– Remélem, nem attól tart, hogy feljelentem? – kiáltotta felháborodottan a fiú. –
Hisz én is törvényen kívüli lettem, amikor a társaimat magammal rántva a torony ostromára indultam.
– És meg is köszöntem! Kiérdemelte a hálámat. Imádkozni fogok magáért, de ennél többet ne kérjen, és hagyjon sorsunkra! Különben is, lehet, hogy holnap már nem vagyunk itt!
Merev, szinte sértő volt a hangja, és látva, hogy a diák elvörösödik felhorkanó haragjában, Olivier a védelmére akart kelni. Neki sem volt kedvére a makacsság, mellyel a fiú a nyomába – pontosabban Aude nyomába – szegődött, de a tettei mégiscsak kedvesebb bánásmódra jogosították fel. Rosszul járt azonban: Mathieut-t annyira elöntötte a harag, hogy ellene fordult:
– Tudom, mit beszélek! Minek kellett idehoznia ezt a fiút?
– Csak nem veti a szememre, hogy elfogadtam a segítségét? – vágott vissza a lovag.
– Valójában Mathieu mester, alig ismerek magára…
– Apám, gondolja végig, mit mond és kinek mondja. Bocsásson meg neki, Olivier!
Felkavarta a szörnyűség, ami a húgommal és a drága nagynénémmel történt, és…
– Elég felnőtt vagyok, hogy magam kérjek bocsánatot, és Olivier tudja, hogy majdnem ugyanúgy szeretem, mint téged…
Ezzel kiment és becsapta maga mögött az ajtót, hagyva, hogy Rèmi kísérje ki Gildast, és nyugtató balzsammal kenegesse sértett önérzetét. Amikor a fiú visszajött, apját a nagy teremben találta a hátsó padon ülve, némán, de egyre sötétebb arccal hallgatva, amint Olivier szinte szóról szóra elismétli a királyi hirdetményt a bűnös hercegnők és szeretőik sorsáról. Ezután mondták fel a szolgálatot Hervé d'Aulnay idegei…
– Bosszuljuk meg őket? – vette át a szót. – Pillanatnyilag nem ezt érzem a legfontosabbnak. Azon túl, hogy a Templom törvénye tiltja a személyes bosszút, sokkal szívesebben sietnék a szegény Gautier gyermekeinek segítségére.
– Tényleg azt hiszed, tehetsz valamit? – kérdezte Olivier végtelen együttérzéssel.
– Valójában nem tudom, csak annyit érzek, hogy addig egy perc nyugtom sem lesz, míg nem szerzek valamiféle bizonyosságot. Ehhez pedig Moussyba kell mennem. Talán még nem volt idejük lerombolni a kastélyt. De ha meg is tették, valaki csak tud felvilágosítással szolgálni…
– Végül is miért ne? Majd meglátjuk…
– Meglátjuk? Velem akarsz jönni?
– Remélem, nem lep meg.
Mathieu azonban még nem végzett. Elhagyta a padját, és odament a két baráthoz:
– Nem érzik úgy – szólalt meg, s hangja lágysága különös kontrasztot alkotott az ötlete erőszakosságával –, hogy a segítségnyújtás hatékonyabb lehetne, ha Fülöp király nincs az élők sorában? Először meg kell ölni, hogy valóra váltsuk Jacques mester jóslatát. A pápa meghalt, Nogaret-val nem tudom, mi van, de valaki majd csak megöli őt is. Ha a király meghal, a döbbenet és iszonyat sújtotta nép sietve kiszabadítja majd áldozatait, bekötözi sebeit…
– Ha a király meghal, a Civakodó fog uralkodni, és maga is láthatta, mire képes –
vetette ellene Olivier. – Gondolja, hogy nyernénk a cserén?
– Jobban tenné, ha róla nem is beszélne – csikorgatta a fogát Mathieu. – Miért hagyta életben, amikor a kezében volt az átkozott tornyában?
– Mert nem vagyunk gyilkosok, és ez vonatkozik a király személyére is, akit szent olajjal kentek fel. Ráadásul Pierre de Montou, aki a vállalkozásunk lelke volt, úgy ítélte meg, hogy azzal, hogy megalázza, és köznevetség tárgyává teszi a Civakodót, nagyobb szenvedést okoz a királynak, mintha megfosztaná elsőszülött fiától. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy Szép Fülöpnek nem tettünk volna szolgálatot azzal, ha megöljük Lajost, hisz Philippe de Poitiers-ban minden megvan, hogy nagy király legyen. Vagy legalább régens a kis Jeanne kiskorúsága idejére… akit, ahogy most alakulnak az események, könnyen fattyúnak nyilváníthat a Civakodó!
