Apjától örökölte szőke haját, anyjától szép zöld szemét, melybe szürke árnyalat keveredett, s az évek múlásával elgondolkodóvá tette tekintetét. Örökölte mindkettőjük egyenes, határozott és bátor természetét. Ügyesen bánt a karddal, melynek forgatására élemedett kora ellenére Pernon tanította meg. Imádták a kastélyban. Édesapja és édesanyja mégis gyengeség és túlzott kényeztetés nélkül nevelte. Talán akaratlanul, de még valaki szerepet játszott a fiú formálásában: Clément testvér, aki többéves távollét után visszatért a környékre.
Most már a rend magas méltósága volt. Miután hosszasan időzött az északi templomosoknál, ahol Guillaume de Beaujeu, a nagymester mellett tevékenykedett, vele együtt elutazott Akrába.
Guillaume testvér a király rokona volt, igazi nagyúr, szilárd erkölcsi tartással és rendkívüli ügyességgel, és sikerült a Szentföldön visszaadnia a Templom ragyogását és gyakran fenyegetett glóriáját. Bármenynyire sajnálta is, hogy meg kell válnia jobb kezétől, akit különösen szeretett, visszaküldte Clément testvért Provence-ba, ahol Charles d'Anjou herceg, most már Nápoly és Szicília királya elvárásai és a városok zúgolódása között, melyek közül többen Marseille-hez hasonló kiváltságokat követeltek, a templomos házak nem voltak könnyű helyzetben.
Clément testvér hazatért tehát, de Marseille-t hátrahagyva inkább a jelentős ruou-i parancsnokságon rendezkedett be, ami lehetővé tette, hogy szülőföldjére visszatérve kiterjessze befolyását a vidéken és az emberek fejében, távol a város nyüzsgésétől.
Természetesen újra felvette a kapcsolatot a valcroze-iakkal is. Barátság szövődött közte és Renaud között. A kis Olivier csodálattal figyelte őket. Lassanként a templomos nagy hatalmú személyisége, példás hite és szerzetesi tisztasága annyira átjárta a fiút, hogy végül arkangyalféleséget látott benne, aki leszállt a földre, hogy megváltsa a szegény halandókat.
Elsőként Sancie, a figyelmes anya vette észre a rajongást, de nem aggasztotta, hisz arra gondolt, hogy a kamaszkorral fia vágyai majd inkább a lányok, mint a Templom szigora felé fordulnak. Tudta, milyen nagy volt férje testi étvágya, legnagyobb örömére, és nem minden ok nélkül abban bízott, hogy az alma nem esik messze a fájától. Olivier azonban, bár szerette a lovakat, a fegyvereket, a vadászatot és a trubadúrdalokat, melyek a hőstetteket és a hölgyek szerelmét dicsőítették, egyetlen lány iránt sem érdeklődött különösebben, inkább hosszú beszélgetéseket folytatott Anselme káplánnal, a művelt és gyengéd pappal, aki megtanította olvasni, és nagyjából mindenre, amit tudott. A szülők végül aggódni kezdtek.
– Csak nem kéri egy nap az engedélyünk, hogy szerzetesnek álljon? – tört ki Renaud félrevonva Anselme atyát, hogy megkérje, terelgesse egy szem fiát Isten királyságánál kevésbé éteri világok felé.
A pap azt felelte, hogy nem ő terelgeti, de a kamasz emelkedett lélek, aki nem érheti be túlságosan földhözragadt hétköznapokkal.
– Ugyanakkor – tette hozzá –, azt hiszem, nem kell tartania sem a papságtól, sem a bencés, ferences vagy másmilyen csuhától. Olivier túlságosan szereti a fegyvereket, a nagy tetteket, a szép harci történeteket. Hitvallásként várja a lovaggá ütést, mely igazi elkötelezettség lesz számára a gyengék, a sebesültek, az áldozatok védelmében, mint Isten szolgálatának legjobb módja.
– Maga a gyóntatója: nem lakozik női arc a szíve mélyén? Nem arra kérem, hogy árulja el a gyónási titkot. Nem kérek nevet…
– Melyet amúgy sem adna ki nekem, Renaud nagyúr, maga ugyanolyan jól tudja, mint én. A szerelem sosem volt bűn, melyért megbocsátást kell kérni, ha nem sért egyetlen isteni parancsolatot sem!
