A királyné érkezése azonban, akit Clermont-ban fogadtak a nagybátyjai, Charles de Valois és Louis d'Evreux, valamint Philippe bátyja, ragyogóan hatott. Isabelle fehér kancán ült, melynek farán szétterült egy ugyanolyan kék bársonyköpeny, mint a szeme, fejét zafírokkal díszített karika fogta körbe, és igazán nemesen festett, ahogy áthaladt az apátság boltíves kapuja alatt, melynél egy magas kőkereszt őrködött. Nagybátyjai és fivére az oldalán lovagolt, mögötte pedig fia és udvarhölgyei jöttek. Előreléptetett a felhajtóig, ahol az apja várta, Lajossal, Charles-lal és a feleségeikkel az oldalán.
Sápadtsága és előkelő arcára kiülő halvány melankóliája ellenére Isabelle nagyon szép volt, s ez a szépség döbbenetesen hasonlított apjáéra. Talán mert azúrkék szeme pillái alig pislogtak, és mert gyengéd, de büszke vonalú szája mintha elveszítette volna a mosoly képességét.
A protokollt figyelmen kívül hagyva a király maga ment le elé, hogy tőle ritkán tapasztalt szeretetteljes mozdulattal lesegítse a nyeregből, s szemében büszke láng villant a lánya képviselte tökéletes királyi fenség láttán. Isabelle térdet hajtott előtte, azután visszafogottan megölelték egymást. Az érkező köszöntötte Isabelle de Montmorencyt, Maubuisson apátnőjét, aki pásztorbotjával a kezében jött elé a kolostor élén. Azután Isabelle odahívta a dajkát, aki karján egy gyönyörű, szemmel láthatólag kicsattanó-an egészséges szőke kisfiút tartott, aki kezét a nagyapja koronája felé nyújtva gügyögni kezdett. Fülöp túláradó mosollyal emelte magához:
– Az nem az öné, Sire Edward! – húzta el a fejét. – Be kell érnie az apja koronájával… Legalábbis reméljük – tette hozzá a fiai felé fordulva, akik szemmel láthatólag nem örültek a megjegyzésnek.
Isabelle azután megölelte a sógornőit, de mozdulata hűvös maradt Margit saját ruházata pompájának tulajdonította ezt, és őszintén örült Végre bementek a kastélyba, hogy az angol királyné elfoglalhassa a lakosztályát, és pihenjen egy keveset a nagy esti ünnepség előtt
Mint a hercegnők többi hölgye, Aude és Bertrade is csak távolból figyelték Isabelle megérkezését. A lány boldog volt, hogy megcsodálhatta úrnőjét a keze alól kikerült gyönyörű köpenyben. Gyermeki öröm töltötte el, mely hamar kihunyt, látva, hogy a nagynénje nem osztozik benne. Sőt, Bertrade nyugtalanítóan sötét arccal figyelt
– Milyen gondterhelt… sőt ijedt! Mintha… az ördögöt látta volna!
Bertrade sötét pillantást vetett rá:
– Te aztán jól választod meg a szavaidat! De nem tévedsz. Ha nem is magát az ördögöt, az egyik művét!
– Csak nem Isabelle királyné indítja ilyen sötét gondolatokra? Igaz, elég távolságtartó, és nem látszik boldognak, de igazán gyönyörű! Nem annyira természetesen, mint Margit királyné, de igazán szép és igazán királyi!
Bertrade megint csak lemondott róla, hogy elrontsa az unokahúga tiszta örömét, rámutatva, hogy Isabelle távolságtartása és a hűvösség, mellyel a sógornőit köszöntötte, könnyen fakadhat az alamizsnás erszényekből, melyeket az Aulnay fivérek viseltek, akik a hercegükkel kivonultak a királyné köszöntésére, és még most is valahol Maubuisson kertjeiben parádéztak. Ez alkalommal a kétségnek – ha egyáltalán a szerencsétlen asszonyban eddig maradt volna egy csöppnyi is – nem maradt helye: az Aulnay fivérek voltak Margit és Blanche szeretői, méghozzá olyan szeretők, akiket annyira szerettek, hogy fel mertek ékszerezni a sógornőjük ajándékával, akitől pedig inkább tartaniuk kellett volna.
