Együtt haladtak lefelé a barbakán boltíve alatt. Az udvarról már eltűnt a kivégzés minden baljóslatú eszköze. Olivier megölelte a még mindig meghatott Sidoine atyát, köszönetet mondott Legris-nek, aki nagyon emberséges foglára volt, majd kilépett a hídra, és boldogan belélegezte a friss levegőt. A tenger felől támadt szél elsöpörte az égről a nyirkos szürkeséget, és a fényben megcsillant a folyó vize. A kapitány kezet nyújtott egykori foglyának:
– Jó hazatérést! – mondta. – Imádkozni fogok, hogy az Úr vigyázzon magára!
– Köszönöm… de miért tenné? Lázadó maradtam, akinek megbocsátottak.
– Éppen ezért, ezért a megbocsátó gesztusért, melynek tárgya lett. Nem is sejti, mennyire örülök neki!
– Gondolja, hogy rajtam keresztül a király felhagyott a haragjával a Templom iránt?
– Soha nem érzett semmi ilyesmit. Nincsenek személyes ellenérzései: csakis államiak!
– Még a hercegnők ügyében sem?
– Főleg nem abban. Azt hiszem, kedvelte őket… Alain de Pareilles búcsút intett és visszament a kastélyba, a kiszabadult fogoly pedig megindult a domboldalban a folyó felé. Addig követi majd a partot, míg nem talál egy átkelőt vagy egy révészt, aki átviszi a túlpartra, hisz Párizs hídjait nem veheti igénybe. Előbb azonban úgy döntött, elbúcsúzik a passiacumi hölgyektől, és megnyugtatja őket sorsa felől. Különösen egyiküket! Kegyetlen volt a gondolat, hogy nem látja többé, de legalább magával vihet róla egy utolsó képet, melyet a szíve mélyén őriz majd…
Őt látta meg elsőként. A ház mellett ült a kőpadon, ahol az öreg Mathilde szerette melengetni csontjait a napon, de nem volt egyedüclass="underline" egy férfi állt mellette, és élénken beszélgettek. Nem Rèmi volt az, nem is Mathieu vagy Aubin, és Olivier nem emlékezett rá, hogy látta volna már ezt a vékony és egyenes hátat, a szalmaszőke tincseket a sapka alatt. Keserű ízt érzett a szájában, hisz úgy látta, Aude arca csupa gyengédség, ahogy rápillant. Tehát abban a percben, amikor ő, Olivier azt hitte, hogy a lányt emészti miatta az aggodalom, és amikor, ha nem kap kegyelmet, a hamvait éppen a Szajnába szórnák, a szeretett lány – elmúlt már az az idő, amikor becsaphatta magát érzéseit illetően! – nyájasan társalog egy ismeretlennel! És annyira csak rá figyel, hogy őt észre sem veszi, pedig felé fordulva ül? Ó, Istenem!… Lehetséges ekkora fájdalom hirtelen?
Éppen távozni készült, amikor egy kiáltás a helyéhez szögezte:
– Olivier úr! Végre itt van!
Margot volt az, egy kosár körtével tért vissza a gyümölcsösből, és ahogy meglátta, kezéből mindent kiejtve szaladt a házba, és Juliane-ért kiáltozott.
Aude felpattant. A férfi is hátrafordult, és a vendég így nem láthatta, hogy a lány arcát határtalan boldogság ragyogja be. Felismerte az idegent: Gildas d'Ouilly volt, a Nesle torony diákja. Hirtelen felhorkant benne a harag, ahogy megindult feléje.
– Mit keres itt? Mathieu mester tisztán az értésére adta, hogy nem akarja viszontlátni.
A támadásban a fiatalember bíborvörösre váltott, és visszavágott:
– Maga nem Mathieu mester, ugye? Egyedül ő vethetné a szememre a jelenlétem, és ha mindent tudni akar, éppen őt kerestem, amikor ide jöttem… egy héttel ezelőtt…
– Tehát nem is most először! És mi mondanivalója volt?
– Bár nem tartozik magára, szívesen elárulom, hogy tanúja voltam egy bizonyos Gontran Imbert nevű rőfös megbüntetésének, akit megvesszőztek és pellengérre állítottak, amiért meg akart szerezni magának egy passiacumi birtokot, mely a néhai Bertrade Imbert tulajdonát képezte, és nem ő volt az örököse, s ráadásul megpróbálta rútul kihasználni a birtok új, fiatal tulajdonosnőjét. Féltem, hogy baj érte Mathieu mestert, hisz nem szállt szembe a nyomorulttal, és…
– … és eljött megnézni, segíthet-e valamit – lépett közbe Aude, aki szeretett volna véget vetni a szócsatának, mely elfelhőzte Olivier viszontlátásának örömét. – Jó szándék vezette, nem szabad veszekednie vele!
