– Magával tarthatok? Ha visszamegyek Párizsba; a kötél vár rám. Vagy még rosszabb… nem maradt semmim.
– Mit csinált?
– Néhány jó bajtársammal meglátogattuk a gonosz Jean de Marigny püspököt, hogy megszabadítsuk legalább annak a kincsnek egy részétől, melyet a Templomtól…
és máshonnan lopott el. Én azonban többet akartam: meg akartam ölni, hogy megfizettessek a kihallgatásaiért, a kínzásaiért… sajnos rossz volt a tervezés, elmenekülni is alig tudtunk. A vén róka nagyon óvatos, és a palotája tele van csapdákkal… Egyikünket elfogták. Beszélni fog, és akkor…
– … és akkor a párizsi Notre-Dame örökre elveszíti a hangját?
– Mindenképpen elveszítette volna. Kezdem érezni az évek súlyát, és nagy bánatot cipelek a hátamon. Mondhatná, hogy egy jó kolostor nagy szolgálatot tenne, de sosem tetszett a szerzetesi élet! Túl sok az ima, és kevés a tett. Azt hiszem, inkább nyomorúságosan éhen halnék egy fa tövében.
– Provence-ban is vannak fák – suttogta Olivier egy perc múlva. – És meleg van…
Lehet, hogy már csak egy pásztorkunyhót vagy egy hegyi barlangot tudok felajánlani, de ott közelebb vagyunk Istenhez, és nem látom okát, miért tagadnám meg magától egy darabkáját annak, ami oly nagy szeretettel formálódott…
Montou szeme felragyogott. Talán egy könnycsepp gyűlt meg benne, de csak annyit mondott:
– Köszönöm!
Éjszaka leesett az első hó, de túlságosan vékony volt még ahhoz, hogy áthatoljon az erdő sűrű ágain, amikor napfelkeltekor visszaindultak Corbeil-be. A mezőkre és a legelőkre azonban könnyű, fehér leplet borított. Rèmi átengedte öszvérét az apjának, és a legvékonyabb, Montou mögé telepedett. Így csak lassabban haladhattak, de most, hogy már minden rendben volt, felesleges is lett volna a sietség.
Essonnes határába értek, amikor bekövetkezett a tragédia…
A szűk utat hirtelen eltorlaszolták, olyannyira, hogy képtelenség volt átjutni. Nem térhettek ki oldalra sem, ahol parasztok tolongtak, de a négy utazó erre nem is gondolt: megdermesztette őket a lovasság, mely egy helyben állva eltorlaszolta az utat, s mely felett a francia címeres lobogók lengtek: lovak, szolgák, íjászok, nagyurak vettek körül egy férfit, akit Olivier és Montou iszonyattal ismertek fel, még mielőtt meghallották volna a több száz torokból felszálló kiáltást:
– A király!… A király!
Ő volt, és mégsem ő. Az azúrkék sapka alatt a halottsápadt bőr ráfeszült arca csontozatára, orrcimpái beestek, a színevesztett szem alatt lila árkok húzódtak. Fülöp mereven nézett előre, mintha nem is látna. Nyeregben ült, mereven, mint egy szobor, de ingatag szobor, melyet Hugues de Bouville és Alain de Pareilles igyekezett támogatni. Olivier-nek annyi ideje sem volt, hogy azt higgye, álmodik. Az élen haladó Mathieu máris feléjük fordult, és habzó szájjal, őrült tekintettel azt kiáltotta:
– Hazudtak! Él… él!
Egyik kezével a jószágát ösztökélve előrántotta az övében viselt nagy kést, és célpontjára rontott:
– Jacques mesterért!
Olyan hirtelen volt a támadás, hogy a tömeg szétnyílt előtte, és egy pillanatra azt hihette, lecsaphat, de a kíséret egyik nemesének baltája fejen találta, és Mathieu vérben úszó fejjel a király lova elé rogyott. Nem látta, hogy a Fülöpöt támogatók gyengéden lesegítik a királyt a nyeregből és a gyaloghintóba ültetik, melyet az apródok intenek oda… Körülötte kör nyílt. Nézték a vérző, mozdulatlan és nyomorúságos testet, mely fölé a gárdakapitány hajolt, miután besegítette a királyt a párnákra.
