Aude engedelmeskedett, de a zsámolyára visszaülve még sokáig tétlenül hevert a keze a térdén, megfeledkezve az aranyszállal befűzött tűrőclass="underline" eszébe sem jutott, hogy beleszúrja a szép világospiros bársonyba, mely csodálatosan emelte ki Margit elefántcsont bőrét. Öröm és aggodalom kavargott benne, de – bár egy kissé szégyellte –
az öröm kerekedett felül. Hatalmas boldogsággal töltötte el a tudat, hogy Olivier él, hogy előző este még élt, ott lélegzett a házban, ahol a gyermekkorát töltötte. Ez a boldogság nyomta el kissé az aggodalmát. Egy ilyen emberrel az oldalán Mathieu csakis épségben lehetett. Hiába tudta – már régóta –, hogy soha semmi nem lehet Olivier és közte, mindennek ellenére kigyúlt benne a remény halvány lángja, és Isten akaratát látta abban, hogy a férfi évekig a családjában élt. Ráadásul már nem létezik a Templom. A király és a pápa ítélete nyomán már csak egy emlék, és Aude szenvedélyesen kívánta, hogy követőinek esküje vele együtt tűnjön el. Olyan jó lenne, ha a lovag igazi férfi lenne, olyan, mint a többiek, férfi, aki egy nap talán hajlandó lesz másképp is nézni rá, mint kislányra, hisz már nem az!
Különös átalakulás ment végbe Aude-ban: most először érezte úgy, hogy valóra válhat az álom. Nem, már nem gyerek, hanem nő, aki mindenre kész, hogy elnyerje Olivier szerelmét. Végre érte élhet! Tudta, hogy szép, és még inkább az akart lenni, hogy minden mást elfeledtessen a férfival. Isten, aki az apját választotta a lovag megmentésére, nem ítélheti el ezt a szerelmet… Margit királyné pedig meg fogja védeni. Ebben Aude biztos volt.
Az elkövetkező napokat annyira éber álomban töltötte, hogy Bertrade-nak nem volt szíve megmondani neki, amit Madame de Poitiers „küldötte” megtudott: a montreuil-i házból mindössze rom és hamu halmaza maradt, melyre Nogaret emberei kitűzték a királyi ediktumot, mely üldözendő vaddá nyilvánítja Mathieu-t és a fiát.
Bertrade azt is megtudta – méghozzá iszonyattal! –, hogy egy titokzatos kéz nyíllal a Notre-Dame főkapujára szegezett egy figyelmeztetést a katedrális kanonokjainak és Párizs püspökének, Guillaume de Bausset-nak, melyben maga a katedrális követelte építőinek a régi jogokat, melyeket Szent Lajostól kaptak, és a méltányos igazságszolgáltatást: „… senki sem dolgozik tovább a dicsőségemen, mely Isten dicsősége, míg üldözik, hajszolják, lemészárolják azok gyermekeit, akik oly nagy szeretettel és elhivatottsággal emeltek, és az egész királyságban leáll a többi szentély építése is, hisz többé nem lehet békében, becsületben és urunk szeretetében dolgozni.
Vér nem tarthatja össze a köveket…Jacques de Molay vére pedig az égbe kiált!” Felhívás volt ez, ha nem is lázadásra, de kivonulásra. Természetesen Párizs püspöke, aki levetette az iratot, szentségtörésnek bélyegezte az üzenetet, és elrendelte a Notre-Dame környékének őrzését, de már másnap újabb nyíl szegezett újabb tekercset ugyanoda, és így volt ez az elkövetkező napokon is.
Az irat nagy hatást tett a népre, melynek még fülébe csengtek a nagymester szavai a máglyán. A király a tereken nyugalomra szólított fel, garantálva az üldözés végét azoknak, akik felveszik a munkát, és a biztonságot egy szerzetes építész irányítása alatt, aki egy nagy építészapátságból érkezett, de minden hiábavaló volt: az építkezések üresen maradtak. Nogaret a kanonokoktól kikérte a munkások listáját, de ugyanúgy, mint a Temple-ban, a dolgozók otthonai üresek voltak, és senkit sem találtak azok közül, akik Mathieu de Montreuil-jel dolgoztak.
Rettenetes hír szította tovább a nép nyugtalanságát: V. Kelemen pápa meghalt Roquemaure kastélyában, ahol megállót tartott az Avignonból szülővárosába, a bordeaux-i Villandraut-ba vezető úton. Bombaként robbant a hír Párizsban és a palotában is, ahol azonban senki nem ismerte volna ezt el. Senki nem tudta, hogyan fogadta a király, hisz hallgatása ugyanolyan megfejthetetlen volt a rossz híreknél, mint a jóknál, ám egyre gyakrabban látogatott a Szent Kápolnába, és egyre hosszabban imádkozott…
Még nehezebbek voltak ezek a napok Bertrade és Aude számára, hiszen semmit sem tudtak. Nem tudták, van-e valaki a passiacumi házban, és Bertrade, bármennyire szeretett volna, nem mert odamenni. Mostanáig senki sem zaklatta őket, és úgy tűnt, a Nesle palotában senkinek nem is jut eszébe a rokonságuk az építőmesterrel.