– Veszekedni, én? – húzta el a száját megvetően Courtenay. – Ön bizonyára megnyugtatta a sorsa felől. Akkor miért jött vissza?
– Én kértem rá! Annyira aggódtunk magáért, hogy szeretett nagyanyám megbetegedett… és Gildas mester orvostudományt tanul.
Többre nem maradt ideje. Juliane szaladt ki a házból, arcán azzal az örömmel, melyet a vendég Aude szeméből remélt volna. Szó nélkül a nyakába ugrott, és többször is cuppanósan megpuszilgatta:
– Végre itt van! Istenem! Annyira féltünk, és lehetetlenség volt bármit is megtudni!
… Ó, hála legyen az Úrnak! Életben van! De jöjjön gyorsan, jó anyánk türelmetlenül várja!… Nagyon beteg…
A többiekkel mit sem törődve megragadta Olivier kezét, és magával húzta a házba.
A férfi hagyta magát, megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a vitából, melyért szemrehányással illette magát, hisz nevetségesnek érezte, hogy egyáltalán belefogott.
Alig valamivel azután, hogy megszabadult a borzalmas halálból, és annyi erőfeszítést tett, hogy az örökkévalóság szépségei felé forduljon, hirtelen hozzá méltatlan szintre süllyedt vissza a földön. Nincs joga szeretni ezt a lányt, s még kevésbé beleszólni az életbe, melyet választott magának. Örökre el kell felejtenie Bertrade szavait Lehet, hogy tévedett…
Mathilde az egyik emeleti szobában pihent, és Olivier egyetlen pillantással felmérhette, hogy közel a vég. Az asszony nehezen, zihálva lélegzett, és színevesztett, beesett szemű arcában elkeskenyedett az orra, mégis sikerült rámosolyognia az érkezőre. Még felé is emelte a kezét, melyet Olivier megfogott.
– Itt van – suttogta. – Istennek… legyen hála!
– Ne beszéljen. Kimeríti.
– Beszélnünk… kell. Négyszemközt.
Nem kellett megismételnie. A három nő engedelmesen átment a szomszéd szobába, miközben Olivier az ágy mellé térdelt, hogy közelebb lehessen a beteghez:
– Rám akar bízni valamit?
– A fiamat! Megőrült… azt hiszi… ő a nagymester eszköze… és meg akarja ölni a királyt. Meg kell… akadályozni!
– Hogyan? Azt sem tudom, hol van!
– Corbeil-ben… a Notre-Dame kanonokjainál…
– Dolgozik, amikor megesküdött…
– Nem… katedrális… és főként… azt várja… hogy a király… mint minden ősszel…
vadászni menjen Fontainebleau-ba… Azt hiszi…
Fulladásos roham fojtotta belé a szót és vetette hátra az ágyban. Olivier a karjába vette, hogy megtámassza és segítse a légzését. Látta, hogy az asszonyon többször is eret vágtak, és bizonyára nincs már segítség. Gyengéden visszafektette a párnára, és elvett az éjjeliszekrényről egy sötét folyadékkal félig töltött kis tálat, megszagolta és ivott belőle néhány kortyot Gyógytea volt, melybe biztosan kevertek borostyánt és örvénygyökeret – bizonyítva, hogy Gildas érti a dolgát. Ismét felemelte Mathilde-ot, hogy megitassa, de az asszony alig egy kortyot nyelt le, majd félrefordította a fejét és a maradékot kiköpte.
– Nem, felesleges! – suttogta. – Meg fogok halni, és így van jól. Maga…
könyörgöm… keresse meg a fiam! Meg kell mentenie… saját magától.
Lehunyta a szemét, és nyögésére beszaladt Juliane. Egy kendő segítségével letörölte az anyósa állán és nyakán csorgó folyadékot, majd eligazgatta a párnákat és a takarót.
– Most már mellette maradok, de magának, nagyuram, el kell rejtőznie. Aubin elment az argenteuil-i papért: hamarosan megérkezik.
– Elrejtőzni? Nem. Elmegyek. Csak búcsúzni jöttem.