– Ez igaz?
– Igen, felség, és ide akartam hozni őket, hogy kínvallatással kiszedjék belőlük, hol rejtőzik a nyomorult, és…
Alain de Pareilles ökölcsapása belefojtotta a szót és a földre lökte.
– Ennél aljasabbat sosem láttam, felség! – szabadkozott a kapitány. – Nem tudtam uralkodni magamon!
Egy pillanatra Olivier úgy látta, mosoly árnyéka suhan végig a márványarcon:
– Mert maga rendes ember, Alain nagyúr! Zárja be! Aztán jöjjön vissza!
A rőföst durván felemelték és elvonszolták, mint egy morgó macskát. A távozása után a király mintha megfeledkezett volna Olivier-ről. Ismét kifelé nézett a templomtoronyra, ahol angelusra harangoztak. Keresztet vetett, és bizonyára imába merült az elnyúló csendben. Olivier azonnal térdre ereszkedett, hogy csatlakozzon hozzá. De felegyenesedett, ahogy Fülöp visszafordult felé.
– Igaz, amit ez a nyomorult mondott?
– Igen, felség. Mathieu de Montreuil meghalt, ahogyan a fia is. Ezért akarom megvédelmezni a családját: gyengéd és jó asszonyok, akik soha nem ártottak senkinek.
– Hogyan ismerte meg?
– Szent Lajos idejében az apám ismerte Pierre de Montreuil-t, amikor az a Szent Kápolnát építette, és a kapcsolat nem szakadt meg. Ráadásul Mathieu mester segített életben maradnom a nagy letartóztatás után…
– Melyből, mint látom, megmenekült! Hogyan?
– Azt a feladatot kaptam, hogy Londonba menjek megszokott társammal, és éppen a szabad ég alatt voltunk, amikor történt. Párizsba visszatérve találkoztam Mathieu-veclass="underline" elrejtett.
– Ott ismerte meg az asszonyokat?
– Alig ismertem őket. Félrevonulva éltem: a rend szabályzata tiltja számunkra, hogy egy fedél alatt aludjunk egy nővel. Hét évig maradtam… és Mathieu mester megtanított a kőfaragásra.
– Kőfaragó? Maga, egy lovag?
– Ó, elég tehetségtelen vagyok, de szép munka egy kőből elővarázsolni egy szent arcát… Ezzel is Istent szolgálom. Csak másképp!
– Miért nem tért vissza Provence-ba?
– A párizsi Temple-ban éltem. Ráadásul az apám, aki már öreg ember, feltehetőleg nem is él. Ha a letartóztatás előtt meghalt, a javai a Templomhoz kerültek, most pedig…
Renaud-t felidézve Olivier egy pillanatra elfelejtette kritikus helyzetét. A következő, ugyanolyan jéghideg, ugyanolyan száraz kérdés, mint az előzőek, újra eszébe juttatta:
– Tehát Mathieu-nél volt! Részt vett a lázadásában! Elérkeztek a félelmetes pillanathoz. Olivier felkészült rá, mégis várt egy keveset a válasszal, tudva hogy amit mondani fog, olyan súllyal nehezedik rá mint a hóhér bárdja, de felesküdött az igazságra, él csak akkor tért el tőle, amikor azt állította, hogy Mathieu és Rèmi meghaltak.
– Nos? – türelmetlenkedett Fülöp. – Fél a választól, vagy egy másik igazság után kutat?
A szó ostorcsapásként érte Olivier-t. Teljes magasságában kihúzta magát:
– Azok között voltam, akik megpróbálták kiszabadítani a nagymestert és a normandiai preceptort. Ők nem engedték, inkább a borzalmas halált választották…
– Ahogyan maga is azt választotta most!
Valami elszorult Olivier torkában, és egy röpke pillanatra lehunyta a szemét.
Szinte azonnal ki is nyitotta újra, ahogy érezte, hogy a gárdakapitány a vállát érinti.
Felé fordult, hogy kövesse, miután meghajolt elítélője előtt.
– Megjelenik a bírái előtt – jelentette ki a király –, de a hölgyeket, akiket meg kívánt védelmezni, nem fogják zaklatni, és megtarthatják a házukat!
Olivier ismét térdre ereszkedett:
– Hálásan köszönöm felségednek! Most már szembenézhetek Nogaret úrral, és boldogan halok meg!
– Nogaret nagyúr a múlt éjjel meghalt!
