– Mostantól a király egyetlen régi szolgálója sincs biztonságban – magyarázták. –
Elsőként Marigny forog veszélyben. A Civakodó gyűlöli, s még inkább Charles de Valois, aki hamarosan mindenható lesz…
– Lehet, de miért kellene az egyszerű nőknek is félniük?
– Ne feledkezzen meg Gontran Imbert-ről! Ha eltörlik az előző uralom törvényeit és dekrétumait, biztosan eszébe jut az ítélete, és örömmel veti magát Lajos lába elé, hogy elégtételt követeljen.
– Akkor a passiacumi hölgyek védtelenek lesznek – folytatta Olivier. – Nem szabad ott hagyni őket…
– Holnap elmegyünk értük – jelentette ki váratlan határozottsággal Cauvin. – Mivel én lépek Mathieu mester helyére, természetes, hogy gondoskodjak a családjáról – tette hozzá kihívó pillantással Courtenay felé.
Magától adódott a visszavágás:
– Ott van nekik Rèmi. Mostantól ő a családfő!
– Nem hiszem, hogy visszautasítaná a segítségem. Hisz mostanáig osztoztunk jóban, rosszban. És mivel maga nem térhet vissza… nagyuram – folytatta enyhén gúnyos tisztelettel, mely helyreállította köztük a távolságot, s egyben kirekesztésként hatott –, ne törődjön velünk többé!
Olivier hátat fordított neki, és megölelte Rèmit:
– Mindig is törődni fogok veled és a családoddal – szólalt meg felindulva –, bárhol legyek is. Ne felejtsd el, és ha szükséged van rám, nem olyan hosszú az út Provence-ig…
XIV. fejezet
A villám sújtotta torony
Több mint négy hónapba telt, míg a két bajtárs elérte a pápai államot. Az abban az évben korán beköszöntő tél útnak indulásuk után szinte azonnal rájuk tört metsző
szelével, havazásaival, melyben elvesztek az utak, sötét erdőivel, ahol végeérhetetlennek tűntek az éjszakák a farkascsordák között, melyekkel többször is meg kellett küzdeniük, és az útonállókkal, annak ellenére, hogy mivel kevés volt az utazó a rossz évszakban, ők is leginkább behúzódtak kocsmáikba.
Amint nem egyedül magáról volt szó, Olivier rászánta magát, hogy merítsen az Alain de Pareilles-től kapott erszényből, és Corbeil-ben bő, vastag, csuklyás köpenyeket vásárolt maguknak erős cipőkkel, melyek az út végéig kitarthattak. Arról szó sem lehetett, hogy lovakat is vegyenek, melyek fenntartása sokba került volna, s végül talán kénytelenek lettek volna hátrahagyni őket a vadállatoknak. Gyalog mentek, mint a zarándokok, és bár eleinte nem azok voltak, útközben lassan azzá alakultak. Felébredt és felszínre tört bennük a régóta mélyen eltemetett templomos örökség, különösen a Szűz Mária iránti rajongás, akinek a piros keresztes lovagok szentelték magukat.
Olivier számára egyszerű volt a visszatérés a régi áhítathoz, hisz sosem adta fel teljesen, de Pierre-nek, akinek életét erőszak és gyilkos gondolatok kísérték, kevésbé tűnt könnyűnek. Mégis ez történt, méghozzá egészen egyszerűen, minden magamutogatás nélkül, anélkül, hogy jelleme egyébként megváltozott volna. Mintha Montou mély álomból ébredt volna. Olivier akkor értette ezt meg, amikor Sensba érve, melynek érseke a megvetésre méltó Jean de Marigny volt, az Ólomtorony Mária-harangjának komoly zúgását hallgatták:
– Vannak Szűz Mária-zarándokhelyek Provence-ban?
– Bőven! Csak Marseille-ben három: a Notre-Dame-de-Confession, a Notre-Dame-de-l'Huveaune és a Notre-Dame-la-Brune. Mások is vannak, de az egyik különösen közel áll hozzám, mert az édesanyám szívesen járt oda: Notre-Dame-de-l'Etoile Moustiers-ban. Az apám azt mesélte – tette hozzá mosolyogva –, hogy oda ment Szűz Máriához könyörögni, hogy akadályozza meg, hogy templomosnak álljak.
– Nem teljesült a kérése.
– Nem, de élete végéig gyengéd imádat élt benne a Szűzanya iránt… Csodálatos, szinte vad hely: egy sziklába kapaszkodó kápolna egy völgymélyi falu felett, egy kis és szigorú kolostorral.