– Még szerencse, hogy nem hárman vannak a nemes urak – gondolta magában Bertrade. – Így legalább arra van még esély, hogy Jeanne hercegné hű feleség! Hacsak nem ügyesebb és kevésbé meggondolatlan…
A lelke mélyén azonban nem így gondolta. Úgy tűnt, a félénk és diszkrét Jeanne őszintén szereti a férjét. Igaz, hogy Philippe de Poitiers sokkal ragyogóbb és vonzóbb volt, mint az ostoba Charles vagy a kötözködő Lajos. Bertrade abban reménykedett, hogy Isabelle-t lekötötte a büszkeség, hogy megmutathatja a fiát, és bizonyára nagyobb gondjai is vannak, mint a sógornői viselkedése – boldogtalannak mondták a házasságát, hisz a férje nem is titkolta, hogy jobban kedveli a jóképű fiatalembereket, mint a szép nőket! –, és semmit sem vett észre.
Ez az illúzió nem tartott sokáig. Még aznap este bekövetkezett a dráma, melytől Bertrade annyira rettegett.
Rövidre fogták a vacsorát, hogy az angol királyné időben lefekhessen, ám ahogy a végére értek, és a király a kis szobába indult, ahol elmélkedni szeretett, a lánya kérte, hogy vele tarthasson. Fülöp igent mondott. A három hercegnő jó éjszakát kívánt, majd a lakosztályba vonult, melyen mindig osztozott a maubuissoni tartózkodások idején. A férjeik maguk közt maradtak.
Levetették díszeiket, hölgyeik segítségével selyem háziköntöst öltöttek, és Margit szobájában beszélgettek a kandalló előtt elrendezett párnákon, melyben kellemes tűz égett. Gúnyosan tárgyalták Isabelle viselkedését és gyászos arcát, holott az utazása egyáltalán nem volt kellemetlen. Körülöttük Aude és Marthe, a kedvenc szobalány összehajtogatták és elrakták a levetett ruhákat, amikor a király kamarása jelezte, hogy Fülöp látni kívánja a hercegnőket.
– No de már levetkőztünk! – tiltakozott Margit. – Nem várhat?
Hugues de Bouville, a király kamarása és egyik leghűségesebb szolgálója idős, tapasztalt és kifinomult ember volt. A fiatal királyné döbbent arcát látva kedvesen csak annyit felelt:-
– Tudja jól, felség, hogy a király nem szeret várni. Ráadásul egyedül van Isabelle királynévaclass="underline" elég lesz egy köpeny…
Aude a levetett fehér köpenyt kínálta úrnőjének, de az visszautasította:
– Adja a dalmatikámat, kicsim! Hideg van a folyosókon.
Miután felöltöztek, a három asszony követte Hugues de Bouville-t, s hirtelen elszállt a jókedvük. Olyan szokatlan volt ez a meghívás! Aude a szoba közepén állt, és nézte, ahogy távoznak, majd Bertrade felé fordult, aki merev tekintettel ácsorgott a kandalló mellett, és idegesen gyűrögetett a kezében egy muszlinkendőt. Hirtelen olyan sápadt lett! Aude megremegett:
– Nem érzi jól magát?
Szavai mintha el sem érték volna a nagynénje fülét: szinte hipnotizálta az ajtó, amelyen a hercegnők távoztak, mintha egy tüzes ujj azt írta volna rá: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mint a Pokol kapuján Danténál, a firenzei költőnél, akit Charles de Valois száműzötté tett.24
Aude odament hozzá, hogy megismételje a kérdését, és Bertrade végre ránézett.
Tekintetében olyan szorongás tükröződött, hogy a lány egészen megrémült:
– Könyörgök, mondja meg, mi történik! Megrémiszt…
Bertrade leejtette a sálat, és megfogta az unokahúga karját: