Megszokott ridegségével Szép Fülöp elejét vette a fantáziadús híreszteléseknek, és az egész városban kidoboltatta Margit, az unokatestvérei és a szeretők ítéletét, hogy mindenki meggyőződhessen róla, hogy a rang sem ad felmentést a becsület követelményei alól. Éppen ellenkezőleg: annál nagyobbnak kell lennie a zuhanásnak, és annál példásabbnak a büntetésnek. A király beleegyezésével a püspök elrendelte, hogy a parókiákon a házasság szentségéről és az azt megszegő lelkekre váró veszedelmekről szóljanak a szentbeszédek.
A kikiáltó lova, aki tekercsével a kezében térről térre járt, fullasztó csendet hagyott maga mögött, mely azonban nem tartott sokáig, és hamarosan kiabálásban és kommentárokban tört darabokra. Felidézték, hogy a Civakodó feleségének csak egy egészen fiatal kislánya van, Jeanne-nak, a legkevésbé bűnösnek, három gyermeke, Blanche pedig gyermektelen. Mindez azt jelentette, hogy ha a király meghal, fiú örökös híján a királyság darabokra hullik, hacsak az ég nem teremt valahogyan rendet. Azt azonban senki sem állíthatta, hogy Franciaország jó egészségnek örvendene.
Aznap reggel Olivier egyedül ment be Párizsba. Mathieu mester ragaszkodott hozzá, hogy naponta friss híreket kapjon, és társai felváltva járták az utcákat, hogy begyűjtsék az információkat Mindig csak egyvalaki ment, hogy elegendő védelmező
maradjon a mester és a három nő körül, ha esetleg kellemetlen támadás érné őket.
Mathieu nehezen gyógyult a sebesülésből, mely sokáig magas lázzal járt, és minden meggondolatlan mozdulatra nedvedzeni kezdett. Nagyon fájt a rendőrfőnök eltörte kulcscsontja, hiába rögzítette Hervé egy ötletes szerkezettel, melyet Cipruson látott egy zsidó orvostóclass="underline" egy összetekert lepedődarabot vezetett át a nyakánál és a hónalja alatt, majd a háta mögött megkötötte, hogy mozdulatlanságra kényszerítse a vállakat, Mathieu azonban sokat mocorgott, és amilyen sötét volt a hangulata, olyan lassan gyógyult a sebe. Az építőmestert felbőszítette, hogy kénytelen odabent maradni, ki sem dughatja az orrát, miközben arról álmodik, hogy a lázadás tüzét hinti el az összes katedrálisban: Beauvais-ben, ahol a kórus harminc évvel azelőtt leomlott, és az újjáépítése még távolról sem készült el, Orléans-ban, Bourges-ban és másutt. A vérét megmérgező gyűlöletben azt akarta, hogy a félbehagyott mesterművek hirdessék királyságszerte a király aljasságát és a nagymester bosszúját. Nem indulhatott azonban útnak, ezért megbízta Cauvint, hogy tartsa a kapcsolatot a gentil-lyi kőfejtőkkel, ahol a szöktetési kísérlet előtti megállapodás szerint a túlélőknek gyülekezniük kellett, hogy megvárják a parancsait. Teltek azonban a napok, és amikor visszatért, a kőfaragó nem merte bevallani, hogy lassanként szétszéledtek az emberek, hogy megpróbáljanak újra elviselhető életet teremteni maguknak. Jacques mester sajnos meghalt, de a hátramaradóknak élniük kellett…
Mellkasán összefont karral, az Hotel-Dieu falának támaszkodva Olivier oda sem figyelt a teret elhagyó kikiáltóra, és a májusi napban ragyogó Notre-Dame-ot nézte, mely a szobrait és faragványait díszítő aranyozásban és színes festésben úgy csillogott, akár egy hatalmas imakönyv. Három nappal ezelőtt a vörösre festett főkapun még ott díszelgett a katedrális haragja és Istenhez szóló felhívása annak érdekében, hogy vonják vissza az igazságtalan ediktumokat, melyek kivétel nélkül sújtanak mindenkit, aki egykor a szépségén, a szilárdságán dolgozott. Olivier az ismeretlen íjászra gondolt: az erős felügyelet ellenére sem sikerült elcsípni. A lovag csodálta merészségét és szinte ördögi ügyességét. Bár csak tovább szította a püspök, a kanonokok és a rendőrfőnök haragját, zseniális ötletnek tartotta, hogy lázadó hanggal ruházták fel a katedrálist. A király három fiát sújtó dráma után remek oka lesz, hogy azonnali igazságtételt követeljen!… Addig is neki vissza kell mennie a házba, hogy beszámoljon a többieknek…
Ebben a pillanatban keserű hang harsant a háta mögött:
– Most elégedett, remélem? Ha nem keresztezi a tervemet a Temple előtt, mostanra a Civakodó uralkodna a szépséges lotyójával, a királyság jövője nem forogna veszélyben, és a nagymester még mindig élne…
Olivier-nek hátra sem kellett fordulnia, felismerte a nehezen elfelejthető, rekedtes hangot, a koldusét, akit megakadályozott abban, hogy megölje a királyt, és aki Pierre de Montou-ként mutatkozott be. Ahogy felé fordult, megállapíthatta, hogy a férfi nem sokat változott: most is ugyanolyan sovány volt, ősz szakálla kócos, melyben azonban a hosszú sasorr mintha kevésbé pirosan ragyogott volna. Szemében harag tükröződött, ahogy folytatta:
– … ráadásul hazudott nekem!
