Выбрать главу

Rèminek, aki nehezen titkolta meglepetését, csak annyit mondott, hogy meg kell látogatnia valakit, akitől tanácsot és talán segítséget remél.

– Megpróbálom teljesíteni a nagyanyja utolsó kérését. Amíg visszajövök, vigyázzon rá, ha esetleg…

– Megértettem! Sokáig marad távol?

– Két napot. Talán hármat. Isten óvja, Rèmi!

– Magát is, Olivier!

Egy órával később Courtenay útban volt Párizs felé.

Még aznap este, éppen a kapuzárás előtt odaért. Gyorsabban gyalogolt, mint valaha, annyira sietett elvégezni a küldetését és visszatérni a törvényesség útjára.

Ahelyett, hogy elnehezítette volna, szárnyakat adott a lelkiismerete súlya.

Száraz maradt az idő, és alig volt piszkosabb, mint Corbeil-be érkeztekor, amikor elérte Gros-Moulu kocsmáját. Lerogyott az egyik zsámolyra, és egy kupa bort kért…

Hízelgő barátsággal fogadták, vagyis nem kérdeztek semmit. A fogadós mindössze nagy jóindulattal mosolynak nevezhető grimasszal megjegyezte:

– Rég láttunk!

– Bizony! Az ember nem mindig azt teszi, amit akar. Itt van? – tette hozzá felfelé bökve Olivier.

– Le se jött egész nap. Igaz, a Notre-Dame-ban éppen az első misére készülődtek, amikor hazajött.

– Nem is tudtam, hogy így ismered a katedrális szokásait – nevetett Olivier néhány pénzdarabot téve az asztalra. – Készíts valami laktatót kettőnknek, amit felvihetek.

A kért ételekkel – sajttal, kenyérrel, borral – felszerelkezve Olivier felkapaszkodott a manzárdba. Csukva találta az ajtót, és többször is bekopogtatott, mire egy minden eddiginél kócosabb fej bukkant fel a nyílásban. Nehezen nyitotta ki a szemét, de azért felismerte a látogatót:

– Nocsak! Maga az? Mi szél hozta? – méregette elégedetten a vacsorát Montou.

– Egy kérés szele. Szükségem van a segítségére.

Nagyon hideg volt a manzárdban, hisz a tűzvésztől való félelem lehetetlenné tette a fűtést, és a helyiségben áporodott volt a levegő. Montou kinyitotta az ablakot, mielőtt visszarogyott volna a szalmazsákjára, azután intett a vendégének, hogy üljön le ő is.

Ivott egy kupa bort, vágott egy darab sajtot és egy vastag szelet kenyeret, végül megszólalt:

– Mit tehetek magáért? Megint meg kell mentenünk egy ifjú hölgyet?

– Nem. Istennek és magának hála ő jól van. Az apja forog nagy veszélyben.

– Mathieu de Montreuil? Letartóztatták?

– Még nem, de könnyen lehet, hogy hamarosan megtörténik. Átvette a maga régi tervét, hogy a túlvilágra küldi Fülöp királyt. Azt állítja, hogy a nagymestert látja álmában, aki rá bízta a bosszút!

– Maga hisz neki?

– Nem igazán . Szerintem csak rögeszme, és már képtelen különbséget tenni az álom, a valóság és a gyűlölete hangja között.

– Talán neki van igaza. Maga szerint a pápa és Nogaret természetes halállal haltak?

Az ingemben fogadok – pedig csak egy van! –, hogy diszkrét kezek gondoskodtak róluk… Jó felségünk még csak… negyvenhat éves, ha jól számolok, és atlétaalkat. Nála egészségesebb embert képzelni sem lehet.

– Bizonyára, de Mathieu a híres éjszakán súlyos sebet kapott, és alig tudja használni a bal karját. Ügyetlen lesz, és el fogják fogni…

– És azt akarja, hogy segítsek neki?

– Távolról sem.

– Hogy cselekedjek helyette?

– Még kevésbé! A Notre-Dame még mindig a szószólója?