– Igaza van. Bocsásson meg. Talán még túl fiatal…
Renaud megnyugtatóan akart fellépni, amikor elmesélte a beszélgetést Sancie-nak, de asszonyi és anyai érzékenységében a felesége tisztánlátóbbnak bizonyult:
– És maga beérte ennyivel? Túl fiatal, azt mondja? Gyerekként is lehet valaki szerelmes teljes szívéből. Nem érti, miféle sorsot jósolt Anselme atya? Templomosit!
Elfelejti, hogy a rokonunk, Clément testvér maga mellett, s talán még magánál is jobban, a hőse, a modellje?
– Nem, nem felejtem el – felelte hirtelen elkomorulva Renaud, és végül kitört. – Az ég összes szentjére, nem csak a Templom létezik! Az ispotályosok is lovagok, és ugyanolyan jól harcolnak, mint a… riválisaik, hisz mindig is azok voltak!
– Ne próbáljon félrevezetni. Az nem ugyanaz, és maga is tudja, hogy igazam van…
Igen, Renaud tudta, és maga sem hitte igazán azt, amivel nyugtatni próbálta a lelküket. Mivel ez az egyetlen gyermekük volt, minden áldozatra késznek érezték magukat, hogy eltereljék az útról, mely a dicstelen pusztuláshoz vezet, melyről tudták, hogy elkerülhetetlen. Renaud dühödten arra gondolt, hogy ha Isten megengedte volna, hogy megtalálja Roncelint, és megfizettessen vele a bűneiért, Aymar de Rayaq, a Hattin-szarvnál remeteként élő öreg templomos lelke, aki a máglyahalált választotta, hogy megpróbálja megmenteni az igazi keresztet, talán megnyugodhatott volna, és visszavonja átkát. Az a démon azonban úgy eltűnt, hogy Courtenay végül arra gondolt
– s a gondolatát Sancie-val is megosztotta –, hogy talán nem is igazi ember volt, hanem a Sátán egyik szolgája, akinek az a feladata, hogy elveszejtse a tiszta lelkeket: annak a Templomnak a híveit, melyet egykor Szent Bernát áldott meg, s mely oly hatalmas volt szegénységében, míg halmozni nem kezdte a kincseket…
Egy időre Olivier szülei újra reménykedni kezdtek. A pünkösdi tornán Boniface de Castellane-nál, ahol a környék teljes nemessége ott tolongott, úgy tűnt, hogy egy lány magára vonja Olivier figyelmét. Agnès de Barjols-nak hívták, tizennégy éves volt, és egy személyben megtestesítette a tavasz összes virágát dús hajzuhataga alatt, melynek aranyszínét a nap is megirigyelhette. Olivier tizenöt éves volt, de korához képest magas, és jogosan volt büszke rá az édesanyja. Természetesen sokan sürgölődtek Agnès, a ragyogó csillag körüclass="underline" csikók, lovagok, sőt bárók is, de a szép gyermek mintha Olivier-t választotta volna, és szemmel láthatólag nagyon sajnálta, hogy a fiú nem viselheti a jelvényeit a tornán, hisz még nem ütötték lovaggá. Amennyire csak az illem engedte, együtt látták őket. Ami nem volt sok, de anélkül, hogy a fia megvallotta volna neki, Sancie a fiú tekintetében felragyogó újfajta láng láttán megesküdött volna, hogy végre megszólalt a szíve. Olivier egyébként hirtelen sürgetni kezdte, hogy végre lovag lehessen.
– Türelmetlenül várja, hogy csilloghasson a tornákon – magyarázta elragadtatva Renaud a feleségének. – És mivel minden tudása megvan hozzá, jövő pünkösdre meg is teheti. Nagy ünnepséget rendezünk…
Ez a perspektíva néhány hónapnyi vidám reménykedést hozott számukra. Ha megházasodik, Olivier megkapja a gazdag Bédarrides birtokot, amivel igen jelentős nagyúr lesz, s legalább a helyszínről irányítja az ügyeket, nem pedig a távolból, egy megbízott „várúron” keresztül, legyen az bármennyire elkötelezett is. Azután megérkezett a hír: Agnès de Barjols hozzámegy d'Esparron nagyúrhoz.
Ha Olivier-t lesújtotta a hír, nem mutatta. Természettől fogva hallgatag volt, aki kevéssé tárja fel érzelmeit. Folytatta felkészülését, mintha mi sem történt volna, és rendkívüli kitartásról tett tanúságot a bajvíváson, mely a lovaggá ütését követte egy emlékezetes ünnepségen, melyen az egész környék megjelent. Hatalmas sikert aratott a hölgyek és kisasszonyok körében. Sokan küldtek felé gyengéd pillantásokat, és remélték, hogy a lándzsája végéről megkaphatják a torna királynőjének járó koszorút.