A hír jobban fejbe kólintotta Olivier-t, mint a királyi ítélet tette volna. Fülöp sötét hangulata, a vágya, hogy visszavonuljon a kis vidéki udvarházba, magától magyarázatot nyert. A pápa után a pecsétőr! Az év még távolról sem ért véget, és ketten meghaltak azok közül, akiket a nagymester Isten ítélőszéke elé idézett! Csak egy maradt, a legnagyobb, de talán a legsebezhetőbb a fenséges elszigeteltségben, melyet felesége halála óta választott. A király bizonyára arra gondolt, hogy nem sok ideje van hátra, mielőtt számot kellene adnia uralkodásáról…
Miközben a börtönéhez vezette, Alain de Pareilles megjegyezte:
– Nogaret nem nagy veszteség a királyság számára. Olyan sok bajt okozott a kegyetlensége! Ha az átok egészen beteljesül, a felségünk lesz a következő halott… és azért nagyon nagy kár lenne! Maga templomos volt, nem érthet meg.
– Valóban nehéz elfogadni azt, amit hét éve a testvéreim elszenvedtek. És ha Nogaret kegyetlen volt, a király sem kevésbé az.
– Kemények a módszerei, de királyként gondolkodik, és a felesége halála óta megtagad magától mindent, ami kellemesebbé teheti az életet, hisz egyedül viseli az uralkodás terhét. Ő maga Franciaország, és nem engedhette, hogy a túlságosan megerősödött Templom diktálja a törvényt… Ha az év vége előtt meghal, csak igaza lesz! A Templom kezében a Civakodó súlytalan lett volna…
– Megmarad még Marigny nagyúr, a koadjutor és a királyság rektora. Őt tudtommal nem átkozták meg.
– Nem, de Poitiers és Evreux nagyurakat leszámítva mindenki gyűlöli, mert alacsony származású és a felségünk nagy hatalommal ruházta fel. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Civakodó lesz a király, elveszejti majd… Megérkeztünk – tette hozzá, és egy katonával kinyittatta egy rosszul megvilágított kis helyiség alacsony ajtaját, amelyben egy pad és a padlóba vájt lyuk volt, de nem voltak láncok. Minden nagyon poros volt, de száraz, és a legtöbb börtönnel ellentétben ürüléknek vagy mocsoknak nyoma sem látszott. A barbakán emeletén voltak.
Courtenay meglepett arcát látva a kapitány halvány mosollyal megvonta a vállát
– Nos, azt használjuk, ami van! Ritkák a foglyok ebben a kastélyban, mely nincs felkészülve a fogadásukra…
– No de… a rőfös?
– Őt egy egykori sertésólba zárattam: ott hűvösebb lesz. Hoznak magának kenyeret, vizet és egy takarót…
– Köszönöm. Mikor ítélnek el?
– Nem tudom. Biztosan hamarosan. A felségünk nem tervezett hosszú itt tartózkodást… Szedje össze a bátorságát!
– Isten segítségével remélem, méltón viselem majd a kínzásokat. Gondolom, Nogaret úrnak remek tanítványai maradtak…
Pareilles ismét megvonta a vállát, és elhúzta a száját – Olivier nem értette, mit jelenthet –, majd szó nélkül kiment
Magára maradva a lovag elnyúlt a kőpadon. Kitört rajta az egész napos gyaloglás fáradalma és az utolsó események izgalma, és mivel a király szavában bízva a passiacumi hölgyekért nem kellett többé aggódnia, lehunyta a szemét és elaludt. Fel sem ébredt, amikor Alain de Pareilles személyesen hozta be neki, amit ígért, valamint egy gyertyát, melynek fényénél egy pillanatra elnézte a férfit, mielőtt jelentésre ment volna a királyhoz.
– Mit mond? Mit csinál? – kérdezte Fülöp.
– Semmit, felség. Alszik.
– Bölcs… vagy tiszta lélek. És a másik?
– Ő sír, nyög, az ártatlanságát és a jó szándékát hirdeti. Azt hiszem, leginkább fél!
– Talán igaza is van. Holnap kísérje a Chátelet-be, ott várja meg a döntést.
– És… a…
A rá szegeződő tekintet zavarba ejtette: kérdést mert feltenni a királynak, de most már megtörtént, és nem dadoghat bocsánatkérést, amivel csak súlyosbítaná a helyzetét. Rövid csend után, melyet földre szegezett tekintettel viselt, azt hallotta: