– Búcsúzni? Miért?
– Elűztek a királyságból. A szavamat adtam a királynak…
– Ó, istenem! És hova megy?
– Provence-ba. Hazamegyek Valcroze-ba… ha még van otthonom!
– És ha nincs többé?
– Megmarad a hazám… a Verdon szépséges völgyei, és a sok jó ember, aki ismer…
Meg fogok élni: egy kunyhó elég lesz…
Gyermekkora vidékének felidézésére a kemény arc gyengéd fényben ragyogott fel, de a haldokló meghallotta a szavait:
– Tehát… nem segít Mathieu-nek?
Mathilde sírni kezdett, és természetesen köhögni, miközben lélegzése félelmetes hörgéssé változott. Juliane sietve odasúgta:
– Egyfolytában azt ismételgette, hogy csak maga tántoríthatja el Mathieu-t a tervétől. Hiába mondogattam neki, hogy maga fogoly… és talán sosem látjuk viszont, makacsul állította, hogy visszajön. És lám, itt van.
Szemrehányás tükröződött a hangjában, könyörgő tekintetében. Olivier hirtelen fáradtnak érezte magát. Azt remélte, hogy a végső búcsúzás előtt néhány percnyi derű
és szeretet lesz osztályrésze, mely az iránta érzett aggodalomból táplálkozik, s melyet balzsamként vihet magával, hogy az eljövendő életben átmelengesse a szívét. Aude-ot azonban meghitt beszélgetésben találta Gildasszal. Juliane csak azért ugrott olyan boldogan a nyakába, mert Mathilde jóslata teljesült, és rá számítanak, hogy észre téríti Mathieu-t. Szomorú, de úgy kell elfogadni az eseményeket, ahogy jönnek: ebben a házban csak átutazó volt, akinek segítettek, és akinek még törlesztendő számlája van.
– Hol van Corbeil? – kérdezte.
– Hét vagy nyolc mérföldre északra Fontainebleau-tól, Fontainebleau pedig…
– Azt tudom, hol van. A régi időkben… jártam ott a nagy dromelles-i parancsnokságon. Nincs messze, és ismerem a királyi udvarházat.
– Oda megy?
– Miért ne? A déli úton van, melyen haladnom kell, és nem írták elő pontosan, mennyi idő alatt kell távoznom. Engedelmükkel összeszedem a csűrből a kevéske holmimat, és indulok…
– Hogyan? Máris? Későre jár. Maradjon legalább ma éjjel.
– Nem. Nem szeretem a hosszúra nyúló búcsúzást. Egyébként…
Odakint kis harang hangja hallatszott: megérkezett az argenteuil-i pap az oltáriszentséggel, s bizonyára egy ministráns kísérte. Olivier éppen ebben a pillanatban ment le, és látta, hogy a pap belép a házba, kezében hozva az ibolyaszín kendővel letakart szentséget. Térdre ereszkedett előtte, és csak akkor emelkedett fel, amikor a férfi lépte alatt megnyikordult a lépcső. Aude állt előtte, de közvetlenül a nyomában Gildasszal. Hűvösen meghajolt:
– Ég önnel, kisasszony! Megpróbálom észre téríteni és hazaküldeni az édesapját.
– Nem fog visszajönni, mert nem akar az én házamban lakni.
– Majd meglátjuk! A küldetésem végeztével folytatom az utam…
– Nem fogja meghallgatni! Dühös mindazért, amit értünk tett.
– Higgye el, elérem, hogy meghallgasson. Rèmi vele van, gondolom?
– Igen, de…
– Ketten sikerrel járhatunk! Ég áldja, kisasszony! Az édesanyja hívja.
Ezzel elhagyta a házat. Aude követni akarta, de Gildas visszatartotta.
– Fel kell mennie. Majd én beszélek vele.
A fiatalember éppen akkor ért a kertbe, amikor Olivier bement egykori lakhelyére, és mivel nem mert utána menni, inkább kint várakozott. Nem tartott sokáig: négy vagy öt perc elteltével Olivier előjött, vállán egy zsákkal, melybe váltás ruháit csomagolta, melyeket kimosva, kivasalva talált. Összeszaladt a szemöldöke, ahogy meglátta Gildast:
– Mit akar?
– Megtudni, miért gyűlöl. Mert gyűlöl, nem igaz?