– Akkor kérem, tegyünk fogadalmat, hogy ha a Szűzanya megengedi, hogy épségben elérjük Provence földjét, útközben elmegyünk imádkozni minden szentélybe, ahol őt tisztelik, és ennél az oltárnál fejezzük be a zarándokutunkat, miután Valcroze-ba érkeztünk…
– Ha még létezik Valcroze…
Így is tettek, de azért nem énekeltek zsoltárokat és imádkoztak naphosszat.
Harcolniuk kellett a nehézségek, az akadályok és a rossz idő ellen, de az, hogy templomról kápolnára jártak, gyakran menedéket is jelentett éjszakára vagy néhány napra, amikor vihar tombolt. Olivier, mint tanult kőfaragó, mindig talált egy kijavításra szoruló szobrot vagy kiigazítandó követ, Montou pedig kivette részét a közösségek kemény életéből. Fontenay-ben töltöttek két hetet karácsonykor, majd újabb kettőt Citeaux-ban. Megálltak a hatalmas és gyönyörű Clunyben, ahol Montou egy hónapig gyógyította erős megfázását. Elkerülték az egykori templomos helyeket, különösen azokat, amelyeket most az ispotályosok tartottak kézben. Talán mert nem titkolták, mik voltak egykor, és nem kértek volna hajdani riválisaik leereszkedő szánalmából.
Fülöp úti engedélyét nem kellett használniuk, csak emlékként őrizték meg. Mégis imádkoztak a furcsa, összetett, megfejthetetlen lélekért, akit Franciaország szeretete és az emberek megvetése vezérelt.
Amikor Lyon után lefelé indultak a Rhone völgyében, az eddig keményen hideg idő
kegyesebbre fordult. Vadonatúj nap ragyogott a felhők nélküli égen. A folyóban örvénylett a víz, a part azonban helyenként ellaposodott, és lecsendesítette zubogását.
Olivier elhagyta a régi római utat, és lefelé indult, majd a partra érve minden magyarázat nélkül levetette ruháit.
– Mit csinál? – érdeklődött Montou.
– Megmosakszom! És azt tanácsolom, tegyen így maga is!
– Én? Még hideg van, és nem akarok újra beteg lenni.
Valójában a tisztaság nem tartozott fő erényei közé. Ha Párizsban véletlenül betévedt valamelyik fürdőbe, azt nem annyira a higiénia érdekében tette, mint hogy találkozzon néhány étvágygerjesztő, kacér törzsvendég hölggyel. A Templom sem fektetett túlzott hangsúlyt a fürdésre, mióta pedig erőszakkal eltávolították, Montou mindig abból az elvből indult ki, hogy a kosz melegen tart, különösen télen. Clunyi betegsége alatt az ápoló szerzetes rendszeresen megmosta az arcát és a kezét, de messzebbre nem merészkedett. Olivier, bár elviselte társa erős testszagát, tudva, hogy maga sem illatosabb, őszintén szenvedett a piszoktól, mely hetek óta a bőréhez tapadt.
Túlságosan erős volt a víz kísértése: nem tudott ellenállni neki, és belemerült, miután egy letépett fű-csomóval amennyire tudta, ledörzsölte magát, de nem voltak illúziói: szappan híján nem tud igazán megmosakodni. Hideg, de frissítő volt a víz, nem is időzött benne sokáig, és bár kénytelen volt mosás után kiáltó ruháit visszavenni, sokkal jobban érezte magát, ahogy továbbindultak. Leginkább arra vágyott, hogy a folyóban hagyja lelke és teste minden mocskát, és újként érkezzen meg szülőföldjére.
Határozottan úgy érezte, sikerrel járt. Egyedül az a tüske maradt a szívében, melyet Aude-dal való utolsó találkozása mérgezett. Passiacumi fogsága alatt az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy a lány szereti. Keserű volt a csalódás. Különösen mivel tekintetbe véve, hogy húsz évvel idősebb volt nála, a természet rendjébe illeszkedett, hogy Aude a korabeli, jő felépítésű, kedves fiú felé forduljon, aki messzire vitte a Nesle toronytól azon az átkozott éjszakán. Mostanra biztosan az édesanyjával együtt csatlakozott Rèmihez… és valószínűleg Gildashoz, aki kész egész jövőjét újratervezni az iránta érzett szerelemben. Olivier mégis hiába ismételgette magában, hogy jobb így: mélységesen szenvedett.