Lovakkal tépik szét magukat!
– Azt te érdemelnéd meg, rossz herceg! – morogta Montou. – De nyugodj meg, életben maradsz! Túl egyszerű lenne megölni. Sokkal jobb, ha életben maradsz, és kinevet a nép! Még nevetségesebb leszel, mint eddig. Elintézzük… hogy még többet szórakozzon a nép a rovásodra. Ti meg fogjátok le és kötözzétek össze, mint egy csirkét. De előbb tömjétek be a száját, hogy ne is halljuk többet!
– Miért hagyjuk meg az életét? – mordult fel Olivier. – Szörnyeteg, aki csak rosszra képes! És egy nap ő örökli a királyságot.
– Pontosan! Szó sem lehet arról, hogy a társainkkal vállaljuk a felnégyelés veszélyét. Ha király lesz, ha eljut odáig, majd gondoskodunk róla!
– Talán jobb lenne nem késlekedni itt – szólalt meg Gildas, aki odalépett Aude-hoz, és megkísérelte megitatni egy kis borral, hogy magához térítse. – Különben is ki kell vinni innen!… Istenem, milyen szép!
– Tudom, hol van a családja, és elviszem hozzájuk – felelte szárazon Olivier, szívében furcsa kis szúrással nézve, ahogy a fiatalember Aude körül serénykedik, ami neki álma bénultságában eszébe sem jutott.
– Gondoskodj róla! – utasította Montou, aki megkötözte a Civakodót, és karját-lábát groteszk és kényelmetlen helyzetben hátra rögzítve, tagjai közé nyársat fűzve, mintha meg akarnák sütni, letette. – Mi a társaimmal megkeressük Caille-t és a többi szerencsétlent, akit ez a sátán meg akart ölni…
– Nem kell messzire menniük – nyögte a szolga, aki idevezette őket, és szemmel látható örömmel figyelte az eseményeket. – Odavezetem magukat, aztán menedéket keresek. A palotabeliek parancsot kaptak, hogy ne közelítsenek a toronyhoz, bármit hallanak is, de a Louvre őrszemei a túloldalon észrevehetik, hogy valami szokatlan történik…
Mielőtt elhagyták volna a helyszínt, Montou gazfickói magukhoz vettek minden könnyen mozdíthatót, amit túlzott terhelés nélkül elvihettek. A diákok Gildashoz siettek, segítettek neki takarókba burkolni és a partra vinni Aude-ot. Olivier sötét tekintettel hagyta, beérte annyival, hogy összeszedte a lány ruháit, majd elsőként indult meg a lépcsőn… Úgy érezte, a lelke is megfagyott, de nem átázott ruhái miatt.
Mellkasában nehéz és fájdalmas volt a szíve…
Elhagyatott volt a part, leszámítva Montou csónakját és a tartalmát: az egyik diákot, aki a folyóból kifogott zsák fölé hajolt, melyet egy késsel teljes hosszában felhasítottak. Olivier-t látva odalépett hozzá:
– Tényleg nő – mondta –, de nem fiatal, és sokat szenvedhetett. Mégis lélegzik még: nagyon sok vizet kiköpött. Semmivel sem tudom magához téríteni…
Olivier a csónakba dobta a ruhákat, és visszafutott a toronyba, egyetlen pillantás nélkül félrelökve Gildast, aki olyan elragadtatott tekintettel hozta Aude-ot, mintha az oltáriszentséget tartaná a kezében. Felragadta az üveget, melyet az imént a diák is használt, és ugyanilyen gyorsan visszaindult.
– Fogja! – nyújtotta az asszonnyal foglalatoskodó fiúnak. – Próbálja megitatni.
Segítek.
Letérdelt, és gyengéden feltámasztotta az áldozat meztelen vállát. A hóhérok annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább egy inget ráadjanak, mielőtt betették a zsákba, és ahogy az ajtóból kiszűrődő halvány fény megvilágította, Olivier láthatta az idős testet borító égésnyomokat. Látta a halottsápadt, kitágult orrlyukú arcot is, melyen most is a fájdalom tükröződött, a feldagadt szemhéjat, és érezte, hogy elszorul a szíve, hisz a szerencsétlen Bertrade volt. Sikerült szétfeszítenie a száját és belediktálni néhány csepp maiváziát, mely először kifolyt az ajkai közül, a harmadik próbálkozásra azonban az asszony lenyelte. Kis idő után kinyitotta a szemét, mely a fölé hajoló arcra szegeződött:
– Maga… az?
