Mathieu arra fordult és megindult felé, de Rèmi, aki a fájdalmas összecsapás alatt hallgatott, kihúzta magát előtte:
– Ne, apám! A saját életével azt tesz, amit akar, bár Istené a végső szó, és a törvényei határokat szabnak, de a családja sorsáról nem rendelkezhet. Az asszonyaink megérdemlik ezt a menedéket, mely drága nagynénénktől ered…
Mathieu tett egy mozdulatot, hogy félrelökje a fiát, mely azonban félbemaradt.
– Végül is… tartsák meg! Amikor végeztem, utánunk jöhetnek; Gyere, indulunk!
– Én nem, apám! Ki védi meg őket, ha magával tartok? Aubin már öreg…
– Ott van nekik Fülöp! Mi félnivalójuk lenne ilyen védelmezővel? A corbeil-i kanonokok egy építészt és egy szobrászt várnak.
Rèmi a mennyezet gerendáira mutatott:
– A kastélyban egy jó kőfaragó talán éppen a halálára vár. Ha véletlenül ez történik…
– Ismétlem: maga választotta a sorsát!
– De Aude annyira szenved: maradnom kell.
– Az anyád nálad jobban gyógyíthatja a szív sebeit.
Juliane ismét közbelépett:
– Az apádnak most igaza van. És jobban örülnék, ha mellette tudnálak. Nekünk itt nincs mitől félnünk, míg ő veszedelembe indul…
Magához húzta a fiatalembert, és a nyaka köré fonta a karját, hogy a fülébe súghassa:
– Megakadályozhatod az őrült tervét… Imádkozom, hogy sikerrel járj.
– Megteszem, amit tudok – súgta vissza Rèmi viszonozva az ölelést, majd hangosan hozzátette. – Úgy lesz, ahogy kívánja, apám, de könyörgök, engedélyezzen magának és nekem egy kis pihenőt. Hajnalban indulhatunk. Kérem… fáradt vagyok, és biztosan az maga is!
Mathieu sötét pillantása nem derült feclass="underline"
– Talán – ismerte el mégis. – De ne zavarjatok!
Ezzel leült az ablak mellé, ahol egy cserépben viola virágzott, és egy szót sem szólt többé senkihez. Rèmi tehetetlen mozdulatot tett a két nő felé, majd a húga keresésére indult a kertben. A kút mellett találta, térdére támasztott könyökkel ült, állát összefont kezére fektetve, és az eget nézte. Közelebb érve Rèmi látta – eddig még sosem vette észre –, hogy ezen a helyen rés nyílik a fák között, melyen át idelátszik a kastély magas tornya. Leült Aude mellé, és szipogásából megértette, hogy sír. Átkarolta a vállát:
– Nem szabad haragudni az apánkra – suttogta. – Mióta meghalt a nagymester, ő
maga súlyosan megsebesült, drága nagynénénk pedig tragikus véget ért, nem ugyanaz az ember. Felmérhettem az elmúlt napokban Gentillyban…
– Nem miatta sírok, hanem azért, aki fogoly lett. Csoda, amit elért a királynál, és annyira féltem őt! Gondolja, hogy ki lehetne hozni onnan?
– Szöktetésre gondol? – rezzent össze Rèmi. – Igen? Megértem, miért sír: teljességgel lehetetlen!
– No de miért? A király elutazott: csak az öreg várúr maradt és néhány embere…
– … valamint a vastag falak, az erős kapuk, arról nem is beszélve, hogy nem tudjuk, hol van a börtön. Ne álmodozzon, húgom. Tudnia kell, hogy ugyanúgy sajnálom, mint maga! Megszerettem…
– Én szerelmes vagyok belé, ez hatalmas különbség. Részemmé vált, és ha meghal…
vele hal a szívem. Úgyhogy segítsen!
Rèmi meglepetéssel vegyes szomorúsággal nézte. Aude már nem sírt. Hirtelen megkeményedett a hangja, és úgy tűnt, egészen átalakult: már nem reménytelen szerelemről álmodozó lányka volt, hanem asszony, ugyanolyan elszánt, mint az édesanyja és a nagyanyja, aki kész mindent kockára tenni a szeretett férfiért.
– Szívesen megtenném, de nem tudom, hogyan.
– Egy foglárt meg lehet vásárolni!
– Megőrült? Szinte semmink sincs. Mivel vásárolhatnánk meg?
– Ezzel!
