Látták, hogy a hóhérok tovább szítják a tüzet, Jacques de Molay-nak azonban nem volt több mondanivalója. A sűrű füstbe burkolózva elfulladt a hangja. Ahogy a szél szertefoszlatta a füstöt, a lángok beburkolták a két mártírt…
Olivier-t, ahogyan társait is, magával ragadta a csodálatos és félelmetes kép, és nem vette észre, hogy a magához tért Mathieu is felemelkedett és figyel.
– A Templomnak vége – szólalt meg rekedt, harag és fájdalom átjárta hangon –, de vége a katedrálisok idejének is… Soha többé nem dolgozom rajtuk, hisz Isten elhagyta a Templomot!
Olivier nem vitatkozott. Mondhatta volna, hogy néhány „testvér” már régen elhagyta Istent furcsa hiedelmek és még furcsább vágyak kedvéért. Felidézhette volna azt a másik átkot, melyet egy másik máglyán mondtak el a Hattin-szarvnál, melyben elenyészett az Igazi Kereszt, hősiességével azonban Jacques de Molay visszaadta a Templomnak kezdeti tisztaságát, és fehér köpenyével betakarta a sötétséget, az árnyakat, a hibákat és a bűnöket. Nem szabad érinteni ezt a finom leplet, mely tiszta és törékeny, mint a tavaszi hó…
A felegyenesedés erőfeszítésétől még jobban sajgó sebesülésében Mathieu visszahanyatlott a csónak aljára. Cauvin és Hervé, akiket szintén rabul ejtett a máglya, alig figyeltek rá. Olivier újra megfogta az evezőket, és megkérte Hervét, hogy gondoskodjon az építészről.
– Amennyire látom – állapította meg a társa –, mély sebet ejtettek a bal vállán, és erősen vérzik… nincs mivel elállítanunk a vérzést…
Olivier félbehagyta az evezést, levette a zubbonyát és az ingét, és az utóbbit Hervének nyújtotta.
– Próbáld meg ezzel!
Hervé erősen bekötözte a sebet.
– Tudod, hova megyünk?
– Csak annyit, hogy egy lámpást kell figyelnünk a folyó jobb partján. Egy Passiacum nevű helyet, de nem tudom pontosan, merre van…
– Úgy egy mérföldre innen – morogta Mathieu. – Evezzenek, fiúk, evezzenek!
Minél előbb odaérünk, annál jobb! Imádkozzanak azért is, hogy Rèmi odaérjen az asszonyokkal, különben eltévedünk a sötétben…
– Mi, azt hiszem, Saint-Cloud-ban akartuk elrejteni a nagymestert….
– Az még messzebb van, az erdőben… Passiacumot hamarabb elérjük…. Most jut eszembe, a falu felett áll egy udvarház egy nagy toronnyal, az biztosan kirajzolódik még a sötétben is…
Mathieu hirtelen nevetni kezdett:
– Jó Fülöp királyunké, aki szívesen elmélkedik itt, amikor nem akar túlságosan távol kerülni Párizstól… mi meg pont a tövébe menekülünk! Tréfás, nem igaz? Ismerjék el, tréfás!
– Kezd felmenni a láza, Mathieu mester – morogta a foga között Cauvin, aki indulás óta egy szót sem szólt, csak kezelte az evezőket. – Túl sokat és túl hangosan beszél. A víz elviszi a hangot… és mi szökésben vagyunk.
– Majd én gondoskodom róla – súgta Hervé, és leguggolt a sebesült mellé, hogy megtámassza, erősen rászorítsa a kötést, és ha kell, befogja a száját Cauvinnek igaza volt: felment a láza, és könnyen veszélyessé váló izgalom uralkodott el rajta. Aulnay-nak minden erejére szüksége volt, hogy nyugalmat kényszerítsen a nála jóval idősebb, de erős felépítésű férfira. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy leüti…
Hihetetlenül lassan teltek a következő percek. A négy kar erőteljes evezőcsapásai alatt a csónak sebesen siklott, de volt valami aggasztó ebben a vak menekülésben, hiszen egyetlen támpont sem irányította őket. Ilyen sebességgel észrevétlenül elhaladhatnak a tanya mellett is. Azt ugyanakkor látták, hogy a jobb parton egy domb körvonalai rajzolódnak ki, míg a bal part lapos. Hirtelen egy torony sötét sziluettje bontakozott ki előttük, és Olivier szinte azonnal jelentette:
– Nézzék! A parton… egy lámpás!