– Igen. Hogy érzi magát?
– Rosszul.
Hirtelen zihálni kezdett, majd teste kegyetlen fájdalomban íjként megfeszült.
– Ó… a szívem!… Aude! Segíteni kell neki… Hagyjon …oda kell… Gyorsan! Menjen gyorsan! Szereti magát!
Ezek voltak utolsó szavai. Abban a pillanatban, amikor Gildas odaért a félájult lánnyal, Bertrade Olivier karjában kilehelte a lelkét.
A lovagnak ideje sem maradt megérteni, amit hallott. Rövid habozás után Gildas a csónak másik végébe fektette Aude-ot, látva, hogy elöl már van valaki.
Elővigyázatosságból eloltották a lépcsőt megvilágító fáklyát, és alig lehetett látni. Jobb volt így, hisz egymás után kijöttek a megszállók, és a torony lába mentén elsiettek a Kis híd felé. Többé-kevésbé torz formákká alakította a csendes árnyakat mindaz, amit magukkal hoztak. A diákok visszatértek a kollégiumukba, a tolvajok a kocsmáikba, azok pedig, akiket Montou emberei kiszabadítottak, szabadon távozhattak. Az álkoldus lépett ki utolsóként, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Kezében tartotta az íját, és odalépett a csónakhoz, ahol Gildas éppen azt kérdezte, mi az ördögért fogták ki a holttestet.
– Én akartam így – felelte. – Tudni akartam, kit végeztek ki, és jól tettem, mert még él.
– Már nem – szólalt meg a fiú, aki Bertrade-ról gondoskodott. – Épp most halt meg. Talán vissza kellene dobni a vízbe?
– Szó sem lehet róla! – mordult fel Olivier. – Mathieu mester sógornője, és…
Pillantása a csónak oldalának támaszkodó lányra esett: Aude visszanyerte az eszméletét, felemelte a fejét és körülnézett, de úgy tűnt, nyitott szeme ellenére semmit sem ért.
– Mindkettőjüket elviszem a családjukhoz! – jelentette ki a lovag ellentmondást nem tűrve.
Gildas máris ajánlkozott:
– Hadd menjek magával! Túl nehéz a csónak egy embernek.
– Köszönöm, de nem! Mathieu-t keresik…
– És attól tart, hogy feljelentem? Megsért, uram! Azért tanulok, hogy orvos és klerikus legyek… de nemes vagyok. Engedje meg, hogy segítsek!
Ahogy beszélt, pillantása minduntalan visszatért Aude-ra. A lány szeme meredten bámult előre, arcán könnyek csorogtak végig, de még mindig nem szólalt meg.
Egyetlen szó sem hagyta el remegő ajkát, mindössze egy furcsa, lágy nyögés. Olivier megértette, hogy megbízhat a fiúban, mert egész egyszerűen beleszeretett Aude-ba.
Azt ellenben nem értette, miért kellemetlen számára ez a gondolat.
– Biztos benne, hogy klerikus akar lenni? – tört fel belőle akaratlanul.
– Másodszülött vagyok, és nincs sok választásom… De megszerettem a tanulást, és orvos akarok lenni.
Montou, aki bizonyára úgy érezte, feleslegesen késlekednek, közbelépett:
– Fogadja el! – tanácsolta Olivier-nek. – Ismerem annyira az embereket, hogy felelősséget vállaljak érte – tette hozzá, s a sötétség elrejtette a mosolyát.
– Meggyőződésem, hogy Mathieu mester hűséges embert nyert ma éjjel…
– Miért nem jön maga?
– Még nincs vége az éjszakának, és dolgom van – simogatta meg a férfi íja fényes fáját.
– Egy újabb üzenet?
– Még nem végeztem a Civakodóval! Párizs népének meg kell tudnia, mi történt vele! Holnap mindenki rajta nevet a tereken. Ezért kíméltem meg. Viszontlátásra, társam! Ha szüksége van rám, tudja, hol talál…
Vállára vette az íját, ráterítette a köpenyét, karon fogta a fiatalembert, aki Bertrade-ot gondjaiba vette, és a többiekhez hasonlóan eltűnt a part mentén.
– Jól van – sóhajtotta Olivier. – Ha még hajnal előtt oda akarunk érni, indulnunk kell.
Gildas amilyen kényelmesen csak tudta, elrendezte Aude-ot, és ráterítette a ruháját, hogy ne fázzon annyira. Hűvös volt az éjszaka, és mintha egyre hűlt volna.