– Talán! Ennek ellenére az uralkodóváltás jót tenne az ügyeimnek, és úgy kell intéznünk, hogy a lehető leghamarabb megtörténjen…
– Ennek a szépséges műnek kívánja mostantól szentelni magát? – kiáltott fel Juliane, aki egy ideje a konyha küszöbén állt. – Elment az esze, Mathieu de Montreuil, vagy úgy gondolja, még nem szenvedtünk eleget?
– Nyugalom, asszony! Jacques mester átkának be kell teljesülnie, és egy ekkora ügyért semmi sem drága!
– Nem elég drága? Magát keresik, és a fiunkat is. Nincs otthonunk, és ha szegény nővérem nem engedte volna meg, hogy ide költözzünk, az utcán lennénk, valami lyuk mélyére rejtőzve, hacsak nem kapták volna már el, és nem himbálózna Montfaucon egyik láncán. Legalább nem tizedelődött meg a családunk, és bár hamarosan nem lesz miből élnünk, együtt vagyunk. Ezért hálát kell adnunk az Úrnak, ahelyett, hogy felszítjuk a haragját, és halálos bűnnel terheli meg a lelkét. Az ő kezében van a bosszú, és majd ő lecsap, amikor jónak látja. Ahogy mondta, a pápa halott. Legyen türelemmel.
Ne tartsa magát az ég küldöttének, amikor éppen hogy felgyógyult!
– Asszony, sosem mert még ilyen hangon beszélni velem!
– Talán mert eddig nem adott rá okot! Bölcs és a maga módján nagy ember volt, a szellemét a szép művek töltötték ki, melyeket Isten legnagyobb dicsőségére épített, s melyeket csodáltam! Ami őket illeti – tette hozzá a két lovagra mutatva –, joguk van azzal törődni, hogy segítsenek azoknak, akik a családjukból megmaradtak! Engedje el őket!
Mathieu nem felelt, de a rájuk szegeződő nyugtalan pillantásából Olivier megérezte, hogy azért aggódik, hogyan védelmezi meg Rèmivel kettesben az asszonyokat, ha újabb baj éri őket, tudva, hogy csak a jobb karját tudja használni.
Talán csak azért kiáltott halált Szép Fülöpre, hogy visszanyerje önbizalmát saját egykori erejében… Szerencsétlen férfi bizonyára jobban szenvedett, mint hitte volna.
Olivier rámosolygott:
– Juliane asszonynak igaza van, Mathieu mester. Nem szabad sürgetni a dolgokat.
A nagymester egy éven belül idézte Isten ítélőszéke elé a királyt: hagyjon neki időt a cselekvésre… és lábadozzon tovább, nyerje csak vissza az erejét, melyre mindannyiunknak szüksége van. A magunk részéről, engedelmével, Bertrade asszony temetése után elmegyünk Moussyba, de rögtön visszatérünk, amint bizonyosságot szereztünk Agnès d'Aulnay és a gyerekei sorsa felől…
A felhő eltűnt a fáradt tekintetből, és az építész szája sarkában gunyoros grimasz jelent meg.
– Azt hiszem, barátom, túlságosan jól ismer már! Tegyen, ahogy jónak látja! A gyerekeknek gyakran kell szenvedniük az apáik bűneiért…
Bertrade megmosdatott, felöltöztetett és gondosan megfésült holttestét a nagyterem asztalára fektették, melyet fehér lepedővel takartak le. Párnát helyeztek a feje alá, és a rögtönzött ravatal négy sarkába gyertyát állítottak. Összefonták a halott kezét a mellkasán, és ujjai közé rózsafüzért csúsztattak. Az asszonyok csodálatos munkát végeztek, hisz a csukott szemű arc, melyet szorosan tartott a finom vászon főkötő, nem sokat őrzött meg az átélt szenvedések nyomaiból.
Mielőtt visszavonult volna pihenni egy keveset, Olivier hosszan elnézte az örökre mozdulatlanságba dermedt arcot, melyet úgy szeretett volna kifaggatni a furcsa, utolsó mondat miatt, mely ketrecbe zárt mókusként száguldozott az elméjében: „Szereti magát”…
Kétség sem fért hozzá, kire vonatkozott: Aude-ra. Azt azonban a lovag képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Évek óta nem látta, és a gondolataiban kislányként élt tovább. Mégis szeretné őt, az érett kor határára ért férfit, akit már hét éve megfosztottak templomos lovagi presztízsétől? Amikor felidézte teljesen felfedett szépsége felkavaró – és gyötrő! – képét, hihetetlennek tűnt. Sőt, őrjítőnek! Mostantól égető álmai, melyek rémséggé változtatták éjszakáit, arcot is kapnak, még akkor is, ha a gyönyörű lány a feje feletti szobában pihen a Nesle torony démonaival küzdve, az őrület kapujában… Még egy ok, hogy elmenjen innen. A segítség, melyre Aulnay-nak szüksége volt, talán számára is jótékony lesz…