élelemszállítója.
A nagy felvonóhídra érve egy őr alabárdja állta Olivier útját, és a katona megkérdezte, hova megy.
– Dolgozni a káptalan kanonokjaihoz.
– Melyik káptalanhoz? Kettő van.
– Igazán? Nem tudtam. Ahhoz, amelyiket a Miasszonyunknak szentelték – vetett keresztet az utazó.
– És honnan jössz?
– Párizsból. Kőfaragó vagyok. De miért ez a sok kérdés?
– Szeretjük tudni, ki jön ide. Különösen így estefelé.
Úgy tűnt, a férfi nem akar utat engedni. Bizonyára unatkozott. Majdnem olyan magas volt, mint Olivier, és erős felépítésű: talán szórakoztató összecsapásra vágyott.
Az érkező azonban udvarias maradt:
– Legyen olyan szíves, mondja meg, hol van a Notre-Dame.
– Egy pillanat. Ne olyan sietősen.
– Fáradt vagyok. Tehát mondja meg, amit tudni akarok, és engedjen be! – mutatta meg Olivier a Pareilles-től kapott úti passzust. A katona bizonyára nem tudott olvasni, de a királyi pecsét nagy hatást tett rá. Hátralépett, és függőleges helyzetbe állította a fegyverét.
– Ó! Bocsásson meg! Ez itt a Saint Léonard kerület. Menjen ezen az utcán egyenesen a hídig. A túloldalon meglátja a káptalan tornyát, majdnem közvetlenül a vízparton.
– Köszönöm.
Olivier nem késlekedett tovább, áthaladt a boltív alatt, melyből mögötte leereszkedett a kapurács. Ahogy haladt előre, egyre csendesedett az utca forgataga, az élet a házak belsejében folytatódott, ahol az esti étkezéshez készülődtek. Becsukódtak az ablaktáblák, és egy taverna előtt beszélgető három férfit, valamint egy csuprot cipelő
gyereket leszámítva senkivel sem találkozott. A hídra érve azonnal megpillantotta a keresett templomot, és feltételezte, hogy a körülötte álló magastetős házakban laknak a kanonokok. Azt is látta, hogy a templomhajó keresztfájához csatlakozó tornyot állványzat veszi körül, melyen éppen senki sem dolgozik. Néhány nagy lépéssel elérte a terecskét – jelentéktelen volt egy ilyen szép szentélyhez képest! –, melyet a kanonoki házak köre alkotott. Gyertyák fénye sütött át a templom ablakain, és az esti mise hangjai szűrődtek ki. Úgy gondolta, a szertartás végén megtudhat valamit, ezért levette a sapkáját, és a szenteltvízzel keresztet vetve térdet hajtott a bejáratnál.
A kanonokokat leszámítva kevesen voltak: néhány öregasszony és egy maroknyi férfi. Olivier lassan előrement a két dupla oszlopközös rövid hajóban, melynek árkádjai páros oszlopokon nyugodtak. Szakértőként csodálta az építészeti egység szépségét, az oszlopfőket, melyeken különös flóra és fauna díszlett. Már majdnem elérte az oltárt határoló fénykört, amikor felismerte Rèmit. A kövezeten térdelt, arcát a kezébe temette és mélyen imádkozott. Olivier nem akarta megzavarni. Megvárta, míg felemeli a fejét, csak azután ment oda mellé. Rèmi természetesen ránézett, és őszinte öröm ragyogott fel szomorú arcán:
– Olivier? Ó, Istennek legyen hála, amiért meghallgatta imámat és segítséget küldött!
– Ennyire nagy szüksége van rá?
– Igen! De menjünk ki! Ott nyugodtabban beszélhetünk.
Megkerülték a templomot egészen a templomfőig, ahol a kunyhók álltak, és ahol az építkezés folyt. Rèmi bement az egyik kunyhóba. Egy asztal állt benne terveket tartalmazó tekercsekkel, két szék és egy olajlámpás, melyet a fiatalember meggyújtott: a fény megvilágította elgyötört vonásait. Olyan sötét volt az arckifejezése, hogy Olivier meg is feledkezett éhségéről és fáradtságáról. Ugyanakkor időt akart hagyni Rèminek, hogy megeméssze az érkezését, ezért egy semleges kérdéssel kezdte:
– Hogy lehet, hogy csak két kunyhó van? Hol vannak a munkások?