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az elszorult torkokból. Rèmi teljesítette a küldetését. Elérhető közelségben volt a menedék, és megindultak felé. Valaki azonban lehetett ott, mert az evezők csobbanására a lámpás mozogni kezdett. Közelebb érve látták, hogy egy férfi az. Néhány evezőcsapásnyira a parttól, ahonnan még könnyen visszafordulhattak, Olivier megkérdezte:
– Rèmi?
– Igen, én vagyok!… Vezetem magukat.
Nem maradt több kétség, és a csónak lágyan a parthoz siklott, ahol körülbelül a fiatalember lábánál kifutott a homokra. Rèmi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson.
– A templomosok? Hol vannak? – suttogta csalódottan.
– Meghaltak, az apád pedig megsebesült!
– Súlyos?
– A rendőrfőnök kardja a vállán találta el. Valószínűleg eltört a csontja. Fájdalmai vannak, és felment a láza… De ha megengeded, majd később beszélünk – morogta Olivier.
Óvatosan kiemelték Mathieu-t a csónakból, és lefektették a homokra. Elvesztette az eszméletét, és tehetetlenül hagyta magát.
– Visszük – jelentette ki Olivier. – Messze van a ház?
– Nem, nincs messze. A normandiai út túloldalán, mely Párizstól a Szajna-parton fut.
Közben Cauvin behúzta a csónakot a nád közé, és elrejtette a fűzfák alatt.
– Nem tudom, eléggé rejtett-e így?
– Más csónakok is vannak néhány mérföldes körzetben, majd reggel gondoskodunk róla – felelte Rèmi. – Talán az lesz a legjobb, ha elsüllyesztjük. Most menjünk!
Hervé és Olivier felemelték Mathieu-t. Rèmi haladt az élen a lámpásával, és Cauvin zárta a sort. Felkapaszkodtak a parton, majd az úton átkelve egy sáros ösvényre fordultak, mely egy szúrós sövényhez vezette a kis csapatot Belökték a kaput, és feltűnt előttük Bertrade háza egy gyümölcsöskert közepén. Két emelet egy nagy tető alatt, három lépcsőfok felett nyíló ajtó: nem volt nagy ház, de mögötte két vagy három melléképület emelkedett. Becsukták az ablaktáblákat, és nem szűrődött ki fény, a léptek zajára azonban nyílt az ajtó, és egy gyertya lángjában kirajzolódott benne egy asszony sötét alakja. Juliane volt.
– Végre itt vannak, anyám – mondta Rèmi –, de nem jártak sikerrel, és apám megsebesült… A vállán – tette hozzá az édesanyja szemét elfelhőző aggodalmat látva. –
A fájdalomtól elvesztette az eszméletét Reméljük, nem súlyos…
Juliane mögött megjelent Mathilde, mankóra támaszkodva, mellyel az egyre nehezebb járást segítette, és Margót főkötője, aki máris összecsapta a kezét és elsírta magát. Mathilde rendreutasította, és elküldte, hogy hozzon valamit, amivel kimoshatják és bekötözhetik a sebet
– Fektessék le a padra – mondta Juliane, miután egy pillanatra a férje viaszfehér arca fölé hajolt, és a gondosan megrakott kandalló mellett álló hosszú lócára mutatott.
– Inkább az asztalra, ha lenne olyan kedves, és leszedné, amit kikészített nekünk.
Egyikünk sem éhes az átéltek után…
Az asszonyok kenyeret, sajtot, sonkát és bort készítettek ki. Bár mióta Margit királynét szolgálta, Bertrade ritkán jött ide, jó háziasszonyként mindig ügyelt rá, hogy
„vidéki birtoka” készen álljon a vendégfogadásra. A házat egy öreg házaspár gondozta és felügyelte, akiknek a néhai Imbert megengedte, hogy megtartsák az általuk művelt földdarabot, amikor Fülöp király eltörölte a jobbágyságot Egy kunyhóban laktak a gyümölcsös mögött tyúkokkal, nyulakkal és egy disznóval, és gondozták a méhkaptárakat is. És mivel az övék volt a gyümölcs- és méztermés fele, mindennap áldották az Urat, amiért megteremtette Imbert-t, akinek halálát őszintén megsiratták.