Olivier-t felbőszítették a szavai:
– Más körülmények között felpofoznám, mert bár megfelelőnek találtam volna a hazugság csúfságát is, hogy megakadályozzam, hogy felkoncoltassa magát – ráadásul nem csak saját magát, méghozzá teljesen feleslegesen! –, az az igazság, hogy valóban láttam Roncelin de Fos-t. És a társam is látta őt, amikor a nevét kiáltottam. Egyébként a nyomába eredtünk…
– És utolérték? – nevetett keserűen a koldus.
– Nem. Maga is tudja, hogy az íjászok üldözőbe vettek, ezért tudott maga eltűnni.
Csak egy… barát jóvoltából menekültünk meg előlük. Ami Roncelint illeti, eltűnt, mint egy rémálom.
– És az elkövetkező években visszatért ez a rémálom?
– Egy percre sem hagyott el a visszavonultságomban, melyre kényszerültem, hogy életben maradjak. Pedig sokat kerestettem azokkal, akik menedéket nyújtottak nekem.
De túlzás, hogy így mentegetőzöm maga előtt. Bizonyára maga is a keresésére indult?
– Nem. Meggyőződésem volt, hogy csak azért kiáltotta a nevét, hogy megakadályozza a tervemet…
– Beszéljünk csak arról a tervről! Ami nem valósulhat meg az egyik nap, megvalósulhat egy másikon. Más alkalmat nem talált, hogy alamizsnát kérjen Fülöptől?
Hét év alatt lett volna rá ideje.
– Akár elhiszi, akár nem, nem kínálkozott alkalom – morogta Montou. – Pedig sokszor jártam a nyomában. Például amikor Poitiers-ba ment találkozni a pápával, de akkoriban túl sok ellenség ágált ellene, és Marigny anélkül, hogy beavatta volna, valóságos vasgyűrűt vont köré. Ráadásul… élnem kellett: ennivalót loptam a beaugencyi piacon… és a kastély börtönében találtam magam: komolyan az a veszély fenyegetett, hogy felkötnek.
– Miért nem tették meg? – vetette oda gúnyosan Olivier.
– Szerencsém volt, amilyen nem sokszor adódik az életben. A várúr25 távoli rokonom. Felismert, és kegyesen megmentett a kötéltől, nehogy a szégyen a családjára hulljon. Inkább hónapokon át fogva tartott. Egyébként elég jól bántak velem.
Végül Beaugencyból át kellett költöznie Loches-ba, egy másik kastélyba, ott pedig szabadon engedett, egyetlen vagyonként a szabadságommal… mégis sikerült visszajutnom Párizsba, ahol úgy éltem, ahogy tudtam… Egészen a borzalmas éjszakáig
– tette hozzá lehalkított hangjában őszinte fájdalommal –, amikor máglyára merészelték vetni a nagymestert és Normandia preceptorát!
– Voltak, akik megpróbálták megmenteni. Miért nem volt köztük?
– Ott voltam… néhány társammal a folyón voltunk egy csónakban, hogy segítsünk, amikor láttuk, hogy a nagymester nem hajlandó követni Mathieu de Montreuil-t.
Akkor elhúzódtunk…
– Felismerte Mathieu mestert?