Azután Gros-Moulu-höz fordult:
– Adj kenyeret, sonkát és egy kancsó fűszeres bort.
Miközben a többiek visszaültek az asztalaikhoz, hogy kiürítsék kupáikat, Montou egy tálcával, melyen ott volt minden, amit kért, valamint egy gyertya, melyet Olivier-nek adott, az egyik sötét sarokba húzódott, ahonnan meredek lépcső indult felfelé egy padlásszobába, mely teljesen kitöltötte a tetők közötti teret. A puszta földön egy szalmazsák hevert két gondosan összehajtott takaróval, és egy nyitva hagyott ládában ruhák látszottak. Courtenay meglepetésére a kis szoba tiszta és rendes volt. Annyira látványos volt a megdöbbenése, hogy a vendéglátója elnevette magát:
– Nos, igen, a jó szokásokat nem felejti el az ember. Ha valaki egykor templomos volt, valami örökre megmarad belőle. De üljön le, és először is együnk, igyunk.
Csendben fogyasztottak – szintén a templomos múlt maradványaként –, nem megfeledkezve a Benedicitéről és a hálaadásról. Evés közben nyugodtan gondolkodhattak, de amint a végére értek, Olivier megkérdezte:
– Valóban be akar juttatni minket ma éjjel a Civakodóhoz? Igaz, sosem figyeltem meg különösebben a Nesle palotát, de úgy tudom, Párizs falai védik, és gyakorlatilag bevehetetlen…
– Nem is erőszakkal vesszük be, csak beszökünk. Esténként a konyhából kiviszik, és a folyóba dobják a szemetet. Ezt fogjuk kilesni, és így jutunk be…
– Egyetlen kardcsapás nélkül?
– Nem ezt mondtam, de remélem, ez nem ijeszti meg. Meg kell szabadulnunk az őröktől, míg a társaink semlegesítik a kuktákat…
– Bizonyára – folytatta Olivier az ördög ügyvédjének állva, hogy jobban kifürkészhesse Montou tervét –, de hogyan?
– Ahhoz itt van ez…
Kihúzta magát a szoba közepén, feje teteje majdnem elérte a tető csúcsát, és keze keresni kezdett valamit, amit a tetőgerendák közé rejthetett. Olivier egy nagy kőrisfa íjat pillantott meg, melyet Montou feléje nyújtott, mielőtt egy másik gerenda mögül hosszú nyilakat vett volna elő.
– Ez aztán! – simogatta meg elragadtatva Olivier a sima fát, és hüvelykujjával ellenőrizte a kötél feszességét. – Hol talált ilyen gyönyörű fegyvert?
– Ilyesmit nem talál az ember. Megveszi, ha van rá pénze, vagy ellopja, ha nincs!
– Ellopja? – húzta el a száját Olivier. – Beaugency-beli tartózkodása nem gyógyította ki ebből a… hibájából?
Montou előrehajolt, megfogta a vendége vállát, és mélyen a szemébe nézett:
– Amit maga hibának nevez, biztosítja számomra az életet… ahogy mindenkiét odalent. Mind gazfickók, de nem elhivatottságból lettek azok, hanem mert mindannyiuknak, érti, mindannyiuknak szenvedniük kellett a király embereitől, és életük egyik vagy másik pillanatában a Templom sietett a segítségükre. Néhányan egykori őrmesterek, mások az építőmesterek környezetéből jönnek, mint maga. Megint mások igazi tolvajlelkek, de amikor egyetlen megveszekedett garas nélkül visszajöttem Párizsba, segítettek, talpra állítottak… és megtanítottak néhány trükkjükre. Mostanra a vezérük vagyok, és semmi okom sincs rá, hogy megfosszam őket a lehetőségtől, hogy megtömjék a zsebüket. Megértett?
– Ó, nagyon is világos, és kérem, bocsásson meg, ha megsértettem…
Olivier mindig szakértőként bánt az íjjal, és lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni benne.
– … egy ilyen erős íj biztosan messzire lő! Lefogadom, hogy… például ennek a háznak a tetejéről elérheti az ember… a Notre-Dame kapuját is? Gond nélkül!
Montou sűrű szakálla széles mosolyra szaladt.
