A hirtelen elsápadó Olivier a királyt látta maga előtt: a torony lépcsője előtt ült, Alain de Pareilles-jel és az öreg Fourqueux-vel az oldalán. Először eléjük vezették.
Térdet hajtott, de rögtön fel is emelkedett, és merészen Fülöp mozdulatlan szemébe nézett. Hogyan remélhette, hogy a pápa és Nogaret halála elnézésre indítja a hatalom megtestesült szobrát? Most rádöbbent, hogy szó sincs ilyesmiről, és a férfi kegyetlensége érintetlenül megmaradt. Homályos undort érzett.
– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a király.
– Nem, hacsak azt nem, hogy amikor imádkozom Istenhez, hogy fogadjon be végtelen kegyelmébe, arra is kérem, hogy ugyanezt tegye a francia királlyal is, bár ez számomra nehezebbnek tűnik!
A szép arc meg sem rezdült. Éppen ellenkezőleg, mosoly árnyéka suhant át a keskeny ajkakon:
– Ott láthatja a hóhér kardját. Egyetlen név, és az szabadítja meg!
– És szégyentől megterhelt lelkem nem szállhat fel az égbe? Nem, felség!
– Legyen, ahogy akarja. Alain nagyúr, kísérje el!
A kapitány hátrahőkölt. Olivier azt hitte, vissza fogja utasítani, amivel bajt hozna a fejére. Ez a kivégzés határozottan nem hasonlított egyetlen másikra sem.
– Egy lovag jelenléte segíteni fog – jelentette ki.
Találkozott a tekintetük, és az elítélt egy könnycseppet látott a kapitány szemében.
Sidoine atya nyíltan sírt, és dadogva szavalta a haldoklók imáit, miközben a várúr idegesen rágcsálta a bajuszát.
A kivégző a máglyán felsegítette Olivier-t a deszkára, és odakötözte a póznához.
Szemerkélni kezdett az eső, és az elítélt kétségbeesetten arra gondolt, hogy így még rosszabbul ég majd a fa. Az ég felé emelte a tekintetét, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Szinte beledermedt az erőfeszítésbe, hogy uralkodjon félelmén.
Kétségbeesetten imádkozott Istenhez és Szűz Máriához, hogy segítsék szépen meghalni. Amikor látta, hogy a hóhér a fáklyáját közelíti lehunyta a szemét… de szinte azonnal ki is nyitotta, ahogy meghallotta a király metsző hangját:
– Állj, hóhér!
A férfi meglepetten megfordult, de a szalma már lángra kapott. Pareilles ekkor rávetette magát, félrehúzta, és dühödten taposni kezdte a tüzet. Azután az ura felé fordult:
– Mit kíván felséged?
– Oldozza el azt az embert, Alain nagyúr, és hozza ide!
A szorgalom és a lelkesedés, mellyel engedelmeskedett, sokat elárult a kapitány érzéseiről, de támogatnia kellett Olivier-t, aki megrogyó lábakkal kis híján elesett, ám boldogan tért magához, ahogy a talaj hűvösét érezte meztelen lába alatt. Amikor Pareilles elengedte a király előtt, akarata ellenére térdre rogyott, de a fejét nem hajtotta le.
– Még most sem mond semmit? – kérdezte Fülöp. Olivier-nek kiszáradt a torka, miközben visszatért belé a borzalmas félelem: ez is csak újabb kínzási forma, és visszaállítják a máglyára?
– Mit mondhatnék? – szólalt meg alig hallhatóan.
– Legalább annyit, köszönöm! Megkíméljük a tűztől.
– Ó! Hálásan köszönöm, felség, hogy megengedi, hogy kard által haljak…
– A kardtól is megkíméljük… ami nem történne meg, ha kiadta volna a társait…
akikkel nincs többé mit kezdenem. Hamarosan szabad lesz…
– Szabad? – ismételte Olivier, és nem hitt a fülének.
– Vitézül kiállta a próbát anélkül, hogy elárulta volna a barátságot vagy az adott szót. Ritka az ilyen ember. Örülök, hogy megőrizhetek közülük legalább egyet! Most menjen!
– Felség… – kezdte Olivier.
A király azonban felállt, és a torony belseje felé indult, de még odaszólt:
– Elég! Menjen útjára Pareilles nagyúr utasításai szerint.