Mathieu kísérői is leszálltak nyergükből. Rèmi természetesen az apjához akart rohanni, de Olivier vaskézzel visszatartotta:
– Mit akarsz csinálni? Feladni magad? Érte már semmit nem tehetünk…
– Segítségre van szüksége…
– Meghalt. Egyetlen koponya sem állhat ellen ekkora csapásnak!
– De ő az apám!
– Igen, de most már az anyádra és a húgodra kell gondolnod. Értük kell élned…
Hallották, hogy Alain de Pareilles kiad egy parancsot, miután csizmája orrával megfordította a holttestet:
– Kössék fel! A példa kedvéért!
Olivier képtelen volt elviselni a Rèmi mellkasából felszakadó zokogást. Az összezáruló tömegen átküzdve magát odalépett Pareilles-hez:
– Könyörgök, kapitány úr, kímélje meg a szerencsétlen őrült családját ettől a szégyentől!
– Maga? Mit keres itt? Nem megesküdött…
– De igen, és úton vagyok, de mielőtt elmentem volna, megpróbáltam megakadályozni egy… őrültséget, és majdnem sikerrel is jártam.
– És miben áll ez a majdnem?
– Abban, hogy azt hittük, hogy a király Párizsban haldoklik… Aztán meglátta…
lóháton!
– Egy pillanat!
A menet ismét megindult a hintó és a lovasától megfosztott szépséges jószág körül, melyet egy lovász kantáron vezetett. Alain de Pareilles néhány szót súgott az egyik tiszt fülébe, és hátramaradt két gárdistával, akik egyike már készítette a kötelet.
– Kicsoda? – csattant fel keményen. – Kicsoda?
– Azt hiszem, tudja.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy maga emel szót az érdekében, igen. Mathieu de Montreuil? És azt akarja, hogy tiszteljük a holttestét, amikor meg akarta ölni a királyt?
– Mondom, hogy letett a tervéről, mert azt hitte, haldoklik…
– Még nem, de az sem késik már sokáig. Mióta visszavitték Párizsba, a király egyfolytában a szülő-kastélyába vágyik, hogy ott adja vissza lelkét a Teremtőjének, ahol kapta. A csak rá jellemző akaraterővel nyeregbe emeltette magát, de mint láthatta, elhagyta az ereje… Milyen kár!
Olivier-t nem lepte meg, hogy a nemes nap cserzette bőrén elmorzsol egy könnycseppet. Az egyik katona odalépett:
– Kapitány úr, mi a parancsa? – mutatta fel a kötélhurkot.
– Nem. Jelen helyzetében Fülöp felségünk azt hiszem, kegyelmet adna ennek az őrültnek! Indulunk! Remélem, utoljára búcsúzunk, lovag – tette hozzá Olivier felé.
Visszaült a lovára, mely okosan várakozott, és szétoszlatta a még ott maradtakat, akik az előadás végét várták, azután embereivel a nyomában a királyi menet után ügetett.
A három férfi egyedül maradt az úton a holttesttel, melyet Rèmi most már magához ölelt. Pierre de Montou odavezette Mathieu öszvérét. A fia és Olivier beburkolták köpenyébe, nem törődve a továbbra is csorgó vérrel, majd felfektették a jószág hátára, és két oldalról megtámasztották, nehogy leessen… A csúf, szürkéssárga ég újabb havazást ígért. Csendben el is eredt a hó, ahogy újra megindultak az ösvényen. Mint egy finom fehér szemfedő, belepte a halottat, mire megérkeztek…
Mathieu de Montreuil-t még aznap este eltemették a Notre-Dame kis temetőjében, a teljes káptalan jelenlétében, mely előtt Rèmi semmit sem titkolt a halála körülményeiről, de a vezető úgy döntött, az igazi ok maradjon titokban. Jobb, ha a corbeil-iek úgy tudják, az építőmester baleset áldozata lett. Szép és egyszerű volt a szertartás.
A torony tervei készen álltak, és a kanonokok úgy határoztak, megbíznak Cauvinben, Rèmi pedig folytathatja szobrászi munkáját. Olivier és Montou szabadon útra kelhettek. Másnap meg is tették, miközben felzúgtak a királyság lélekharangjai, egymásnak adva a hírt, hogy Szép Fülöp megtért az örökkévalóságba, és az új király a kiszámíthatatlan X. Lajos.
Rèmitől elbúcsúzva Olivier és Pierre de Montou azt tanácsolták, menjen el az anyjáért és a húgáért, és hozza ide őket.