– Ne tápláljon túl sok reményt. Fülöp királyunk igen mogorva hangulatban van ma.
Könnyen megfizethet a merészségéért.
– Csak az életemet veszíthetem el. Az pedig nem sokat számít, feltéve, hogy ez az alak is itt hagyja a magáét.
Míg az ajtó mellett várakoztak, szolgák siettek be csomagokkal, majd üres kézzel vissza. Olivier imára fordította az időt. Tudta, hogy merész lépésre vállalkozott, melyből nem sok esélye van élve kikerülni, de nem saját magáért néz szembe a félelmetes Fülöppel, hanem azért, hogy békés életet biztosíthasson a nekik kijáró házban a bátor asszonyoknak, akiket tisztelt, és különösen a gyönyörű fiatal lánynak, akit Imbert a halálnál is rosszabb sorsra szánt. A gondolatra, hogy a csodálatos test kiszolgáltatva hever a… Olivier összerezzent, megpróbált visszatalálni az imához, mely különös módon félrecsúszott, érezte, hogy szégyen uralkodik el rajta, és egy Ave Mariával próbálta segítségül hívni minden szűz anyját.
A gyógyszernek nem maradt ideje hatni. Pareilles visszatért:
– Jöjjön! – mondta. – Először is adja ide a kését… és a foglyát. Gondoskodom róla!
Ami téged illet – tette hozzá a rőfös felé –, kiveszem a szádból a rongyot, de azt tanácsolom, maradj nyugton. Különben leütlek! Megértetted?
Imbert rémülettől elkerekedett szemét forgatva nehézkesen bólintott, szinte megfojtotta a félelem, s átkozta magában az ostoba ötletet, hogy Passiacumiba siet és haladéktalanul birtokba veszi a néhai Bertrade vagyonát! Várhatott volna, és eljárhatott volna a közjegyzőn keresztül, ahogyan azt kell. De ott volt az a lány, aki felszította a vágyát, és most magyarázatot kell adnia az uralkodónak, aki előtt mindenki kínosan érzi magát, kivéve talán az öccseit.
Elszántsága ellenére Olivier is homályos aggodalmat érzett, ahogy belépett a kerek terembe, ahol a király egy mély ablakrésben állt, távolba vesző pillantással nézve kifelé.
Nem most látta először, de még sosem érezte ezt a különös benyomást, hogy egy rendkívüli személyiséggel, a megtestesült királyi hatalommal áll szemben. A katedrálisok kapuit díszítő szobrok – melyeket ma már ő is meg tudott formálni, bár Rèmi tehetségéhez nem ért fel – élőbbnek tűntek számára, mint ez a magas, szürke alak a végeérhetetlennek tűnő út végén, melyen a gárdakapitány vezette. Soha nem látta még ennyire színtelennek, baljóslatúnak az arcát.
Maga sem tudta pontosan, hogyan jutott el az út végére, melyet alig enyhített egy kárpit melege, de térdet hajtott, miközben Pareilles bejelentette őket, őt és aljas kísérőjét. Szép Fülöp feléjük sem fordulva vetette oda:
– Courtenay? Melyik ágról?
– A szentföldiről, felség! Arról az ágról, mely az első jeruzsálemi frank királyok idejében Edessza és Turbessel felett uralkodott…
Az azúrkék tengerek és az égető sivatagok szele áradt be a híres nevek említésére a kő boltívek alá. A királyi felség mozdulatlan képe életre kelt, és a jéghideg kék szempár Olivier-re szegeződött:
– Nem is tudtam, hogy még léteznek. Magyarázza el!
– Az ősöm, Thibaut IV. Balduinnal együtt nevelkedett…
– A leprással?
– Igen, felség. Vele élt a Dávid-torony melletti palotában, és haláláig hűséges fegyvernöke és barátja volt a királynak. Az apám, Renaud Szent Lajos királyt szolgálta, mint d'Artois nagyúr fegyvernöke, az első keresztes hadjáratán. Az anyámat Sancie de Signes-nek hívták. Hét évvel ezelőtt megtért a Teremtőhöz, és nem tudom, apám él-e még provence-i birtokain.
– Vannak testvérei?
A szavak olyan hidegen csengtek a királyi ajkakról, mintha csak bíróságon lennének. Olivier azonban, miközben szeretteiről beszélt, érezte, hogy szertefoszlik a rossz érzése.