– Nincs okom szeretni. Megtiltották magának, hogy ide jöjjön, és mégis megragadta az első ürügyet, hogy ide fusson és hasznossá tegye magát. Jó munkát végzett, elismerem, de bevallom, nem értem, miféle szándékai lehetnek egy leendő
papnak…
– Orvos leszek… és nem pap, hisz nincs bennem elég elhivatottság.
– Az itteni kisasszony térítette el?
– Meg kellene értenie. Nem templomos volt?
– Most is az vagyok. Tudtommal nem szegtem meg a fogadalmam.
– Egy jogász azt mondaná, a fogadalma érvényét vesztette, hisz a Templom nem létezik többé. Ennek ellenére szerelmes belé, ugyanúgy, mint én. Ettől ellenségek kell legyünk, amikor pedig együtt küzdöttünk?
– Nem vagyok az ellensége. Csak azt akarom, hogy hagyjon békén. Hosszú út áll előttem.
– Induljunk el együtt. Amint a pap végzett, elköszönök és visszamegyek Párizsba.
– Párizs számomra tiltott.
– Ebben az esetben át kell kelnie a Szajnán. Egy okkal több, hogy magával menjek.
Biztosan találunk egy csónakot, és átviszem.
– Nem kérek a társaságából…
Olivier félretolta a fiatalembert, és gyors léptekkel megindult a kapu felé, de Gildas nem hagyta annyiban. A nyomába szegődött, s vele együtt fordult a Szajna felé vezető
útra.
– Istenem, ne legyen ilyen makacs. Engedje, hogy segítsek.
– Miért? Hogy aztán csilloghasson a szíve hölgye előtt?
– Ó, milyen igazságtalan és kegyetlen. Jó szándék vezérel, higgye el.
– A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve! Kérem, kíméljen meg, és menjen vissza!
– Nem. Addig nem, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy épségben átkelt a folyón. Ez… kötelesség számomra.
– Ugyan miért?
– Talán mert maga olyan ember, akit nem lehet nem csodálni…
Most már futott Olivier mellett, aki gyors léptekkel haladt lefelé, hirtelen azonban megállt és szembefordult az alkalmatlankodóvaclass="underline"
– Nos, akkor csodáljon a távolból. Békén hagy végre?
– Nem. Bocsásson meg!
Olivier kimerülten felsóhajtott, letette a zsákját, és katapultként lendült előre az ökle Gildas álla felé, aki egyetlen nyögés nélkül összerogyott a vöröslő fűben. Ezután Sancie fia újra felvette a zsákját, és hátra sem nézve folytatta az útját. Hirtelen sokkal jobban érezte magát…
XIII. fejezet
Mathieu de Montreuil
Amikor két nappal később Corbeil látótávolába ért, Olivier megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát és tájékozódjon a keskeny hegygerinc csúcsán, mely a Szajna völgyét az Essone-étól elválasztotta. Kilátóhelyéről megértette, miért vállalkozhattak a helyi kanonokok a templomuk helyreállítására, és miért engedhették meg maguknak egy olyan katedrálisépítő szolgálatait, akit a király rendőrsége keres. A két folyó közé ékelődve, melyek felett egy szép híd ívelt át, a kisváros nyüzsgő képet mutatott malmaival, melyek lapátjait vagy a szél forgatta, vagy a víz sodrása, hajói pedig Párizsba vitték a lisztet és az egyéb helyi termékeket. A tornyokból angelusra hívó lágy harangszó hallatszott. A vízről felszálló pára – egyre rövidültek az őszi napok – nem engedte megszámolni őket, sem kivenni részleteiket. Bizonyára az kellett volna a legmagasabb legyen, amelyiken Mathieu és Rèmi dolgozott, de ha súlyos károkat szenvedett, lehet, hogy éppen a legalacsonyabb volt. A környéket, míg a szem ellátott, mezők, utak és termőföldek alkották, a távolban az erdők fekete sávjával.
Az utazó rövid pihenés után már indult is tovább, tűzre, meleg levesre és ágyra vágyott: mindezt megtalálja az Esson vize táplálta árokba merülő falak mögött.
A város egyik kerületére nyíló, boltíves kapuhoz igyekezett. Odafent egy kastély tornyai rajzolódtak; ki, mely már nem a grófok tulajdona volt: VI. Lajos a koronához csatolta és a királynéknak ajándékozta Corbeil-t, ám azóta, mint királyi várost, csak még jobban őrizték, hisz Saint-Denis és a lendit-i vásár mellett ez volt a főváros fő