Imádkoztak, hogy minél tovább így maradjon.
Eljött az idő, hogy Maubuissonba induljanak, ahol Szép Fülöp Isabelle lánya érkezését várja majd. Ahogy ígérte, Margit magával vitte a két nőt.
A Pontoise melletti Notre-Dame-la-Royale-t az előző évszázadban alapította Kasztíliai Blanka, Szent Lajos édesanyja, aki azt akarta, hogy ott temessék el, mint egyszerű apácát, és akinek kápolnabeli sírja a karzat közepét foglalta el. Nagyrészt előkelő családok leányai öltötték itt fel a cisztercita apácák fátylát, és ekkoriban Isabelle de Montmorency töltötte be az apátnői tisztet. A kolostorépületektől valamivel távolabb Szent Lajos felépíttetett egy kis kastélyt, ahová előszeretettel vonult vissza, hogy közelebb érezze magát ahhoz, aki azután is, hogy kiskorúsága idején szigorúan kézben tartotta a királyságot, értékes tanácsadója maradt, akire mindig hallgatott, kivéve, amikor útnak indult a keresztes hadjáratra, melytől az édesanyja erősen tartott, s mely katasztrofálisnak bizonyult.
A királyi trónra lépve Szép Fülöp vette át Maubuissont. Szerette a kertek nyugalmát, melyek a királyi lak és az apátsági templom között terültek el, ahová gyakran ment el egyedül, hogy a hajó árnyékába húzódva hallgassa a Szűz Mária-litániákat éneklő apácák angyali hangját. Ahogy mondta, azért jött ide, hogy a csendből merítsen tanácsot. Itt hozta meg – komoly elmélkedések után – királysága legsúlyosabb döntését: a templomosok letartóztatását. Ennek a Franciaország szellemével átitatott királynak a Templom, mely annyira gazdag és felfegyverzett volt, hogy autonómiájában gyakran előbbre helyezte saját érdekét, mint a közérdeket, a legnagyobb veszedelmet jelentette. Félelmetes volt ez a hatalom, hisz Fülöp jól tudta, milyen szerepet játszottak a templomosok a jeruzsálemi királyság szétesésében, melynek pedig védelmezése lett volna a feladatuk. Miután a Kelet elveszett, Franciaország maradt, Fülöp pedig nem akarta átengedni nekik.
Semmiféle politikai fegyvere nem volt ellenük, de súlyos gyanúk nehezedtek erkölcseikre és keresztény hitük tisztaságára. Ez volt az egyetlen sebezhető pontjuk.
Fülöp észrevette ezt, és meggyőződésének engedelmeskedve lecsapott…
Szerette a maubuissoni tavaszt, az erdő közelségét, és annyiszor tartózkodott itt, ahányszor csak tehette. Most Isabelle lányát várta, aki már egy ideje jelezte az ideutazását, hogy bemutassa apjának tizennyolc hónapos Edward fiát, aki mostanáig Fülöp egyetlen fiúunokája volt. Miután megtudta, hogy a lánya egyedül, a férje nélkül érkezik, a király úgy döntött, hogy kevésbé hivatalosan fogadja, mint Párizsban, ahol egyébként is rossz vért szült volna, ha királyi ünnepségeket tartanak ennyire hamar a templomosok perének tragikus lezárása után. Eljött a tavasz, és az Oise partja kellemesebb lesz a családi együttléthez. Isabelle közepes kísérettel érkezik, melyet a szomszédos Pontoise el tud szállásolni, ahogyan a király környezetét is, melyhez a kis kastély és az apátság túlságosan kicsi. Csak a király és a gyermekei szállnak meg ott.
Margit nem szerette Maubuissont, hiába lehetett együtt a sógornőivel. A hangulatra rányomta bélyegét az apácák és a király közelsége. Igaz, az Aulnay fivérek is ott voltak, hisz egyikük Philippe de Poitiers, másikuk Charles de Valois szolgálatában állt, de minden találkozás lehetetlen volt. Ráadásul a királyi látogatás ragyogásához tervezett szép öltözékeknek sem veheti sok hasznát. A fiatal navarrai királyné mégsem tudott ellenállni az örömnek, hogy magával hozza szép fehér köpenyét, melyen oly csodálatosan mutatott Pierre de Mantes rubinja. Az angol királyné, akiről a csatornán túlról érkező pletykák azt suttogták, hogy a férje bőségesen dézsmálja az ékszeres ládáit, hogy megajándékozza a kegyenceit, biztosan nem tud hasonlót felmutatni… ez pedig édes elégtétel lesz Isabelle lenézésével szemben, aki egy percre sem engedte senkinek elfelejtem, hogy Anglia koronáját viseli, egy igazi és nagy királyságét, mely mellett Navarra szánalmas semmiség.