Ezzel a kapitánnyal a nyomában távozott, miközben Fourqueux odaugrott, hogy felsegítse a történtekbe egészen beleszédült Courtenay-t.
– Jól van, fiam, jöjjön! Nem maradhat így!
– Egy hálaadás erejéig azért igen! – tiltakozott Sidoine atya, aki örömében átölelte Olivier-t. – Isten igazi csodát tett! Talán életében először a felségünk megbocsátónak mutatkozott! Adjunk hálát együtt az Úrnak!
Letérdeltette az öreg lovagot, és hamis hangon belefogott egy vidám Te Deumba, melyhez a jelenlévők igyekeztek csatlakozni, annak mértékében, mennyire ismerték a hosszú hálaadó imát. Egyedül Olivier tudta végig követni. Végül visszavitték a börtönébe, hogy ott várja meg az események alakulását.
Ott találta a ruháit, melyeket sietve felöltött, bármennyire gyűröttek és piszkosak voltak, és úgy érezte, mintha a bőrét kapná vissza, melytől néhány percre megfosztották. Szeretett volna megmosakodni, ám ez szemmel láthatólag nem szerepelt a közeljövő programjában. Ellenben befalta a kenyeret és a fűszeres bárányt, melyet Legris hozott be egy kancsó suresnes-i borral, melyet szinte lélegzetvétel nélkül felhajtott, ő, aki máskor oly mértékletes volt. Ez is az életet jelentette azonban, és soha nem evett-ivott még ilyen jót!
Amikor Alain de Pareilles felkereste, körülbelül egy órával később, alva találta.
Elnézte egy pillanatig, majd megvonta a vállát, és felrázta:
– Talpra, uram! Ideje indulni!
Az alvó azonnal felpattant, a gépies mozdulattal, melyhez a Templomban töltött hosszú évek alatt szokott, ahol a szabályzat megkövetelte, hogy a legkisebb szólításra is azonnal talpon teremjenek.
– Hová visz? – kérdezte.
– Én? Sehova, hacsak nem a kastély kapujához. A király megmondta: szabad.
– Azt hittem, bizonyos feltételek mellett.
– Éppen ezeket fogom most elmondani. Először is a becsületére meg kell esküdnie, hogy soha többé nem emel fegyvert sem a király, sem a királyság ellen…
– Eszembe sem jutna! Ez a legkevesebb! Ugyanakkor ön előtt ünnepélyesen megesküszöm, kapitány – tette hozzá emelkedettebben.
– Ezenkívül el kell hagynia Franciaországot, de nem Angliába, Flandriába, Németországba vagy máshová kell mennie. Térjen haza Provence-ba: az otthonába.
– Van még otthonom?
– Az nem a mi gondunk. Ott jogában áll a gróf szolgálatába állni, aki egyben Nápoly királya is… ám nem feledkezhet meg róla, hogy ha ellentét alakulna ki közte és a francia király között, bár közeli rokonok, maga soha nem harcolhat ez utóbbi ellen.
Végül, ha véletlenül a Templom maradványaira bukkanna…
– Nem tartóztattak le Provence-ban is mindenkit, mint Franciaországban? –
jegyezte meg keserűen Olivier.
– De igen, de sosem lehet tudni. Bárhogy is van, ez is tilos az ön számára, hisz felérne azzal, hogy fegyvert fog a király ellen. Mindenesetre – folytatta Pareilles, és az övéből elővett egy zöld viaszpecsétes tekercset és egy kis erszényt – itt egy úti engedély, melyet felhasználhat az útja során… és egy kis pénz, hogy megéljen, hisz semmije sincs.
– Nem kérek pénzt! Csúf dolog, mely nagyban hozzájárult a testvéreim vesztéhez, és melyre nincs szükségem a mindennapi kenyeremhez.
– Nem utasíthatja vissza, amit a király ad. Fogja! Ha akarja, adja oda egy még szegényebbnek. Most pedig ideje indulnia! Ó, majdnem elfelejtettem: tilos Párizson áthaladnia! Túl könnyű lenne ott elvesznie.
– Míg a sűrű erdőkben ilyesmitől nem kell tartani – gúnyolódott Olivier. –
Nyugodjon meg, engedelmeskedem. Semmi más?
– Istenem, nincs, és ha készen áll…