Rèminek, aki nehezen titkolta meglepetését, csak annyit mondott, hogy meg kell látogatnia valakit, akitől tanácsot és talán segítséget remél.
– Megpróbálom teljesíteni a nagyanyja utolsó kérését. Amíg visszajövök, vigyázzon rá, ha esetleg…
– Megértettem! Sokáig marad távol?
– Két napot. Talán hármat. Isten óvja, Rèmi!
– Magát is, Olivier!
Egy órával később Courtenay útban volt Párizs felé.
Még aznap este, éppen a kapuzárás előtt odaért. Gyorsabban gyalogolt, mint valaha, annyira sietett elvégezni a küldetését és visszatérni a törvényesség útjára.
Ahelyett, hogy elnehezítette volna, szárnyakat adott a lelkiismerete súlya.
Száraz maradt az idő, és alig volt piszkosabb, mint Corbeil-be érkeztekor, amikor elérte Gros-Moulu kocsmáját. Lerogyott az egyik zsámolyra, és egy kupa bort kért…
Hízelgő barátsággal fogadták, vagyis nem kérdeztek semmit. A fogadós mindössze nagy jóindulattal mosolynak nevezhető grimasszal megjegyezte:
– Rég láttunk!
– Bizony! Az ember nem mindig azt teszi, amit akar. Itt van? – tette hozzá felfelé bökve Olivier.
– Le se jött egész nap. Igaz, a Notre-Dame-ban éppen az első misére készülődtek, amikor hazajött.
– Nem is tudtam, hogy így ismered a katedrális szokásait – nevetett Olivier néhány pénzdarabot téve az asztalra. – Készíts valami laktatót kettőnknek, amit felvihetek.
A kért ételekkel – sajttal, kenyérrel, borral – felszerelkezve Olivier felkapaszkodott a manzárdba. Csukva találta az ajtót, és többször is bekopogtatott, mire egy minden eddiginél kócosabb fej bukkant fel a nyílásban. Nehezen nyitotta ki a szemét, de azért felismerte a látogatót:
– Nocsak! Maga az? Mi szél hozta? – méregette elégedetten a vacsorát Montou.
– Egy kérés szele. Szükségem van a segítségére.
Nagyon hideg volt a manzárdban, hisz a tűzvésztől való félelem lehetetlenné tette a fűtést, és a helyiségben áporodott volt a levegő. Montou kinyitotta az ablakot, mielőtt visszarogyott volna a szalmazsákjára, azután intett a vendégének, hogy üljön le ő is.
Ivott egy kupa bort, vágott egy darab sajtot és egy vastag szelet kenyeret, végül megszólalt:
– Mit tehetek magáért? Megint meg kell mentenünk egy ifjú hölgyet?
– Nem. Istennek és magának hála ő jól van. Az apja forog nagy veszélyben.
– Mathieu de Montreuil? Letartóztatták?
– Még nem, de könnyen lehet, hogy hamarosan megtörténik. Átvette a maga régi tervét, hogy a túlvilágra küldi Fülöp királyt. Azt állítja, hogy a nagymestert látja álmában, aki rá bízta a bosszút!
– Maga hisz neki?
– Nem igazán . Szerintem csak rögeszme, és már képtelen különbséget tenni az álom, a valóság és a gyűlölete hangja között.
– Talán neki van igaza. Maga szerint a pápa és Nogaret természetes halállal haltak?
Az ingemben fogadok – pedig csak egy van! –, hogy diszkrét kezek gondoskodtak róluk… Jó felségünk még csak… negyvenhat éves, ha jól számolok, és atlétaalkat. Nála egészségesebb embert képzelni sem lehet.
– Bizonyára, de Mathieu a híres éjszakán súlyos sebet kapott, és alig tudja használni a bal karját. Ügyetlen lesz, és el fogják fogni…
– És azt akarja, hogy segítsek neki?
– Távolról sem.
– Hogy cselekedjek helyette?
– Még kevésbé! A Notre-Dame még mindig a szószólója?