Aude beletúrt az övére akasztott kis erszénybe, és elővett belőle egy kerek és kemény tárgyat, majd Rèmi kezébe fektette. A fiatalember a holdfényben látta, hogy értékes, szép kövekkel díszített kapocs, melynek színét nem tudta kivenni. Aude meg sem várta a magától adódó kérdést, máris magyarázattal szolgált:
– Ez az ékszer Margit királyné legszebb köpenyét díszítette. Nekem adta, amikor elment, azzal, hogy ez lesz a hozományom, ha nem tudja visszavásárolni tőlem…
– Az pedig meglepne: ha ki is engedik a Cháteau-Gaillard-ból, biztosan egy szigorú kolostorba kerül… De hogyan sikerült megőriznie?
Rèmi nem akarta felidézni a borzalmas emléket, ezért nem említette, hogy anyaszült meztelen volt, amikor elhagyta a Nesle palotát, de Aude máris mai gyalázattal szolgált:
– Gontran Imbert hozta el a tudta nélkül a régi holmik között, melyeket ott kapott, és melyektől nem mert megszabadulni, mielőtt ideért volna. Amikor kibontottam a csomagot, kiesett belőle a kapocs: egy öreg cipő mélyén volt. Nagyon sokat ér, tudja?
Margit királyné Pierre de Mantes mestertől vette nem sokkal azelőtt, hogy Maubuissonba indultunk, és…
Ahelyett, hogy elvette volna az ékszert, Rèmi köréje zárta húga ujjait.
– Bármilyen szép és értékes is, egyetlen foglár sem fogadná el, hisz a fejébe kerülne… és a magáéba is: azzal vádolnák, hogy ellopta!
– Átválthatjuk aranyra. Pierre de Mantes mester talán visszaveszi…
– És kinek adná el újra? Nincs többé hercegnő a Cité-beli palotában, és az ékszerész nem kockáztatná a király haragját… vagy a Civakodóét. Tudom, hogy fájdalmat okozok, húgom, de nem tehet mást, mint hogy gondosan elrejtve őrizgeti…
és imádkozik, imádkozik és imádkozik, hogy Isten és Szűz Mária könyörüljenek meg Olivier lovagon.
– Kell legyen valami megoldás! Magára akarja hagyni… és vele együtt engem is? Ha meghal…
– Miért halna meg? Beérték annyival, hogy bebörtönözték és itt hagyták, pedig könnyű lett volna azon nyomban kivégezni, vagy elvinni a Chátelet-be, mint Imbert-t, hogy bíróság elé állítsák. Talán egyszerűen itt felejtik. Egyébként sincs időm semmilyen próbálkozásra: hajnalban útnak indulok apánkkal.
– Miért nem hagyja, hogy egyedül menjen az őrültsége után!? – kiáltott fel a lány tőle sosem látott felháborodással.
– Az édesanyánk azt szeretné, ha megvédeném önmagától. Ő az apám, Aude, és végtelenül kedves nekem, még ha nem is tudom megérteni. Magának már nem az? A szerelme, melyet sebként visel, elfordítja a szüleitől?
– Tudja jól, hogy nem – ölelte át a nyakát a lány, s még hevesebben sírni kezdett.
Maga sem tudta, hogy Olivier vagy a családja sorsa felett zokog-e, melyet szétrombol az apja kérlelhetetlen ragaszkodása egy olyan ügyhöz, mely nem létezik többé…
Október közepe táján Olivier megtudta, hogy meg fog halni.
A káplán jelentette be neki körülbelül egy órával azután, hogy a király kastélyba érkezésére hatalmas felfordulás támadt. Szemmel láthatólag nem tetszett neki a küldetés. Annál is kevésbé, mert felébresztette a lelkiismeret-furdalását, amiért soha nem látogatta meg a foglyot. Nem tudatos döntés miatt vagy azért, mert úgy gondolta volna, hogy sokáig marad, és nem sürgős a látogatás, hanem mert szörnyű reumától szenvedett, és nehezen mozgott a meredek lépcsőkön. Már az is elég volt, hogy naponta kétszer fel kellett mennie a torony első emeletére a várúrral elfogyasztott étkezésekhez és a sakkpartikhoz. Ideje többi részében alig hagyta el a kápolna oldalában álló kis házát. Sidoine atya – így hívták – így csak még szomorúbb volt, hogy az első látogatásán rögtön ilyen hírt hoz. Megpróbálta azzal enyhíteni, hogy kijelentette, hogy a végzetes pillanatig az elítélt mellett marad, de ettől még nem érezte jobban magát a fogollyal szemben, aki ugyanolyan hideg és hallgatag volt, mint maga a király. Mozdulatlanul hallgatta, nézte, ahogy izzad és keresi a szavakat, majd végül szép, egyszerre komoly és gyengéd hangon megszólalt