– A Saint Léonard apátság mindennap ideküld három munkást, és ketten vannak a városban. De üljön le, és mesélje el, miféle csoda folytán került ide.
– Valóban csoda történt. Miután azzal fenyegetett, hogy lassú tűzön eléget, a király beérte annyival, hogy elűz a királyságból. Hazaküld Provence-ba.
– Tehát csak átutazóban van? – ült ki Rèmi arcára a csalódás. – Pedig úgy megkönnyebbültem…
– Hadd fejezzem be. Azt nem kötötték ki, mennyi időm van, és megígértem az édesanyjának és a nagyanyjának, hogy meglátogatom. Végül is erre vezet az utam.
– Köszönöm! Jól vannak?
– Az édesanyja és a húga igen, de…
– Mathilde nagymama?
– Nem hiszem, hogy viszontlátná: éppen az utolsó kenetet vette fel, amikor elindultam. De a szelleme egy percre sem hagyta el. És csakis Mathieu mester és maga foglalkoztatta.
Rèmi keresztet vetett, és letérdelt egy rövid imára, melyhez Olivier is csatlakozott.
– Itt Bemard d'Autun mester néven ismerik – magyarázta a végére érve. – A kanonokok határoztak így, hogy anélkül dolgozhasson, hogy túlzott kíváncsiságot ébresztene, és a feljelentést kockáztatná.
– Bölcs döntés. No de hol van most?
Rèmi kinyitotta a deszkaajtót, és a Szajna-parton álló kis házra mutatott:
– Ott. Mindketten ott lakunk, és csak a munka kedvéért mozdul ki. Az ideje többi részében egy ablakban ül, melyet innen nem látni, de ahonnan belátja a túlpartot és a folyót. A király érkezését lesi. Igaz, van egy másik út is Essonnes-on át, de a felségünk erre szeret jönni.
– Miért lesi éjszaka?
– Miért ne? Előfordul, hogy Fülöp, ha nem siet, vízi úton érkezik Fontainebleau-ba, és pihenni akar egy keveset. Ha pedig lovon ül, mint a legtöbbször, a városkapukon bármikor beengedik. Tehát az apám mindig lesi!
– Sosem alszik?
– De igen, de nagyon keveset. Egy vagy két órát, és olyankor nekem kell őrködnöm helyette. Egyre jobban megváltozik…
– Találkozhatok vele? A családja azt mondta, hogy most már gyűlöl, és nem akar a passiacumi házban lakni.
– Sosem beszélt magáról, így nem tudom, most hogyan vélekedik.
– Meg kell próbálnunk kideríteni. Engedelmével, Rèmi, holnap felkeresem azzal az ürüggyel, hogy Mathilde asszony halálhírét hozom. Majd meglátjuk. Most azonban –
bocsásson meg, barátom! – szeretném, ha útbaigazítana egy szerény fogadó felé, ahol ágyat és vacsorát kaphatok…
– Ó, kérem, bocsásson meg! Csak magamról és az enyéimről beszélek, mintha nem kimerítő út állna maga mögött. Elkísérem az egyik kőművesünkhöz, Paulinhez.
Jacqueline, a felesége fogadót vezet a Grand Saint-Yon híd mellett. Icipici, de tiszta hely. Erős asszony, akihez rendes emberek járnak. Oda viszem.
Nem sokkal később a kőműves felesége, egy szilaj, fürge és zsémbes, erős karú és bajuszos asszonyság leültette az utazót egy fokhagymával és póréval gazdagon fűszerezett marharagu elé, melyhez házi almabort szolgált fel. Rèmi úgy mutatta be a barátját, mint provence-i kőfaragót, aki egy ideig Bemard mesterrel dolgozott, és aki egy északon tett utazás után csatlakozott hozzájuk. Ennek eredményeként Paulin is előjött a vendég szórakoztatására.
Leült vele szemben egy üveg pálinkával, és belefogott élete elbeszélésébe, miközben kiadós adagokat töltött magának. Olivier keveset ivott, azt is csak azért, hogy ne sértse meg a férfit. Nagyon álmos volt, és végül mindkettőjüket elnyomta az álom: egyiküket mert nem bírta tovább, másikukat mert sokat ivott… Úgy tűnt, a gazdaasszonynak nem okoznak gondot. Leszedte az asztalt, bevitte a férjét a hátsó terembe, Olivier-t pedig egy takaróra fektette a kemence mellett: túl magas és nehéz volt ahhoz, hogy felvigye az emeletre.