a második Jean d'Aumont-t és az övéit, a harmadik pedig a kimaradókat Hervé és Olivier parancsnoksága alatt. Ez utóbbi indult elsőnek, átszelte a Szajnát, és a Szénakikötő
mellett kezdett várakozni, ahol katonák kordonja igyekezett visszatartani a tömeget, mely elárasztotta a partot és a kirakodó útvonalakat A sodrás miatt ki kellett vetniük a nagy rögzítőkövet A második csónak a Nagy híd egyik pilléréhez állt, hogy a lehető
legközelebbről követhesse az áldozatok hajóját. Végül Mathieu a Monnaie23 malomhoz horgonyzott, amennyire csak lehet, közel a szigethez, melyen a hóhér segédei tökéletesítették a magas és széles máglyát, melyből két pózna emelkedett ki. Senki nem figyelt fel a csónakok mozgására, hisz számos vízi jármű igyekezett a királyi kertek csúcsa felé, ahol egy balkonos torony állt: Szép Fülöp, a családja és a tanácsosai innen nézik majd az előadást.
Gyorsan esteledett. Hideg volt a folyón, és a csónakokban mindenki magába fordulva ajánlotta lelkét Istennek, hisz nem lehettek illúzióik a rájuk váró nehézségeket illetően. Vérvörös ragyogásban bukott le a nap, és a szomszédos sziget, valamint a part megtelt a kíváncsi bámészkodókkal, akik még létrákat is támasztottak a Nesle palota oldalának, mely lassan belemerült a sötétségbe. Egyedül a szigorúan őrzött máglyát világította meg több száz fáklya. Nehéz volt a levegő. Az emberek nem beszéltek, csak suttogtak, és a közeledő morajlást hallgatták. A Gréve kikötőben az elítéltek a rendőrfőnök kíséretében elfoglalták helyüket egy pikákkal és lándzsákkal őrzött csónakban. Tucatnyi láng világította meg tragikusan a két magas alakot, melyet a piros keresztes nagy fehér köpenybe öltöztettek, hogy még emelkedettebbé tegyék halálukat.
Szálfaegyenesen álltak, utolsó erejükkel elhallgattatva magukban a fájdalmat, mely meggörnyesztette volna vállukat, és a kortól és a hosszú bebörtönzéstől elgyötört arcukon derű tükröződött. A tömegben mindenfelé elszórt agitátorok ellenére az emberek némák maradtak. A csónakot a sodrásba lökték az evezősök.
Ahogy elhaladtak Jean d'Aumont mellett, ő a nyomukba eredt, erős evezőcsapásokkal megtartva a közelséget, míg Olivier a jobb oldalra kormányzott, Mathieu és az emberei pedig a balra. Egy csapásra három oldalról körülvették a csónakot. Balta-, kalapács- és tőrcsapásokkal küzdöttek, s a két fehér öregember körül megveszekedett csata, kegyetlen harc kerekedett, a palota tornyairól azonban máris lőni kezdtek az íjászok, miközben a rendőrfőnök körül a meglepetésükből magukhoz tért őrök erőteljesen védekeztek. Egy pillanatra Mathieu azt hitte, győzött, és a karjába vette Molay-t:
– Jöjjön, Jacques mester! Az építészeinek szükségük van magára!
A nagymester azonban eltolta magátóclass="underline"
– Nem! Menekülj, szerencsétlen, míg nem késő! Magam választottam a halált, hogy hősi képet hagyjak hátra a Templomról.
Ezzel hirtelen belökte a folyóba, ahol holtak úsztak körülöttük, éppen abban a pillanatban, amikor a rendőrfőnök megsebezte az építész vállát. Mathieu felkiáltott, és eltűnt a vízben.
Ezt látva Olivier utána ugrott, sikerült elkapnia, és Cauvin segítségével beültette a 23 A királyi kertek magasságában állt a Szajnán.
csónakba.
– Katasztrofális a helyzet! – nyögte a férfi. – Menekülnünk kell…
– Hagyjuk itt a többieket? Soha!
A többiek száma tragikusan fogyatkozott. D'Aumont lovag az elsők közt halt meg, és a most már kikötéshez készülődő csónakban a rendőrfőnök emberei leírhatatlan lármában szabadultak meg a többi támadótól. A csatazajra a tömeg üvöltése felelt, melyet a jobb parton lázba hozott a hősies mentési kísérlet, és a vízbe lökdöste a katonák sorfalát, majd pikáikat elragadva nem engedte kimászni őket. Olivier a csónakjában állva még harcolt, de Cauvin de Montois egy evezővel ellökte járművüket a szomszédos hajó mellől. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Olivier ráesett Mathieu-re, miközben Cauvin kétségbeesett erővel evezni kezdett, hogy megszabaduljon a mindenfelől záporozó nyilak alól… Olivér kiegyenesedett, és elkiáltotta magát
– Hervé! Itt vagy? Hallasz engem?
– Igen. Itt vagyok mögötted!
Hátrafordulva Olivier a csónakjuk és a part között megpillantott egy kis lélekvesztőt, melyben két nagyon fiatal fiú ült, s az egyik kihajolva próbálta behúzni Hervét, de a lovag túl nehéz volt neki.
– Elengedhetik! – kiáltotta oda. – Én felveszem!
Cauvin máris odaevezett. Egy perccel később beemelték a szétázott, de sértetlen Hervét, és Olivier is evezőt ragadott, hogy a sodrás közepére lökjék a járművet.
Nyílsebesen suhantak el a Louvre erődítménye mellett, ahonnan íjászok lőttek rájuk, nem törődve azzal, hogy eltalálhatják az ártatlan kíváncsiskodók hajóit is.
Sikerült elhagyniuk a veszélyes zónát és Párizs központját. A sötétség védelmében Olivier egy pillanatra letette az evezőt, hogy egy utolsó pillantást vessen a folytatódó drámára. A palota tornyainak fekete árnya előtt, melyek egyikének balkonján felsejlett a király magas alakja, a Szajnából alig kiemelkedő sziget, melynek fényei visszatükröződtek a vízben, olyan volt, mint egy fényes színpad, amilyeneken a misztériumjátékokat adják elő, itt azonban borzalmas előadás játszódott. A templomosokat megfosztották fehér köpenyüktől, és rongyaikban a hatalmas máglya tetejére állították őket, ahol majdnem egy magasságba kerültek a közönséggel.
Kikötözték őket a póznákhoz – később megtudták, hogy a nagymester kérte, hogy engedjék meg, hogy imára kulcsolja a kezét és a Notre-Dame felé forduljon –, a hóhérok pedig körbejárták a hatalmas farakást, és fáklyáikkal meggyújtották a hasábok közé kevert szalmát. A keletről fújó csípős szélben sűrű füst emelkedett fel, és fellobbantak az első lángok. Látták, amint a két törékeny, emberi sziluett ostromára indulnak, és felhangzott a nagymester első kiáltása. Nem fájdalmában kiáltott. Mint a katedrális előtt, hangja, mely mintha a túlvilágról szólt volna, a végzetes pillanatban emberfeletti erőre kapott, és miután még egyszer, utoljára kikiáltotta ártatlanságát, átokra nyitotta száját. Megátkozta Kelemen pápát, Fülöp királyt és közvetlen kivégzőjét: egy éven belül meg kell jelenniük Isten ítélőszéke előtt!