– Késői gyerek vagyok. A születésem után édesanyám nem szült többet.
– Feltételezem, házas, hisz már nem fiatal csikó, és ha az utolsó sarja egy ilyen előkelő családnak…
A megvetés áthatotta irónia nem kerülte el Olivier figyelmét. Érezte, hogy előkelőséget távolról sem sugárzó megjelenése miatt nem igazán hisznek neki.
– Nem, felség, édesanyám nagy bánatára.
– Miért?
Eljött a kritikus pillanat. Olivier nem hátrált meg. Felkészült rá, hogy Mathieu családjának védelmében hazudjon, de önmagáért még véletlenül sem tette volna. Az őszinteségével a halála előtt talán elérheti Juliane, Aude, Mathilde és Margot biztonságát. Minden eddiginél merevebb gerinccel, határozott pillantással azt felelte:
– A Templomot választottam, felség, a Mindenható Isten fegyvereinek dicsőségére…
– A Te… És a szemembe meri mondani?
A sarokban Gontran Imbert felcsuklott. A hallottak remények sorozatát indíthatták el benne, de Olivier nem törődött vele.
– Miért ne tenném, hisz ez az igazság. A becsület azt kívánja, hogy megmondjam a királynak, és nem félek a következményektől!
– Igazán?
– Igazán. Az életem nem számít.
– Majd megítéljük. Alain nagyúr… verje vasra ezt az embert… amíg nem döntünk!
Pareilles nem mozdult. Talán mondani készült valamit, de Olivier megelőzte.
Ismét térdre ereszkedett.
– Könyörgök, felség, adjon még egy percet, és idézze emlékezetébe, hogy az igazságszolgáltatásáért jöttem! Azután tegyen velem, amit csak akar.
– Maga aztán merész!
– Lovag vagyok, felség… és minden lovag legnagyobbikát kérem az áthághatatlan törvény nevében, melyet lovaggá ütésünkkor kapunk: védelmezze a gyengét…
– Legyen! Beszéljen… de gyorsan!
– Innen nem messze egy házban él négy asszony, akik mindent elvesztettek.
Bertrade Imbert asszony házában találtak menedéket, aki egyikük nővére, és aki a navarrai királyné öltöztetőnője volt…
– Vannak nevek, melyeket nem szívesen hallunk!
– Bocsásson meg felséged, de nem kerülhetem el. Mint a hercegnő többi szolgálóját, Bertrade asszonyt is, miután Lajos herceg megkínozta a Nesle palotában, zsákba tették és beledobták a folyóba. Az unokahúgára, egy tiszta fiatal lányra, aki balszerencséjére nagyon szép, majdnem ugyanez a sors várt. Rá azért, mert visszautasította a herceg ágyát…
– Honnan tudja?
– Ott voltam, felség. Néhány társammal kiszabadítottuk Lajos herceg foglyait.
– Ó, tehát maga volt! Nem ismer határt a merészsége? Folytassa. Percről percre romlik a helyzete!
A mondanivalójához Olivier inkább felállt.
– Ismétlem, ez nem számít. Felséged azt tesz velem, amit akar, de kérem, terjessze ki felséges kezét a szerencsétlenekre, akiket menedékükön az imént ez az ember a legrosszabbal fenyegetett – mutatott Imbert-re. – A néhai rőfös unokaöccse tudomást szerzett Bertrade asszony haláláról, és birtokba akarta venni a javat, melyet a hölgy az unokahúgának és keresztlányának szánt. Mivel az asszonyok visszautasították, azt ígérte, hogy erővel tér vissza, hogy a cselédeivé tegye őket, és az ifjú hölgyön élje ki aljas ösztöneit. Felséged bölcsen eltörölte a jobbágyságot, és mivel nem Rómában vagyunk, egyetlen polgárnak sincs joga szégyenletes szolgaságba taszítani embertársait.
Fülöp különös csillogást öltő szeme a rőfös felé fordult, miközben egy mozdulattal jelezte, hogy hozzák elé. Olivier egy pillanatra azt hitte, nyert ügyei van, annyira rémültnek látszott a férfi, ám Imbert éppen ebből a rémületből merített erőt, és felharsant keserű hangja:
– Kérdezze csak meg tőle, felség, kik azok a nők. Nem mások, mint a körözött Mathieu de Montreuil, a Notre-Dame építésze anyja, felesége, lánya és szolgálója…