– Gond nélkül talán magának, de nem minden íjásznak. Megpróbálja?
– Nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nagyon ügyesnek és gyakorlottnak kell lenni, én pedig csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy maga volt az. Őrültség, amit csinál, hisz minden alkalommal az életét kockáztatja, de bevallom, csodálom!
– Ugye? – nevetett gúnyosan Montou. – Csodálatos érzés megrémíteni a püspököt és a kanonokokat a saját otthonukban, a Notre-Dame bosszúálló hangját hallatva.
Megrészegít, hogy nyugtalanságot okozhatok a könyörtelen királynak! Ez megér egy életet, higgye el. Az enyém különben sem ér sokat!
– Annyit ér, amennyit az ügy, melyet védelmez… nagyon sokat, szerintem… No de beszéljünk a Nesle palotáról. Kemény ügy lesz, azt hiszem, és nálam sajnos csak ez a kés van, hogy segítsek, bár jól bánok vele. Az én kedvenc fegyverem a kard – tette hozzá Olivier nagyot sóhajtva.
– Ez nem okozhat gondot!
A tetőszerkezet egy másik rejtekéből Pierre de Montou egy hosszú, kék acélpengéjű kardot vett elő, melynek hüvelyét és markolatát aranyozás díszítette…
megfogta a hegyét, és stilizált térdhajtással a lovagnak nyújtotta.
– Nyugodtan vegye el, nekem nem fog hiányozni -jelentette ki. – Van másik… Ó, el is felejtettem: egy kegyes éjszakán loptam egy piperkőctől, aki azt sem tudta, hogyan kell kihúzni a hüvelyből! Ellenére van?
Olivier elnevette magát. Őszinte, örömöt és vidámságot tükröző nevetésseclass="underline" ez az ördögi férfi ellenállhatatlan volt! Ráadásul a kard sokkal szebb volt, mint amilyet évek óta érintett! Pompás fegyver volt – főként a fém minőségének köszönhetően, hisz díszítése inkább szerénynek hatott! –, és sokkal jobb, mint az, amelyet Mathieu-től kapott, amikor De Molay és De Charnay megmentésére indultak, s melyet természetesen Passiacumban hagyott.
– Mit számít, honnan jön! – kiáltotta. – Boldoggá tesz… testvérem!
– Nem is emlékszem már az utolsó alkalomra, amikor így szólítottak… de kellemes hallani! – felelte hirtelen elkomolyodva Montou.
A két férfi szó nélkül, mélyen egymás szemébe nézett, azután megölelték egymást, ahogy a Templom köreiben tették volna, ökölbe zárt kézzel megveregetve a másik lapockáját. Ebben a pillanatban mindketten elismerték egymást a templomos testvériség tagjának, melyben remélték, hogy élhetnek és halhatnak. És mely nem létezett többé…
– Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezte Courtenay a felindulás elmúltával.
Viszonylag egyszerű volt a terv: az egyetlen használható bejárat a torony lábánál nyílt a víz szintjénél, vagyis sokkal alacsonyabban, mint a főbejárat a felvonóhídnál, mely a Szajna holtága alkotta árok felett ívelt át. Megvárják, míg kihozzák a szemetet, Montou leüti a kijárat védelmét ellátó két katonát, majd behatolnak, és megölik azokat, akik ellenállást tanúsítanak.
– A lehető legtöbb veszélyben lévő szolgát kimenekítjük. Én gondoskodom Cailleról, természetesen, míg maga megkeresi Mathieu lányát… meg kell próbálni elvinni az apjához.
– Ahhoz csónak kell. Mathieu Passiacumban bujkál a fiával, a feleségével és az édesanyjával – felelte Olivier nyugodtan.
– Sejtettem, hogy ha életben van még, valahol a folyónál lehet. Szerzünk csónakot… talán többet is a többi menekülőnek, hacsak nem akarnak szétszéledni a vidéken.
– Sokan vannak?
– Úgy húszan biztosan, nem számítva azokat, akik már meghaltak. Margit királyné udvartartása, és néhányan a Civakodó emberei közül. Igaz, ez sok – tette hozzá hirtelen elgondolkodva Montou. – Nem tudom, hány vízi járművet találunk a Saint-Germain rakpart mentén…