– Nogaret halála óta nem, melyet közhírré tettem… de nehéz lett a dolog. A püspök nagyon óvatos, és szigorú a felügyelet…
– A pecsétőr több mint négy hónapja halott, és elvben magának nincs több bejelentenivalója… hacsak nem a király halála, azt pedig a lélekharangok úgyis tudatják.
Pierre de Montou kiitta a bort, az inge ujjába törölte a száját, szipogott egyet, majd megjegyezte:
– Ha megmondaná pontosan, mire gondol, sok időt nyerhetnénk.
– Azt szeretném, ha a katedrális felszólítaná Fülöpöt, hogy idén ősszel ne menjen Fontainebleau-ba vadászni, mint máskor.
– Mathieu ott várja?
– Egyelőre Mathieu Corbeil-ben van, ahonnan egyfolytában a királyi menetet lesi.
– No de maga, meg a fia nem elég felnőttek hozzá, hogy megakadályozzák őrült tervét?
– Örömmel hallom, hogy ma már maga is annak tartja! Talán jobb, ha elmesélem, mi történt azóta, mióta elváltunk a Nesle toronynál. Persze ha van ideje.
Montou elnyúlt a fekhelyén, és feje alatt összefonta a karját:
– Ó, bőven van! Tudja, hogy éjjeli bagoly vagyok!
Olivier nem volt a hosszas mesék embere, és beszámolója röviden, tömören hangzott. Montou félig hunyt szemmel hallgatta, mint egy gyermek, akit mesével ringatnak el, de a királyra vonatkozó szakaszra felemelkedett és különösen figyelmes lett:
– Visszaadta a szabadságát? – döbbent meg.
– A szavamért cserébe, hogy elkerülöm Párizst, és soha nem térek vissza Franciaországba. Életemben először szegtem meg a szavam, hogy eljöjjek magához –
tette hozzá szomorúan Olivier. – Szégyellem magam, de ez az ára számomra Mathieu megmentésének! Meg tud érteni?
– Elég lovagság maradt még bennem, hogy átérezzem, mit jelent ez magának, de igaza volt, hogy idejött: azt hiszem, megnyugtathatom anélkül, hogy az íjamra vagy bármi másra szükség lenne: a király idén ősszel nem megy Fontainebleau-ba.
– Honnan tudja?
– Van egy-két megbízható forrásom, de most még ezekre sincs szükségem, hisz csak azt mondom, amit mindenki tud: Fülöp Enguerrand de Marignyra hagyta az államügyeket, és az Oise partjára ment pihenni és vadászni…
– Visszatért Maubuissonba?
– Nem. Pont-Sainte-Maxence-ba ment. A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour-Basse-hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához…
– Ez még nem jelenti, hogy nem megy Fontainebleau-ba!
– Lehetetlen. Nem hagyja el még egyszer Párizst, amikor közeleg a tél. Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu-höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az!
A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát. Mégis egy kicsit még az ördög ügyvédjének szegődött:
– Lehet, hogy félbe kell szakítani az ott tartózkodását. A királyság…
– A királyságban béke van… bármennyire nehéz is elismernem. A nagymester halála után megalakult ligák elcsendesedtek, és a kölcsön, melyet Marigny eszközölt ki a lombardoknál, rendbe hozta a pénzügyeket. Végül, emlékezzen csak vissza, télen nem harcolunk. A király Pont-Sainte-Maxence-ban tölti megérdemelt pihenőjét. Ennyi az egész.
Ehhez nem volt mit hozzátenni. Olivier örömmel megadta magát. Alig várta, hogy visszamehessen Rèmihez, hogy megvigye a jó hírt. Az apja és ő nyugodtan dolgozhatnak a corbeil-i kanonokoknak, ő maga pedig visszaindulhat a szülőföldjére.
Felállt, de Montou visszatartotta:
– Hova indul? Éjszaka van, és Párizs kapuit bezárták…
– Igaz is! Elfelejtettem! Még arról is megfeledkeztem, hogy fáradt vagyok.
– Akkor maradjon és pihenjen! – állt fel Montou. – Aludjon kedvére, magáé a hely!