– Nogaret halála óta nem, melyet közhírré tettem… de nehéz lett a dolog. A püspök nagyon óvatos, és szigorú a felügyelet…

– A pecsétőr több mint négy hónapja halott, és elvben magának nincs több bejelentenivalója… hacsak nem a király halála, azt pedig a lélekharangok úgyis tudatják.

Pierre de Montou kiitta a bort, az inge ujjába törölte a száját, szipogott egyet, majd megjegyezte:

– Ha megmondaná pontosan, mire gondol, sok időt nyerhetnénk.

– Azt szeretném, ha a katedrális felszólítaná Fülöpöt, hogy idén ősszel ne menjen Fontainebleau-ba vadászni, mint máskor.

– Mathieu ott várja?

– Egyelőre Mathieu Corbeil-ben van, ahonnan egyfolytában a királyi menetet lesi.

– No de maga, meg a fia nem elég felnőttek hozzá, hogy megakadályozzák őrült tervét?

– Örömmel hallom, hogy ma már maga is annak tartja! Talán jobb, ha elmesélem, mi történt azóta, mióta elváltunk a Nesle toronynál. Persze ha van ideje.

Montou elnyúlt a fekhelyén, és feje alatt összefonta a karját:

– Ó, bőven van! Tudja, hogy éjjeli bagoly vagyok!

Olivier nem volt a hosszas mesék embere, és beszámolója röviden, tömören hangzott. Montou félig hunyt szemmel hallgatta, mint egy gyermek, akit mesével ringatnak el, de a királyra vonatkozó szakaszra felemelkedett és különösen figyelmes lett:

– Visszaadta a szabadságát? – döbbent meg.

– A szavamért cserébe, hogy elkerülöm Párizst, és soha nem térek vissza Franciaországba. Életemben először szegtem meg a szavam, hogy eljöjjek magához –

tette hozzá szomorúan Olivier. – Szégyellem magam, de ez az ára számomra Mathieu megmentésének! Meg tud érteni?

– Elég lovagság maradt még bennem, hogy átérezzem, mit jelent ez magának, de igaza volt, hogy idejött: azt hiszem, megnyugtathatom anélkül, hogy az íjamra vagy bármi másra szükség lenne: a király idén ősszel nem megy Fontainebleau-ba.

– Honnan tudja?

– Van egy-két megbízható forrásom, de most még ezekre sincs szükségem, hisz csak azt mondom, amit mindenki tud: Fülöp Enguerrand de Marignyra hagyta az államügyeket, és az Oise partjára ment pihenni és vadászni…

– Visszatért Maubuissonba?

– Nem. Pont-Sainte-Maxence-ba ment. A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour-Basse-hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához…

– Ez még nem jelenti, hogy nem megy Fontainebleau-ba!

– Lehetetlen. Nem hagyja el még egyszer Párizst, amikor közeleg a tél. Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu-höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az!

A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát. Mégis egy kicsit még az ördög ügyvédjének szegődött:

– Lehet, hogy félbe kell szakítani az ott tartózkodását. A királyság…

– A királyságban béke van… bármennyire nehéz is elismernem. A nagymester halála után megalakult ligák elcsendesedtek, és a kölcsön, melyet Marigny eszközölt ki a lombardoknál, rendbe hozta a pénzügyeket. Végül, emlékezzen csak vissza, télen nem harcolunk. A király Pont-Sainte-Maxence-ban tölti megérdemelt pihenőjét. Ennyi az egész.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Olivier örömmel megadta magát. Alig várta, hogy visszamehessen Rèmihez, hogy megvigye a jó hírt. Az apja és ő nyugodtan dolgozhatnak a corbeil-i kanonokoknak, ő maga pedig visszaindulhat a szülőföldjére.

Felállt, de Montou visszatartotta:

– Hova indul? Éjszaka van, és Párizs kapuit bezárták…

– Igaz is! Elfelejtettem! Még arról is megfeledkeztem, hogy fáradt vagyok.

– Akkor maradjon és pihenjen! – állt fel Montou. – Aludjon kedvére, magáé a hely!